//Nabii//
*Nincs rosszabb annál, mint mikor a rémálmok elnyelik az embert. Ahelyett, hogy fáradt tagjait békésen pihentethetné, mást sem tesz, csak menekül saját álmai elől, egész éjszaka, mígnem kimerülten, csatakosan felriad, kapkodva a levegőt, s azt sem tudja hirtelen, hol tartózkodik. Ehhez azonban idő kell. Előtte vár még a kínzó szenvedés, mely a különböző jelenségek, vagy éppenséggel jelenetek hatása. A szívmardosó tény, vagy csupán képzelet, ábránd, melyről csak a végén derül ki, hogy nem több holmi csukott szemű látomásnál, mely békésnek szánt pillanatokban tör az emberekre. Umiedia pont ilyen betegségben szenved. Nem sokkal azután, hogy Nabii elhagyja szobáját, miután gyengéden betakargatta, a lány rémei elözönlötték elméjét. Eleinte csak nyöszörgéssel reagál a történtekre. A képekre, melyeket elméje tár elé. Néhány emberről, sötét szörnyekről, kiktől fél. Most már inkább retteg, de nem saját maga miatt, hanem a körülötte lévők féltéséből. Azok ábrázata rajzolódik lelki szemei előtt, kik nevelték, tanították, ugyanakkor arra képezték, melyre legmerészebb álmaiban sem gondolt gyermekkorában. Minden egyes bőrén ejtett seb esete derengni kezd. Lábain, karjain, s mintha valóban átélné újra azokat a kínkeserves pillanatokat, mikor álvallatásoknak vetették alá, cellába zárták, éheztették, vízbe dobták úszótudás hiányában, arra készítve fel, hogy a legnehezebb esetekben is megtalálja a megoldást. Arra készítve, hogy túléljen, szinte mindent, mi elébe kerül. Idősebbekkel is küzdött jó párszor évei során, egy dolgot viszont hanyagoltak, mi bizonyára fontos szempont lett volna neveltetése sikerességének tekintetében. Ölni nem tanult meg, s most ennek átka kísérti álmában. A kéz, mely még holtan is a tőrt szorongatja. A vér, mely patakokban folyik végig a mellkason, végtagokon, míg végül a már földön kialakult tavacskába ömlik. A holt hirtelen életre kel, mintha mi sem történt volna. Annyi különbséggel, hogy célja még mindig a gyilkolás. Umiedia megölése, kinek fegyverei mind elvesznek egy pillanat alatt. Nincs más hátra, futnia kell. Futni is kezd, amilyen gyorsan csak tud, mindaddig, míg valami meg nem akadályozza ebben. egy tőr, mely eddig nem volt ott, hol most tartózkodik. Combján áthatolva hegyével kínzó fájdalmat okoz a lánynak. Az felsikolt, hang azonban nem jön ki torkán. A vég egyre csak közeleg földre rogyott valójához, ám mikor odaér, az üldözött visszakapja fegyvereit. Azonnal megindítja kardját a magabiztos támadó felé, kinek húsán áthatol a fényes penge, bemocskolva eredeti mivoltát a vörös élettel.
A lány ekkor riad fel. Pontosabban akkor, mikor álmában áldozata vére eljut bőréig. Az ágyon azonnal felül. Fájdalmas nyögés hagyja el ajkait, miközben vadul kapkodja a levegőt. A lepedő alatta tiszta víz, mi nem is csoda rémálma után. Talán egy kis láz is közrejátszott, ez azonban rejtély marad. Lassan megpróbál lábra állni, az asztalán lévő teát leönti torkán, mohó kortyokban, aztán tekintete a levélre téved. A széket és más bútorokat támasztékul használva elbotorkál addig. A papirosra írt szavakat először nehezére esik elolvasni, hát még felfogni, de másodjára gond nélkül megy mindkettő. Fejét az ablak felé fordítja, hogy megállapíthassa mennyi lehet az idő. Pontosabban azt, hogy egyáltalán reggel van-e. Amennyire ki tudja venni, igen. Az asztalon lévő rántottához inkább nem nyúl, nincs kedve hozzá. Jobb híján inkább felöltözik, kikecmereg az ajtón cókmókjával, eltántorog Nabii ajtajáig, majd kopog. Kopogása után hátát a falnak veti az ajtó mögött. Sérülései most sokkal jobban fájnak, mint este. Talán azért, mert az izgalom és kétségbeesés most nem uralkodik rajta annyira.*
- Én vagyok! *teszi hozzá halkan. Amennyiben az első kopogásra nem kap reakciót, öklét még egyszer az ajtóhoz csapkodva, de csak finoman. Ügyel arra, hogy magának ne okozzon sokkal nagyobb fájdalmat az eddiginél mozgásával, még akkor is, ha ez nehezebb feladatnak bizonyul, mint legyőzni egy nála sokkalta idősebb és nagyobb termetű férfit. Még akkor is, ha az ittas és képes lenne saját kardjába dőlni ha azt nem ejtené el orra bukásakor.*