*Ez a közelség teljesen megbabonázza a férfit, szinte érzi a belsejében és külsején forrongó ellentéteket: míg hideg, sápadt arca komorságot mutat, addig legbelül fortyogó vulkán készül kitörni. Tán e szokatlan ellentét az, mely következtében oly csábítónak látja ezt az angyali lelkű hölgyemény, ki egy csepp jóért is tűzbe tenné a kezét. Viszont vele sosem bántak így, s Mrograth beszeretné pótolni az elmulasztott éveket, s rá akarja döbbenteni Naimét, hogy eddig valóban ő tett mindent mindenkiért, azonban most fordulni fog a kocka...*
- Még mindig alig bírom felfogni, hogy ez az első eset az életében, mikor kiszabadulhatott a kalitkából.
*Simít végig lágyan arcán, miközben szavaiból árad a büszkeség. Hány olyan védtelen hölgy van, ki egész életét 'rabságban' tölti, s nincs annyi ereje, hogy szabaduljon? Ehelyett Naime vette a bátorságot, s lépett. Lépett, egy új világ felé...*
- Az a plakát, amit ott lent nézegettem... *mondja sejtelmesen* Egy csodálatos hajóútról szól, mely egyenesen a kikötő bolondos, csábító, rumtól bűzölgő kis szigetére visz. *mosolyodik el* Ha valóban, ily szoros a kettőnk közti eddig láthatatlan kötelék, akkor...
*hajol közelebb* Mindent megszeretnék mutatni Kegyednek, ami kimaradt az életéből. Van kedve velem tartani?
*Pillant rá csillogó szemekkel, s izgatottan várja válaszát. Bár ez az egész, két átlagos személy számára szokatlannak, idegennek, s még inkább soknak tűnhet, hiszen e páros úgy beszél, mintha hosszú, hosszú évek óta nem látták volna egymást - vagy elszakították volna őket. Utóbbi valójában igaznak is bizonyulhat, hiszen míg meg nem látták e világ napsugarait, addig talán lelkük egy volt, s a szoros kötelék különböző világokban sem múlik el csak úgy nyom nélkül. Minden fontos érzésnek marad egy lenyomata, ahogy a szerelemnek, úgy a gyűlöletnek, amiből hát Mrograthnak is kijutott, csak ezt nem egyetlen ember iránt táplálja. A gyűlölet akkor a legpusztítóbb, ha megoszlik...*
- Látja, látja... A zord külső nem mindig takar hasonló belsőt. *mosolyodik el szélesen* Bár nálam igen, de hát... úgy érzem, a rejtett oldalam Önt sokkal jobban kedveli, mint a komor.
*Simít végig ujjai közt egy tincset - már egy percre sem tudja megállni, hogy a mellette fekvő hölgyhöz ne érjen valamilyen formában. Vágyja minden érintését, pillantását, s úgy érzi jelen pillanatban, hogy egész életét el tudná tölteni itt fekve, Naime mellett.*
- Ha Kegyed ily sikerrel zárta küldetését, akkor én most megosztom Önnel a saját célomat: megpróbálok betölteni minden kis űrt a lelkében, melyet a Sors szabadon hagyott. S valóban, igaza van, így sokkal jobban becsüljük az eltöltött időt...
*Néz mélyen az őszi szemekbe, melyekbe lassacskán teljesen beleesik - vagy belebolondul? Szokatlan érzések járják körbe testét, melyek mérhetetlen melegséggel töltik el. Hiszen ő tudta, mindig is érezte, hogy hideg külseje hideg belsőt takar, s ő éppen így érezte magát jónak. Egy komor, kedvtelen, mogorva alak... Ki tudja, mennyi idő lesz megszokni ezt az egész új helyzetet, viszont azt határozottan állíthatja a férfi, hogy minden egyes pillanata csodálatos lesz.
Mély sajnálatot érez, mikor a hölgy ugyan próbálja viccesen mondani, de Mrograth érzi a belülről jövő fájdalmat: 'Követelnem, hogy ne hagyjon magamra.' Ez egy segélykiáltás, melyet a férfi hallott meg először, s mindent meg fog tenni, hogy kihúzza a gödörből Naimét. Ha már ő puszta jelenlétével a feledés homályába burkolta a történteket, akkor ezt meg kell hálálni.
Érzi a késztetést, hogy újra hozzáérjen, s hogy tekintetét se vegye le róla egy pillanatra sem. Most csend van... Nyugalom... Nincs olyan zavaró körülmény, mely kizökkenthetné e párost ebből a meghitt pillanatból. Ahogy a hölgy közelebb hajol, úgy Mrograth is közelebb húzódik hozzá... Immáron a távolság csupán egy hajszál köztük. Szíve is mindjárt kiugrik helyéről, bár nem az izgalom miatt, hanem a fokozott szenvedély, és vágyódás Naime iránt így mutatkozik meg. Lágyan végigsimítja takaró alatt lapuló kezét, majd megfogja, s közel húzza mellkasához. Pár pillanatig még élvezi a mámorító tekinteteket, végül szemei lassan csukódnak le, s bár egy ilyen helyzet a gyengédséget kívánja, Mrograth mégis hevesen, szenvedélyesen csókolja meg a hölgyet, leküzdve a maradék, apró távolságot. Úgy érzi e pillanatban, hogy küldetése beteljesedett, hiszen a Sors éppen ma hozta össze a rég elveszett lelkeket, kik immáron egymáséi lehetnek. Naimét elengedni sem akarja, ajkait a sajátján akarja érezni. Ez a heves pillanat ugyanakkor mámorítóan csodálatos, mintha hirtelen egy másik világ fogadná őket kegyeibe...*