//Csupa hivatalos izé//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Dora minden bizonnyal meg is sértődne rajta, ha Habrertus kiküldené a szobából, ezzel megvonva tőle a pihe-puha ágyban töltött éjszaka lehetőségét. Most már nincs mese, ha egyszer megszerezte magának a puha kancellári párnákat és matracot, innen erővel sem lökdösnék ki. Arról nem is szólva, hogy a kalaptalan kalapos mennyire élvezi ezt az egész helyzetet. Nem csak azt, hogy uralkodhat Habrertus felett – eddig azt hitte, csak ez szórakoztatja annyira –, hanem azt is, hogy a férfi kedvesen bánik vele. Vagy talán azt, hogy valaki úgy általában kedvesen bánik vele, ebben ugyanis mostanában nem volt sok része. A „jó veled” kijelentés is ennek szól. Persze be kell magának ismernie, hogy alábecsülte a kancellár ágybéli képességeit, de ha nem lenne ennyire belehabarodva, akkor biztosan találna magának egy kanos csődört, aki ugyanígy, vagy jobban bemelegít vele egy potyaágyat egy futó éjszakára. Itt nyilvánvalóan többről van szó.
Habrertus csavaros, és valahogy meglehetősen ismerős mondatain csak huncutul elmosolyodik. Rápillant.*
- Honnan tudod, hogy holnap reggel még a városban leszek? *Incselkedik komolytalanul, hogy aztán mosakodni induljon, és persze ezúttal sem marad el, hogy magát nem éppen direkt illegetve, de könnyed, bájos mozdulatokkal tisztálkodjon, amit Habrertus olyan szívesen bámul. A víz tényleg hideg, de a higiénia az első. Dora bízik benne, hogy a jó kancellár nem veszi magára, hogy ilyen szaporán mossa le magáról a nedveit, de szerencsére egy szó sem éri a ház elejét, avagy Dora hátsó felét. Még mindig csak jól láthatóan mosolyog, nem veszi magára a férfi szavait.*
- Az én fajtám *fűzi tovább az eszmefuttatást* a legszebb és a legnemesebb, és nem hajlamosak együtt hálni a magadfajtákkal. Hogy mégis ezt tettem, az azért van, mert az eszed jobban vág, mint az övék, és ez tetszik nekem.
*A drámai hajolás után Dora immár tisztán visszaindul, és elhelyezkedik Habrertus mellett.*
- Ez a trükk, ami rajtad csapódott le, nem is a lélek ismeretéből származik. Egyszerűen csak abból a természettudományos tényből indultam ki, hogy a nemi izgalom hatására a vér a férfiasságodba tódul, és úgy tűnik, lassítja az agyműködést. *Ehhez van szakirodalma is a kabátzsebében, de úgy gondolja, talán nem ez a legalkalmasabb pillanat, hogy megmutassa a kancellárnak, milyen anatómiai vázlatokat készített boncolás közben az emberi hímtagról.* ~ Még féltékeny lenne. ~ *Egyedül az elf-élet túlkomplikáltságában lát annyi igazságot, hogy mosolya lelohad, és komolyan néz a férfira.*
- Most már nem hagyom veszni az igazán fontos dolgokat. *Mondja, gyengéden simogatva Habrertust. Ebben a pillanatban kezdi igazán felfogni, hogy nem sokkal ezelőtt még drága kancellárja életéért küzdött, és lám, most itt van, épen és egészségesen.* Gondolkodtam rajta, hogy elmenjek, és ne jöjjek vissza többé, a saját épségem érdekében, de nem tudtam volna együtt élni a tudattal, hogy magadra hagytalak. *Jelenti ki színtelen hangon.* Gyávának tartasz, vagy sem, ezt el akartam mondani.
*Dora úgy érzi, ennyi elég is az őszinteségből, túl álmos vitázni, ezért csak csöndben elmosolyodik azon, hogy a kancellár a várható közeljövőben még nem mer elhelyezni egy időpontot, amikor újra kedvet kap a mókára. Ebben az egyben tényleg különböznek, a fiatalabb elfek ugyanis olyan rendszerességgel hemperegnek együtt, mint a nyulak – bár Dora, aki éveket töltött könyvek és a négy fal társaságában, ez alól szerencsére erős kivétel. Inkább lehunyja a szemét, közelebb fészkeli magát a férfihoz, és viszonozza a csókot.*
- Jó éjt, Habrertus. *Motyogja, és pillanatokon belül el is nyomja az álom. A gyertyával nem törődik, rendszeresen gyertyafényben aludt a jegyzeteire heverve az utóbbi időszakban, szinte otthon érzi magát tőle. Sőt, sok ideje először az álmai is kellemesek, ezért mozdulatlan nyugalomban pihen a másik oldalán.*
//Napváltás//
*Másnap reggel a lány csak egy kissé érzi nyomottnak a fejét a tegnap elfogyasztott alkohol után, amit óriási sikerként könyvel el. Örömét azonban meghagyja magának, mivel esze ágában sincs még felébreszteni a lehunyt szemű kancellárt, inkább karja és a takaró alól a lehető legóvatosabban kicsusszanva – mondhatni, évtizedes rutinnal – talpra áll, bár azonnal libabőrösen veszi tudomásul, hogy a meztelenkedéshez hűvös van még. Különösebb zaj nélkül felkapkodja ruháit – az övet és övtáskát kivéve, melyek igazán zörögnének –, és a hivatali szobába viszi, hogy nyugodtan felöltözhessen. Már csak a kabát van hátra, lassan abba is belebújik, és megigazítja a haját.
Ekkor találkozik szembe a kalapjával, melyet már a csókolózáskor levetett az előző este. Szinte megretten, nem számított erre, túl korai még a számára, hogy élete egy ilyen prominens szereplőjével, a régi szerelmek emlékével nézzen szembe.*
~ Te… Maradj itt. ~ *Gondolja magában, és visszalépve Habrertushoz guggolásból bedobja a kalapot, mely végül az ő hűlt helyén landol a párnán.* ~ Ebből, az övemből meg a táskámból talán nem gondolod, hogy világgá mentem. ~ *Töpreng magában. Kioson az ajtón, és halkan becsukja maga után. A járókelők nem is gondolhatják, hogy bármi különös volna benne, azon kívül, hogy először egy esetlen mozdulattal fejbe csapja saját magát, miközben a nem létező kalapját keresi.*