//Munmey, Kharasshi//
*Különös, de egyre csak az jár a fejében, hogy sokat tanulhatna ettől a férfitől. Valami azt súgja, hogy a szándékai, a maguk kitekert módján, segítőek. Ennek ellenére nem merne újra kilépni elé, hogy egy az egyben a pártfogásába ajánlja magát. Nem, egyelőre biztosan nem. Meg persze miért is bajlódna vele a férfi? Csak a gond lenne vele. Egy ideig, amíg kicsit kikupálódik.
De ez mind csak feltételezés. Még a fülében visszhangzik az ígéret, amit Kharasshi tett arra az esetre, ha ismét a szeme elé kerülne. Még ha csak az is lett volna a célja vele, hogy ráijesszen, akkor is nagyon meggyőző volt.*
~ Miért hagyta meg az életemet akkor?~
*Tudatosan nem tudja rá a választ, de legbelül igenis érzi.*
~ Önfejű voltam, s a félelem hevében cselekedtem... nem is beszélve, hogy gyáván elfutottam, mint egy kisegér.~
*A szégyenérzet eluralkodik rajta, amibe bele is pirul egy pillanatra, hiszen nem a leányzón múlt, hogy életben marad-e vagy sem. Ez egyfajta kudarc a számára. Nem sokáig törődik ezzel a gondolattal, és csak figyeli tovább a fajtársát, hogy mégis mit akar kezdeni a megszerzett zsákmánnyal.
Csaknem megfagy benne a vér, mikor a mélységi megtorpan. Veszélyérzete vészharangjai azonnal riadót kongatnak. Talán túlságosan kimerészkedett a búvóhelyéről, és a nagy fénycsóva leplezte?
Mikor látja, hogy Kharasshi kiönti az összes holmiját, egyrészt megnyugszik kissé, hogy mégsem vette őt észre, másrészt aggódva nézi, ahogy becses tárgyai mind a földre hullanak. Alig tudja türtőztetni magát, bánat és a harag érzései kavarognak benne, de nem csinál semmi meggondolatlanságot.*
~ Mit művel?~
*Dolgai összevissza hevernek a földön, köztük két igen értékes emlék. Az egyik a számszeríj amivel a nevelőanyja bámulatosan tudott célozni. A legnagyobb irónia, hogy ennek ellenére ő nem tudja olyan nagyszerűen használni, ugyanez igaz a tőrre ha akarta volna sem tudta használni a férfi ellen. Értelmetlenül hadonászni pedig nem akart, mivel akkor a karja is bánhatta volna.*
~ Az amulett!~ *Azt csak azután kaphatta volna meg, ha felnő. Lelkiismeretesen tartotta magát ehhez a feltételhez, nem vette a nyakába, és megfogadta, nem is veszi, míg ez nem teljesül. Most pedig a kavicsok között van a becses ékszer, mint valami értéktelen kacat. Ismét megjelenik a szemében egy könnycsepp. Ám a hím ekkor egyszer csak távozik.*
~ Miért hagyta hátra?~
*Nem is sejti, hogy már rég lebukott, és ez nagy baj, mert nemsokára egy újabb hibát vét. Nem elég körültekintő, s gyorsan odamegy összeszedni a cuccait. Persze azért figyel nehogy valaki megint meglepje. Hirtelen libabőr futja el egy megmagyarázhatatlan érzés kíséretében.*
~ Valaki figyel? Vagy a férfi még itt van a környéken?~
*Nem tudja biztosan, viszont az ösztöne azt súgja, a mélységi még jelen van. Vár egy kicsit, hátha megmutatja magát, de nem történik semmi, így csak ennyit mond, jól hallhatóan: *
- Köszönöm
*A bánat már nem igazán tükröződik az arcán, csak egy csintalan mosoly.*
- Ha ismét találkozunk akkor párbajra hívlak.
*Persze a hangján érződik, hogy nem vérre menő összecsapásra gondol, de nem akarja annyiban hagyni.*