Nincs játékban - Grombar kastély
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Nincs "nagyobb" helyszín | Grombar kastély | Nincs "kisebb" helyszín |  |
<< Előző oldal - Mostani oldal: 5 (81. - 100. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
![>Rather Kirsel [halott] avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.](//www.lanawin.hu/forum_ic/avatarkepek/9005_ember_ferfi.jpg)
//Egy ember, egy kastély és egy szörny//
// Második rész: Egy kastély //
*Engur keresése most sikeresebbnek bizonyul, mint az iménti kupleráj átfésülése. A fáklyát hamar meggyújtja, bár a szétáradó fény, nem sokkal többet mutat meg a kalandoroknak. Ha a szemük nem is látja meg a lényt, a fülük arra enged következtetni, hogy az a valami, mégis ott van a közelben. Engur a plafon felé emeli tekintetét, hisz ha egyszer mindenféle állatból összeszőtt torzszülöttről van szó, úgy akár oda is felrepülhetett.
A férfi nem húzza elő fegyverét, csupán markolatára helyezi kezét, hogyha kellene, ne ezzel veszítsen értékes pillanatokat.
Engurnak rá kell döbbennie, hogy a társai elég ijedősek.*
- Persze, hogy van itt valami *mondja a férfinak, ki égbekiáltóan egyértelmű kijelentést tett* Ezért jöttünk, elfelejtetted? Ha megfogta a karodat, akkor meg hova tűnt? Hagytad eltűnni?
*A karomnyomokra nem mond semmit, hiszen látta a szobában ejtett nyomokat. Az azonban szöget üt a fejében, hogyha tényleg megfogta valami a férfit, úgy miért nem ölte meg. Talán csak játszadozik velük? Vagy valami más volt az indok? Közelebb lépdel a férfihoz, hogy körülnézzen ott, elvégre ha megérintette a lény, úgy valahol ott is kell lennie.
- Félelmetes hely... * ismétli az íjjal hadonászó nő szavait, s közben a fejét rázza* Mégis mire számítottál, egy kacsalábon forgó kastélyra?
*"Az ilyenek hogy a francba vannak még életben?"*
//Egy ember, egy kastély és egy szörny//
// Második rész: Egy kastély //
*Engur valójában semmi használható dolgot nem talál, hiszen a karmolásnyomokkal mit kezdhetne azon kívül, hogy nézi, mint borjú az újkaput. Annyit tud csupán meg belőle, hogy a lény ezek szerint karmokkal rendelkezik, ami talán még szerencsésebb is, feltéve, ha mancsait nem képes fegyverek forgatására használni.
Mikor a feleselő nő elhozakodik az állatokkal, meg valamilyen kislánnyal, elég groteszk kép kezd kirajzolódni Engur agyában. Számos rémmese szól olyan lényekről, mely különböző állatok részeiből van összerakva, de ha ez a valóságban is létezik, az nem lehet valami szép látvány. Persze felmerül a kérdés, hogy egy ilyen kísérletnek mi lehetett a célja - ha az nem kerül figyelembe, miszerint a kastély mágusa egy őrült.*
- Nem csoda, hogy a mágus nem akart több információval szolgálni a lényről. Mindenesetre azt az irományt vigyük magunkkkal.
*Az emelet meghódítása talán nem is lenne anynira rossz ötlet, persze csak akkor, ha a földszint már nem tartogat újabb kihívásokat, illetve feltérképezendő területet. Az ajtó bezárásával a fényforrások nyilván megcsappantak, így Engur fáklyatartók után néz, hogy a sötétebb helyeken se kelljen vakon téblábolnia.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1239-1258
100. hozzászólás ezen a helyszínen: Grombar kastély
Üzenet elküldve: 2013-09-03 20:19:22
Üzenet elküldve: 2013-09-03 20:19:22
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 401
OOC üzenetek: 68
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 401
OOC üzenetek: 68
Játékstílus: Megfontolt
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz//
// Lélekbörtön //
*Álmok kísértik. Álmok, ugyanúgy félelemről, vérontásról - ízekről és illatokról, mint amilyen képzelgések gyötörték eddig. Nem hagyják nyugodni.
