//A temetés//
*Talán egy kezén is meg tudná számolni, hányszor imádkozott már. Talán kislány korában, néhányszor. Talán valami ilyesmi gyerekes dolog lehetett, hogy az orkok nehogy az apját is elragadják. Vagy őt. Mindenesetre ez a példány jobbára ártalmatlannak tetszik jelen helyzetben, és az általa keltett idegesség kezd lanyhulni, és teret ad a fáradtságnak, amivel azóta küzd, hogy elindultak hazafelé. Noha nem esik hirtelen össze csakhamar, de látszik már, hogy fáradt. Például, hogy minden kísérlete az iróniára baklövésnek bizonyul. Úgy dönt, elhagyja a frontot, mielőtt rábíznának egy egész napos feladatot alvás előtt.*
- Na jó, ébresszetek majd fel, ha újabb halottjárás kopog.
*Kivéve, ha addigra az ork egyszer s mindenkorra felszámol mindent, mi rossz, a nemesek korrupciójától a szegénynegyedi bűnözésen át az olyan okkult gonoszokig, mint amilyen Sa'argathot megidézői voltak, no meg magát a Sa' dinasztiát, sőt, ha mindezek után még fenn is tudná tartani a jólétet, Raeyan aztán alhatna mindörökké. Végül mégsem távozik, az ork beszédét ugyanis hallgatja, utolsó két szavára pedig már az indulás irányból perdül vissza felé.*
- Hány embert öltél már? *Kérdezi gondolkodás nélkül.* Ebbe bele értem a magas és alacsony, a hegyes-és kerekfülű, sötét és világos bőrszínű társát is.
*Persze, ha ölt is, az még nem mond el mindent, hiszen... Mindegy, az ork válaszára kíváncsi. Velük tartana, ezt már önmagában furcsállja, de hogy csapattársnak, vagy a bizalmába (ugyanaz) fogadjon egy orkot, ennél több kell neki. Rasszizmus a javából. És nem szégyelli. Azt viszont már igen, hogy az elfet mintha figyelemre sem méltatná. Ez máskor nem így lenne talán igaz, de az ork most lefoglalja a látókörét, minden máshoz pedig fáradt, ilyenek: a szalonképes mosolygás, a megosztott figyelem, és a vicces kedv.*
A hozzászólás írója (Letrion Raeyan) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2016.11.26 20:55:35