//Konyha//
//Viaka érkezése//
*Halk beszélgetés neszei az ajtóból, szavak annyira nem, inkább a hangsúly, a fojtott, gyászos él az, mi kivehető, és sarkallja a vénasszonyt megtorpanásra, gombák ügyének halasztására.
Mire kezét szárazra törölve kilép a konyhából az előtér már üres, az ajtók csukódásának száma azonban mindenképp gyanús. Linát kapja el, aki zokog.*
-Mi lelt Lányom?
*Néz kissé megdöbbenve a sötételf, amúgy hóbortos, és vidám természetű hölgyemény könnyáztatta arcába. A szavak peregnek ugyan Lina ajkairól rögvest, de képtelenek értelmes mondattokká összeállni.*
-Ki halt meg? Ki van oda? Mi mindennek van vége?
*Próbálkozik tény, és lényegfeltáró kérdésekkel hasztalan, a zokogó cselédből értelmet nem húzhat ki.*
-No, jól van, gyere. Gyere csak.
*Karolja át a lány vállát, és terelgeti vissza a konyhába, igazán anyáskodva, vigasztalólag.*
-Ülj le lelkecském, készítek egy teát, az majd megnyugtat.
*Fordul máris teafüvekért a kamrába, mikor végre Lina képes kibökni a lényeget, hangosan bömbölve.
Mordi mama keze megáll a mozdulatban, és a füves dobozka helyett, inkább egy lapos üvegért nyúl. Megfordulva már az ő ráncos arcát is könnyek mossák, szipog hangosan, fejét ingatja. Hiszi is, nem is. Leginkább nem.*
-Butaság leány, az nem lehet.
*Nem, biztosan nem, hiszen az uraság még ifjú, ereje teljében, a család tagja. Nem érhette őt baj.
Lép a tálalószekrényhez, közben már a bizonygatás szívfacsaró szavait hallgatja. Nagy sóhajjal emel le két kupicát, teszi az asztalra, és tölti meg mindkettőt a helyzet komolyságához illő, fene erős bodzapálinkával.*
-Idd csak meg kedveském.
*Omlik a székre, hajtja fel maga is az italt, és sóhajt nagyot.
Hány szerettét kell még vajon túlélnie, hány gyermekének tekintet ifjút eltemetnie? Torkát fojtogatja a sírás, lelkét tépi a gyász, ahogy Lina szavai egyre kerekebbé teszik a történetet, rátérve mindarra, mi Viaka és Gid között zajlott le. Uralkodik azért, és erőt vesz magán. Újabb szívet tépő sóhajjal áll fel, és némán tesz oda teavizet forrni. Majd ugyanilyen mély hangtalansággal fordul ki a konyhából, és indul saját szobája felé.
Csak a zárt ajtó mögött enged a zokogásnak kicsi időre, egy perc, talán kettő, majd a vénasszonyok rutinos keménységével, ezer vészt átélt erejével törli meg arcát, s cseréli a fehér főkötőt, fehér kötényt feketére.*