Álmaiban váltakozva halnak gyors és viszonylag kíméletes, vagy épp súlyos kínhalált azok, akik körbeveszik. Mind, kezdve az inasoknál, a kislányon, Ratheren, Logralon át, a szinte végeláthatatlan sort a kintről beszabaduló népséggel együtt; s végezetül A.A-ra is pusztulást hoz. Rá utoljára, hadd legyen szemtanúja annak, hogyan tiporja sárba fennkötnek tűnő kis tervét egyetlen személy. Az a valaki, akit túlságosan is alábecsült, mikor azt hitte, tőrbe csalhatja holmi egyszerű zsarolással.
Álmában az i-re a pontot saját gyöngyöző, már-már gyermekies kacaja teszi fel, ami akkor költözik a kastély falai közé, mikor véres tenyereit, ujjait a folyosókon szaladva húzgálja végig a falakon, hangulatához illővé mázolva ezzel leendő otthonát. Mert álmában, ha már ilyen jó munkát végez, természetesen ki is sajátítja a számára igen tetszetős helyet, s máris tervezgetni kezdi, hogyan alkot ő is valami hasonló "csapdát" majd. Persze, tökéleteset és nem olyat, mint ez az A.A.
Rövid idővel a kopogás előtt ébred. Nincs ínyére a dolog, szívesen álmodta volna tovább az ízlésének megfelelő, igen kedves történetet. Minden heves érzése ellenére úgy dönt, nem fekszik tovább a földön, inkább felül. Ekkor hasít belé a fájdalom, amit több helyen is, de főleg karján és arcán érez. Ahogy odapillant karjára, látja, hogy több is bőre alá fúródott a tükörszilánkokból, sebei köré pedig rászáradt a vékony erekben csorgó vér. Újra megingatja fejét a pazarlás gondolatára, majd karmait kiengedve nekiáll kicsipkedni karja húsából a beleékelődött szilánkokat. Azzal nem igazán törődik, hogy az eddigieknél nagyobb sebeket ejt magán, egyáltalán nem óvatoskodik, így felkarja nagyját már vér borítja, mire végez.
Hosszasan bámulja a kiserkent, az ablak sötétítői mentén beáramló fényben csillogó vörösséget, a benne egyre növekvő késztetés nem engedi, hogy elszakítsa róla pillantását. Kénytelen hát egy kicsit megbontani a saját maga által, az érzései megfékezéséért épült falat, s hagyni másik kezének egy ujjbegyét végigfutni a hófehér bőrön összegyűlt véren, hogy végül nyelvén érezhesse az élet ízét. Elmerül ezen ténykedésben néhány ismétlés után, akkor azonban újabb felismerése támad. Pillantása Ratherre villan, akiről eddig teljesen megfeledkezett, noha a férfi teste vagy két kisebb lépésnyivel odébb hever a padlón. Fejét kicsit oldalra biccentve -mint egy értetlen kölyökállat az előtte állóra- nézi a pihegő férfit, közben elmélázva ismét ajkához emeli ujját, s nyelvén felelevenedik az íz...*
~Nem szerencsés kombináció ez most. Szegény-szegény varázstudó Rarher Kirshel...~
*Újra vadászatba kezd. Megtámaszkodik maga előtt, s hirtelen, de óvatosan guggolásba szökken, csak ebből a helyzetből áll fel.*
~Mert mi vagyok én, ha nem kecses?~
*Így lép közelebb a férfihoz, hogy újra leguggolva alaposabban is megnézze magának. A gyors megoldás kedvéért ismét a nyakat választja célpontnak rövid gondolkodás után, s már épp a test fölé hajol, készülve arra, hogy egyetlen mozdulattal szorítsa majd le fejét és tépje el a csuhának titulált rongyot az útból, mikor megzavarja a kopogás. Dühösen kapja fel a fejét és néz az ajtó irányába, hogy végighallgassa az inas nyájaskodó hangját és beszédét.*
