// Dwirinthalen-bál //
*Minekután lehullott a lepel hobbijának eme különleges tárgyáról, felenged a feszélyezett, visszakozó hangulatából, s immáron nyíltabban vállalja művészetének kimagasló ágát. Bár valóban különös, hogy egy hölgy éppen ilyen mesterséget űzzön, főként az elfek nemesebbik földjén. *
- Ahogy említette... Bár legyen szó kezdeményezésről vagy önvédelemről, a kardforgatás művészi jellegéhez egyik funkciót sem társítanám nyugodt szívvel. Természetes hasznos mesterség, ha az élet védelméről essék szó, de sok egyéb másra is megtanít, melyet csupán azok érthetnek, akik maguk is karforgatók... Egyetért-e velem, Lazzur uram? *Villant meg felé egy sejtelmes, ámde az udvariasság határain belül eső mosolyfélét, mely a téma ködösségét hivatott erősíteni. Na, nem mintha a kardot használók számára nem lennének egyértelműek ezek az apró, ámde életfogytig tartó pozitívumok, de ha minden szavát tálcán kínálná a férfinek, valószínűleg hamar ráunnának a csevejre. Amely eddig nagyon is jól zajlik, s Aravae elméjében is megfogalmazódik, milyen régen nem akadt ilyen bölcs, kimért és szórakoztató társasága. A Dwirinthalenek "védőszentje" ugyan nem a humorával ékeskedik, de szórakoztatónak minősítendő egy szellemileg magasabb szinten zajló beszélgetés is, melyből többnyire csak odahaza van részesedése a nőnek, mert sajnálatosan fajtársainak jelentős része elkanászodott a városiasodás s ki tudja még miféle átkok révén.
Tán csak ő mondható túlzottan "idősnek" ehhez a világhoz, hogy nem mindig tudja megérteni a hozzá hasonszőrűek kétes viseltetését.
Azonban kissé elkanyarodtak gondolatai, de szerencsére még időben eszmél fel... Épp ekkor lát hozzá Lazzur otthoni tevékenységeinek ecseteléséhez, melyet oly' figyelemmel és megértéssel hallgat a hölgy, miként eddig is tette.
Éppen ezért figyel fel a pillanatnyi zavarra, arra a rövidke kis szünetre, mely a kutyáról szóló történetben akad. Hála az égieknek Aravae nem gondolatolvasó, de azt nem véli kétségesnek, hogy a mese közben az úrnak valami eszébe juthatott.
S minekután nem kívánkozza az orrára kötni, ő nem is kérdez bele. Egy finom, nőies mosolyt enged pirosló ajkaira kiülni, s így felel:*
- Úgy vélem jobb helye nem is akadhatott volna. Természeténél fogva van kezelve, s odakint várakozván kiegyensúlyozottságot tapasztaltam, annak ellenére, hogy első körben az ember fia igazán megrémülhet... *Ecseteli nyugodalommal, ezidáig könnyeden megszokható lágy, finomkodó hangján. Mondandója végén újból ajkaihoz emeli a kupát, s végül kiissza annak tartalmát, hogy ne foglalja tovább a kezét, na meg, amúgy is kedvére való volt a vörös nedű.
Óvatos mozdulattal simítja az asztalra az üres ivóalkalmatosságot, majd vetve egy felderítő pillantást a bálterem tagjaira, így szól:*
- Nem igazán tudom felmérni a levél tartalmának súlyosságát, melyet Önnek mutatni kívánnék, így szeretném egyelőre titokba burkolni meglétét. Minden esetre hálával adózom kedvességéért és segítőkészségéért... *Tekint vissza az uraságra azokkal az éjkék, csillogó szemekkel, melyek kimérten mozdulnak a férfi felé, s miként azt megtalálták, valami egészen nyugodt és szeretetteljes ködbe burkolóznak. Azonban arcára komolyság ül ki, ahogy azt az eset megkívánja.
Nem is váratja tovább Lazzurt, a szabad kezén függő halovány lila selyemtasakból előhúz egy levelet. Nem féli a harcos kezébe simítani azt, mert mint előbb is már utalt reá, ő valóban bizakodással van az újonnan megismert férfi iránt. Valami akad azokban a megviselt, sárgás szemekben, ebben a megfáradt, mégis fitt testben, ami elnyomja a nő óvatoskodását a másik iránt, s úgy kezeli, mint vajmi régről ismert jó barátot.
S amennyiben a Dwirinthalen felfedi az irományt, egy különleges motívumokkal szegélyezett papírlapot láthat, melyen az írás sietségre utal. A mondatok is ekképpen kuszák, de azért értelmezhetőek.*
- Édesapám ült rajt’ egy éjszakát, mire ki tudta deríteni, hogy családunk egy barátjától érkezhetett e levél. Mint láthatja, valami sürgető dologról lehet szó, melyet csak személyesen kíván közzétenni nem máshol, mint Arthenior, a Levegő városában. Gyanakvásra intő, hogy óhaját nem fogalmazta a levél írója e sorok közé, azonban ha figyelmen kívül hagyjuk, lehetséges, hogy valami igazán fontos dolgot dobunk odébb, tekintve azt jelentéktelennek. Ezt a családom nem engedheti meg magának, de ezen városban nem éppen vagyunk ismeretesek. Ha jól tudom Önök sem oly régóta élnek itt, de hiszek a véletlenek erejében, melynek ékes példája nem más, mint szerencsés találkozásunk... Bizakodom, hátha felismeri az írást... *Magyarázza csöndesen, amennyire a háttérzaj ezt megengedi, s közben hol Lazzurra, hol pedig a cirádás irományra pillant. Tekintete némi bizonytalanságot, annál több bizakodást s kíváncsiságot rejt magában, ahogy az úr becses válaszára várakozik.*