//Larten//
- Furcsa lennék? Érdekes, hogy ezt mondja, mivel épp most derül ki, mennyire hasonlóak is vagyunk. Bevallom töredelmesen, ezt nem gondoltam volna. Egyébként ez a beleken zongorázós hasonlata kifejezetten tetszett.
*Felnevet, de visszafogja rosszindulatú érzelmeit, hogy reagálhasson a férfi által elmondottakra.*
- Az, hogy Meerával kapcsolatban mit tapasztalt... Nos, legegyszerűbben azzal magyarázhatnám meg az akkori és mostani benyomásai közti különbséget, hogy akár csak maguk, mi sem vagyunk egyformák. Meerát inkább a testi kínokozás hozta lázba. Engem a lelki. De ha igaz, amit a kismadarak csiripelnek, akad olyan fajtársam is, aki valamilyen oknál fogva jobban alkalmazkodott az itteni léthez. Magam sem értem, de az aljassága messze alulmúlja a miénket. Igazából nem is érdekel, míg össze nem akadok vele.
*Nemtörődöm módon vállat von, majd sóhajt, és megosztja további gondolatait is a férfival.*
- Nos... Arról már megbizonyosodhattam, hogy maga sokkal különb másoknál. Volt szerencsém, hogy mondjam, néhány gyöngyszemhez már az évek során; de tény, hogy még senki olyanhoz, aki ennyire megértette volna ezt a 'fájdalmakon felül emelkedést'. Valahogy így fogalmazott az előbb, igaz? Minden elismerésem a magáé. De tényleg. Az viszont fáj, hogy amatőrként tart számon. Az, hogy maga rám talált, vagyis sokkal inkább én botlottam magába - mivel még mindig így állunk, csak hogy emlékeztessem -, egy igazán kirívó eset. Lassan háromszáz éves leszek. Csak egy pár év van hátra. Lennék ennyi idős, ha amatőr vagyok?
*Megereszt egy gunyoros, lesajnáló mosolyt a hátráló férfi felé. Közben igyekszik tekintetét a másik arcán tartani. Ismeri saját határait és képességeit. Ha sokáig szemlélné azt a lassan csordogáló kis vérpatakot, valószínűleg újra feltámadna benne a vágy, és bár Lartennek nem jelent sokat a halál, Rahil azért nem veszítene el egy ilyen kellemes társaságot. Már ha nem muszáj.*