~Szép jó reggelt, meg szép éjszaka... Hogy jönne rád a keserves cifra, ami egy hétig az árnyékszékhez szögel.~
*Arcára a mogorva kifejezés helyére félmosoly kúszik.*
~Nocsak, ez sem rossz ötlet. Csak úgy sziporkázom ma. Tartani kellene magamnál néhány tekercsnyi lapot, az ilyen esetekre. Kár ezeket az ötleteket elfelejteni.~
*Mivel kétli, hogy a zajokra Rather nem fog felkelni, feláll és kicsit távolabb húzódik tőle. Igazság szerint, még akkor is megölhetné, ha már ébredezik, vagy... bármikor. De ezt a fél órát már kibírja, úgy hiszi. Ha már a reggelin megjelenik majd ez az A.A, kell elég düh, energia és szomjúság ahhoz, hogy olyan halált adjon neki, amilyet érdemel. Nem akarja megkockáztatni, hogy esetleg kihagyja a tálcán kínált lehetőséget, de azt sem, hogy ne végezzen igazán precíz, tökéletes munkát.*
A hozzászólást Shiro (Moderátor) módosította, ekkor: 2013.09.03 20:42:14, a következő indokkal:
Elírás javítása.
// Lélekbörtön //
*Álmok kísértik. Álmok, ugyanúgy félelemről, vérontásról - ízekről és illatokról, mint amilyen képzelgések gyötörték eddig. Nem hagyják nyugodni.
Álmaiban váltakozva halnak gyors és viszonylag kíméletes, vagy épp súlyos kínhalált azok, akik körbeveszik. Mind, kezdve az inasoknál, a kislányon, Ratheren, Logralon át, a szinte végeláthatatlan sort a kintről beszabaduló népséggel együtt; s végezetül A.A-ra is pusztulást hoz. Rá utoljára, hadd legyen szemtanúja annak, hogyan tiporja sárba fennkötnek tűnő kis tervét egyetlen személy. Az a valaki, akit túlságosan is alábecsült, mikor azt hitte, tőrbe csalhatja holmi egyszerű zsarolással.
Álmában az i-re a pontot saját gyöngyöző, már-már gyermekies kacaja teszi fel, ami akkor költözik a kastély falai közé, mikor véres tenyereit, ujjait a folyosókon szaladva húzgálja végig a falakon, hangulatához illővé mázolva ezzel leendő otthonát. Mert álmában, ha már ilyen jó munkát végez, természetesen ki is sajátítja a számára igen tetszetős helyet, s máris tervezgetni kezdi, hogyan alkot ő is valami hasonló "csapdát" majd. Persze, tökéleteset és nem olyat, mint ez az A.A.
Rövid idővel a kopogás előtt ébred. Nincs ínyére a dolog, szívesen álmodta volna tovább az ízlésének megfelelő, igen kedves történetet. Minden heves érzése ellenére úgy dönt, nem fekszik tovább a földön, inkább felül. Ekkor hasít belé a fájdalom, amit több helyen is, de főleg karján és arcán érez. Ahogy odapillant karjára, látja, hogy több is bőre alá fúródott a tükörszilánkokból, sebei köré pedig rászáradt a vékony erekben csorgó vér. Újra megingatja fejét a pazarlás gondolatára, majd karmait kiengedve nekiáll kicsipkedni karja húsából a beleékelődött szilánkokat. Azzal nem igazán törődik, hogy az eddigieknél nagyobb sebeket ejt magán, egyáltalán nem óvatoskodik, így felkarja nagyját már vér borítja, mire végez.
