*Éppen a templomba indult, amikor egy régi ismerősét vette észre a kertben pihengetve, tagadhatatlan kényelmességgel. Persze, nem ő lesz, ki ráveti az első követ, hisz a professzor ha nem is megszámlálhatatlan, de számában és minőségében is jelentős éveket töltött a templomba érkező, tanulni vágyók oktatásával és természetesen a mágia összefüggéseinek tanulmányozásával. Nem kívánja felkelteni, inkább hagyja, majd később megemlíti, ha összetalálkoznának. Egy közeli kertész még meg is dicséri azért, hogy nyugton hagyta, ennek az élén kicsit ront, nem csak azért, mert idős, hanem mert ismeri is. Egy üzenetet hagy neki, ha lesz alkalma átadni a gondozónak, egy kevés útbaigazítást is kér, mert a kert méretei mintha kifognának a tájékozódási képességein, de megnyugtatja magát, hogy nem tévedt el, csak közelebbre emlékezett. Nem elhanyagolható az sem, ahogy a kertet gondozzák, így ahhoz is fűz pár érdemi szót. Ráérős lépteivel halad tovább az ajtó felé, gondolataiban elmerülve, amiből csak akkor rázódik fel, amikor biztosra érzékeli, hogy túl ment, letért arról az útról, amit a kertész ajánlott neki. Ez zavaró, de nem megoldhatatlan és bár megnyújtotta az itteni bolyongását, de reményeit nem törte meg. Az ajtónál még visszanéz a kertre, majd egy hosszú időre elbúcsúzik a látványától. *
~Ezt az ajtót pedig igazán meg kellene olajozni, nem túl kellemes a fülemnek a hangja. Vajon kinek kell az ilyenről szólni? ~
*De nem pazarol további gondolatokat az ajtóra, hiszen most neki egy oktatóra van szüksége, érdeklődésének rendezése érdekében.*