//Az elveszett bárányka megkerült//
*Nem tudja, hogy mennyi időt tölt el négyesben az ájult Aleniával, a szótlan testőrrel, és saját komoran kavargó gondolataival, de abban a pillanatban, amikor Nai és Lau visszatér egy férfi társaságában, aki minden bizonnyal gyógyító (hiszen azért indultak el) olyan szavakkal leírhatatlan megkönnyebbülést érez, amit eddigi élete folyamán talán még egyetlen egyszer sem sikerült.
Mindezek mellé pedig nagyon hálás Launak, amiért rá is gondol, és az iránt érdeklődik, hogy jobban van-e? Talán nem csak az van szinte az arcára írva, hogy mennyire megrendítette, hogy Aleniát ilyen állapotban kell látnia, hanem az is, hogy számára ez személyes ügy is, sokkal inkább, mint azt az elf lány talán sejtené.*
- Most már igen… azt hiszem. *válaszol és néz végig a lányokon, és a velük érkező férfin kissé bizonytalanul. *
- Tudod, mellőlem hurcolták el őt tegnap a tisztásról. *meséli halkan, hogy valami fogalma a lánynak is lehessen arról, hogy miről is van szó tulajdonképpen. Nem lehet túl kellemes a tények nem ismeretéből fakadó bizonytalanság, ebben teljesen biztos. Ehhez elég friss még mindannak az emléke, ami tegnap a Barakkban történt.*
- Persze, tud róla a Városőrség, de sokat nem tudtak segíteni. *válaszol egyben a férfi kérdésére is, miközben könyvével a kezében feláll, és lehúzza a lányról Nairada köpenyét is, (utóbbit vissza is veszi magára) hogy sem ő, sem pedig a ruhadarab ne legyen útban.*
- Engem csak leütöttek, és elküldtek egy levéllel Aleimordhoz, amiben leírták a követeléseiket. Ő Aleimord húga. *folytatja aztán a Launak szánt magyarázatot, miközben próbál elég óvatosan fogalmazni, hiszen pontosan tudja, hogy azok a bizonyos "követelések" nyilvánvalóan eléggé mélyen érintik Nairadát, ha pedig valamit nem szeretne, az pont az, hogy sebeket tépjen fel, amelyek ráadásul még elég frissek is. De hát, nem tehet ő sem semmit már megtörtént dolgok ellen, Lau viszont, ha már önhibáján kívül belesodródott ebbe az egészbe, mindenképpen érdemel annyit, hogy legalább nagyjából sejtse, hogy mi történik körülötte.*
- De majd inkább később beszéljünk erről, ha nem baj. *mondja, és reméli, hogy Lau is kiérzi hangjából azt a szelíd kérdést, hogy egyelőre ne nagyon feszegessék ezt a témát. Amúgy is jelenleg csak az a fontos, hogy szegény lány jobban legyen, ezen pedig a jelek szerint, a fiatal férfi, akit a lányok magukkal hoztak, tud segíteni.
A befejezetlen mondatra ellenben összerezzen.*
- Van valami remény arra, hogy visszanőjön az ujja? Létezik ilyen varázslat? *teszi fel a kérdést, nagyon remélve, hogy erre még az előtt kap valamilyen választ, mielőtt Alenia magához térne. Eléggé nem meglepő módon meg van az a határozott érzése, hogy akár igenlő, akár nemleges választ kap a férfitól, Alenia talán nem pont ezt szeretné elsőnek hallani első tudatos pillanatában.
Innentől kezdve ellenben már csak figyel, nem tehet mást.
~ Szóval ennyire egyszerű az egész, ha valakit személyesen egy isten támogat? ~ tűnődik el ezen, de csak egy pillanatra, miközben nagyon kíváncsi, és még inkább reménykedő arccal nézi azt, amit a fiatal férfi művel. Sohasem volt még korábban alkalma nem elemi mágiát működés közben látni, és most, hogy saját szemeivel láthatja, hogy mennyire hatásos, egy röpke pillanatra el is bizonytalanodik saját korábbi elhatározását illetően. Még sem ez az a pillanat, hogy az új istenek isten mivoltát átértékelje magában, vagy, hogy megváltoztassa korábbi elhatározását, mi szerint, ha már mágiát tanul, őt ugyan egyetlen isten sem fogja bekorlátozni lehetőségeiben.*
- Semmit sem kell megköszönnöd nekünk. *mondja aztán a lehető leggyengédebb és kedvesebb hangján, amint Alenia magához tér. Szeretne valami nagyon kedves, nagyon vigasztaló, nagyon együtt érző dolgot mondani, de képtelen bármi ilyesmit kitalálni, miközben éppen könnyeit kell visszanyelnie megint, ráadásul azt is pontosan tudja, hogy a szavak most úgy sem segítenek.*
- Persze, haza. *mond csak ennyit.*
- Ugye? *néz még is a férfira, aki segített Nián, mintegy megerősítésre várva tőle. Mert, ha esetleg tud még tenni valamit érte, akkor még egy darabig természetesen maradnak.*