Hosszasan bámulja a kiserkent, az ablak sötétítői mentén beáramló fényben csillogó vörösséget, a benne egyre növekvő késztetés nem engedi, hogy elszakítsa róla pillantását. Kénytelen hát egy kicsit megbontani a saját maga által, az érzései megfékezéséért épült falat, s hagyni másik kezének egy ujjbegyét végigfutni a hófehér bőrön összegyűlt véren, hogy végül nyelvén érezhesse az élet ízét. Elmerül ezen ténykedésben néhány ismétlés után, akkor azonban újabb felismerése támad. Pillantása Ratherre villan, akiről eddig teljesen megfeledkezett, noha a férfi teste vagy két kisebb lépésnyivel odébb hever a padlón. Fejét kicsit oldalra biccentve -mint egy értetlen kölyökállat az előtte állóra- nézi a pihegő férfit, közben elmélázva ismét ajkához emeli ujját, s nyelvén felelevenedik az íz...*
~Nem szerencsés kombináció ez most. Szegény-szegény varázstudó Rarher Kirshel...~
*Újra vadászatba kezd. Megtámaszkodik maga előtt, s hirtelen, de óvatosan guggolásba szökken, csak ebből a helyzetből áll fel.*
~Mert mi vagyok én, ha nem kecses?~
*Így lép közelebb a férfihoz, hogy újra leguggolva alaposabban is megnézze magának. A gyors megoldás kedvéért ismét a nyakat választja célpontnak rövid gondolkodás után, s már épp a test fölé hajol, készülve arra, hogy egyetlen mozdulattal szorítsa majd le fejét és tépje el a csuhának titulált rongyot az útból, mikor megzavarja a kopogás. Dühösen kapja fel a fejét és néz az ajtó irányába, hogy végighallgassa az inas nyájaskodó hangját és beszédét.*
~Szép jó reggelt, meg szép éjszaka... Hogy jönne rád a keserves cifra, ami egy hétig az árnyékszékhez szögel.~
*Arcára a mogorva kifejezés helyére félmosoly kúszik.*
~Nocsak, ez sem rossz ötlet. Csak úgy sziporkázom ma. Tartani kellene magamnál néhány tekercsnyi lapot, az ilyen esetekre. Kár ezeket az ötleteket elfelejteni.~
*Mivel kétli, hogy a zajokra Rather nem fog felkelni, feláll és kicsit távolabb húzódik tőle. Igazság szerint, még akkor is megölhetné, ha már ébredezik, vagy... bármikor. De ezt a fél órát már kibírja, úgy hiszi. Ha már a reggelin megjelenik majd ez az A.A, kell elég düh, energia és szomjúság ahhoz, hogy olyan halált adjon neki, amilyet érdemel. Nem akarja megkockáztatni, hogy esetleg kihagyja a tálcán kínált lehetőséget, de azt sem, hogy ne végezzen igazán precíz, tökéletes munkát.*
A hozzászólást Shiro (Moderátor) módosította, ekkor: 2013.09.03 20:42:14, a következő indokkal:
Elírás javítása.
99. hozzászólás ezen a helyszínen: Grombar kastély
Üzenet elküldve: 2013-09-03 18:53:02
Üzenet elküldve: 2013-09-03 18:53:02
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 330
OOC üzenetek: 89
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 330
OOC üzenetek: 89
Játékstílus: Szelíd
// Lélekbörtön //
// Timandra és Dakhnator //
*Ahogy álldogálnak a szobában már egy ideje, váratlanul lépések zaja töri meg a síri csendet. Rahil és Rather már egy ideje távol van, épp úgy, ahogy Kelteria és Log is, na de akkor ki lehet? Természetesen nem más, mint az inas.. Halkan, ijesztő léptekkel indul meg felfelé a lépcsőn, s mikor odaér az ajtóba, hűvösen beszélni kezd.*
- Elbuktak, maguk is elbuktak! Most távozniuk kell, kérem jöjjenek velem..
*Az inas egyenesen a kijárat felé veszi az irányt, nem véletlenül, hiszen a másik szobánál már volt, ahol a rózsa van, s mivel Rather varázslata kicsit megkésve, de sikerült, ezért a porréteg nem árulkodott arról, hogy ott bárki is járt volna. A kijáratnál azok a csuklyás alakok várják őket, akik Hayrát és Galint dobták ki, de Timandra és Dakhnator esetén úgy látszik, hogy kíméletesebbek. Szótlanul vezetik őket a kapuhoz, leoldják róla a láncot, majd egy kisebb lökés kíséretében a kapun kívülre is kerülnek. A farkas szerű lények még mindig a közelben tanyáznak, így nem árt, ha óvatosak lesznek..*
// Kelteria //
*Log pár percig csak térdén támaszkodva, kissé meggörnyedve figyeli a padlón levő réseket, s próbálja helyrerakni az imént tapasztalt eseményeket. Kézremegése arról tanúskodik, hogy ez nem igazán sikerül neki, képtelen bármilyen ésszerű magyarázatot is felhozni az iménti történésekre. Az a szerencséje, hogy igen erős jellemmel rendelkezik, hiszen már rég megtört volna az események miatt! Most is csak sóhajt egy nagyot, majd egy kedves, gondoskodó mosolyt varázsol arcára, s leül Kelteria mellé.*
- Majd együtt túlvészeljük ezt az egészet, aztán a bál után távozunk is rögtön! Valamiért olyan érzésem van, hogy előtte még ha akarnánk se tudnánk elmenni innen..
*Lerúgja magáról a cipőket, majd leveszi a nemrég felhúzott felsőjét, s azt is a földre hajítja. Ezek után fellebbenti a takarót, befekszik alá, s egy kézmozdulattal Kelteriát is magához invitálja. Ha odafekszik ő is, akkor szorosan magához öleli, s fejét az övére hajtja.*
- Szerintem nem jutott ki az a valami. Ha igen, már hallanánk szerintem a csörtetését.. *suttogja* Talán csak a képzeletünk játszott velünk, bár jobban belegondolva ez egy menekülő magyarázat lenne a látottakra. Talán el kellene fogadnunk ezt az egészet, úgy, ahogy van.. *nyom egy váratlan csókot a hölgy homlokára* Jobb lesz, ha most inkább alszunk egyet a mai napra. Talán valamivel jobb lesz a kedélyállapotunk holnapra! Legalább a tudat boldogít, hogy te itt vagy velem..
*Azzal ajkait is szenvedélyesen megcsókolja, magához húzza a hölgyet, majd pár perc múlva lehunyja szemeit, s hamarosan elalszik..*
// Mindenki (azaz már csak Kelteria, Rahil és Rather :D //
*A reggel igen hamar jön el, főleg Rahil és Rather számára, akiknek igen kényelmetlen helyzetben sikerült elaludniuk! Még ha valaki négyük közül is tudott álmodni, akkor is az álomvilág nem lépett túl a kastély falain kívülre, így az események is csupán ebben a kis térben történhettek. Reggel hét óra körül pedig már a fiatalabb, bajszos inas lelkesen kopog is az ajtókon.*
- Szép jó reggelt, kedves vendégek, remélem, hogy szép éjszakájuk volt! Egy fél órán belül lesz a reggeli a bejárattól balra levő teremben, kérem, jöjjenek időben!
*Azzal az inas odébb is áll, hagyja, hogy a vendégek kikászálódjanak az ágyból, s kicsit rendbe szedjék magukat. Log nem ébred fel a kopogásra, ezért remélhetőleg Kelteria meghallja a szólítást!
Ha a vendégek leérnek, akkor egyelőre még nem találkoznak az inasokkal, vagy szolgálókkal, csupán azt a szépen és gondosan megterített asztalt találhatják a terem közepén, amelyen ott sorakoznak finomabbnál finomabb ételek! Bőven válogathatnak a különböző fogásokból és italokból! A hangulatot most jelenleg pedig az is fokozhatja, hogy az ablakokon most a lágy napfény süt be, ezzel sokkal kellemesebb hangulatot kölcsönözve a kastélynak!*
// Timandra és Dakhnator //
*Ahogy álldogálnak a szobában már egy ideje, váratlanul lépések zaja töri meg a síri csendet. Rahil és Rather már egy ideje távol van, épp úgy, ahogy Kelteria és Log is, na de akkor ki lehet? Természetesen nem más, mint az inas.. Halkan, ijesztő léptekkel indul meg felfelé a lépcsőn, s mikor odaér az ajtóba, hűvösen beszélni kezd.*
- Elbuktak, maguk is elbuktak! Most távozniuk kell, kérem jöjjenek velem..
*Az inas egyenesen a kijárat felé veszi az irányt, nem véletlenül, hiszen a másik szobánál már volt, ahol a rózsa van, s mivel Rather varázslata kicsit megkésve, de sikerült, ezért a porréteg nem árulkodott arról, hogy ott bárki is járt volna. A kijáratnál azok a csuklyás alakok várják őket, akik Hayrát és Galint dobták ki, de Timandra és Dakhnator esetén úgy látszik, hogy kíméletesebbek. Szótlanul vezetik őket a kapuhoz, leoldják róla a láncot, majd egy kisebb lökés kíséretében a kapun kívülre is kerülnek. A farkas szerű lények még mindig a közelben tanyáznak, így nem árt, ha óvatosak lesznek..*
// Kelteria //
*Log pár percig csak térdén támaszkodva, kissé meggörnyedve figyeli a padlón levő réseket, s próbálja helyrerakni az imént tapasztalt eseményeket. Kézremegése arról tanúskodik, hogy ez nem igazán sikerül neki, képtelen bármilyen ésszerű magyarázatot is felhozni az iménti történésekre. Az a szerencséje, hogy igen erős jellemmel rendelkezik, hiszen már rég megtört volna az események miatt! Most is csak sóhajt egy nagyot, majd egy kedves, gondoskodó mosolyt varázsol arcára, s leül Kelteria mellé.*
- Majd együtt túlvészeljük ezt az egészet, aztán a bál után távozunk is rögtön! Valamiért olyan érzésem van, hogy előtte még ha akarnánk se tudnánk elmenni innen..
*Lerúgja magáról a cipőket, majd leveszi a nemrég felhúzott felsőjét, s azt is a földre hajítja. Ezek után fellebbenti a takarót, befekszik alá, s egy kézmozdulattal Kelteriát is magához invitálja. Ha odafekszik ő is, akkor szorosan magához öleli, s fejét az övére hajtja.*
- Szerintem nem jutott ki az a valami. Ha igen, már hallanánk szerintem a csörtetését.. *suttogja* Talán csak a képzeletünk játszott velünk, bár jobban belegondolva ez egy menekülő magyarázat lenne a látottakra. Talán el kellene fogadnunk ezt az egészet, úgy, ahogy van.. *nyom egy váratlan csókot a hölgy homlokára* Jobb lesz, ha most inkább alszunk egyet a mai napra. Talán valamivel jobb lesz a kedélyállapotunk holnapra! Legalább a tudat boldogít, hogy te itt vagy velem..
*Azzal ajkait is szenvedélyesen megcsókolja, magához húzza a hölgyet, majd pár perc múlva lehunyja szemeit, s hamarosan elalszik..*
// Mindenki (azaz már csak Kelteria, Rahil és Rather :D //
*A reggel igen hamar jön el, főleg Rahil és Rather számára, akiknek igen kényelmetlen helyzetben sikerült elaludniuk! Még ha valaki négyük közül is tudott álmodni, akkor is az álomvilág nem lépett túl a kastély falain kívülre, így az események is csupán ebben a kis térben történhettek. Reggel hét óra körül pedig már a fiatalabb, bajszos inas lelkesen kopog is az ajtókon.*
- Szép jó reggelt, kedves vendégek, remélem, hogy szép éjszakájuk volt! Egy fél órán belül lesz a reggeli a bejárattól balra levő teremben, kérem, jöjjenek időben!
*Azzal az inas odébb is áll, hagyja, hogy a vendégek kikászálódjanak az ágyból, s kicsit rendbe szedjék magukat. Log nem ébred fel a kopogásra, ezért remélhetőleg Kelteria meghallja a szólítást!
Ha a vendégek leérnek, akkor egyelőre még nem találkoznak az inasokkal, vagy szolgálókkal, csupán azt a szépen és gondosan megterített asztalt találhatják a terem közepén, amelyen ott sorakoznak finomabbnál finomabb ételek! Bőven válogathatnak a különböző fogásokból és italokból! A hangulatot most jelenleg pedig az is fokozhatja, hogy az ablakokon most a lágy napfény süt be, ezzel sokkal kellemesebb hangulatot kölcsönözve a kastélynak!*
98. hozzászólás ezen a helyszínen: Grombar kastély
Üzenet elküldve: 2013-08-29 22:23:44
Üzenet elküldve: 2013-08-29 22:23:44
ÚJ
![>Rather Kirsel [halott] avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.](http://www.lanawin.hu/forum_ic/avatarkepek/9005_ember_ferfi.jpg)
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 96
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 96
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Szelíd
//Lélekbörtön//
*A nő nem felel semmit a köszönetnyilvánításra. Ezt nem tudja mire vélni. Mi lehet az oka? Talán olyan régóta ismerik egymást, hogy az ilyesmiket már meg sem szokták köszönni? Elvégre emlékszik a nőre, másra pedig nem... bár tény, hogy őt látja, mást pedig nem. Vajon csak ezért lenne? Viszont akkor is, most nincs semmi más, amibe kapaszkodhat, csak ez az egy emlékfoszlány. A vörös haj. Ezen a tényen felbátorodva rögtön meg is kérdezi:*
- Szóval.... biztosan régóta ismerjük egymást. És sajnos történt valami... szóval nem emlékszem semmire. *a nő közben elkezd körözni körülötte, az első kör alatt Rather még igyekszik követni a tekintetével, de a másodikra megunja, és közben persze szakadatlanul beszél:*
- Tehát meg tudnád mondani, hogy ki vagyok én. Tehát nem feltétlen nevet, bár az is jó lenne, de úgy rólam dolgokat. Vagy bármit, amire emlékezhetek. Mert... hát én érzem, hogy itt vannak a dolgok csak... nem tudom elmondani. Ha valamire emlékezni próbálok, a teljes emlék helyett csak egy kép marad meg. Nem tudnál segíteni?
~ Miért járkál körbe-körbe? Engem nézeget? Persze, biztos nem hiszi el, hogy tényleg én vagyok. Ha legalább emlékeznék a nevére... lehet hogy már azzal is meggyőzhetném... a vörös haj... ~
- Tényleg én vagyok az *nyögi ki végül* Csak nem tudom, hogy... *itt a mondat félbeszakad. Jelenleg éppen egy pillanat választja el a haláltól, de erről ő mit sem tud, úgy érzi, a lehető legnagyobb biztonságban van. A vörös hajú nő, akit ismer, megvédi mindentől. De nem eme magasztos gondolatsor hatására fagy bele a szó, amely eddig szinte légvétel nélkül dőlt belőle, hanem mert szeme sarkból meglátja a tükröt. Odapillant, és két alakot lát benne. Tekintetét rögtön a nőre kapja, azonban a karmokat nem látja, vagy figyelmen kívül hagyja (vagy már Rahil eltüntette őket), sokkal inkább az arcot figyeli meg. Igen... ő az egyik a tükörben. De ki a másik, ott a vörös hajú nő mellett? Ekkor saját arca láttán, melyet nem ismer fel, hirtelen belehasít a félelem. Valószínűleg bensőjében érzi, hogy ugyanaz az arc van ott, amely elől a szobából kimenekült, de mégis... ez az agyáig nem jut el, mindössze tudat alól jövő félelmet okoz. Legszívesebben futna, de mivel lábai erre nem alkalmasak, így csak tehetetlenül bekúszik az ismerős nő mögé, és ott kezdi kikapargatni az üvegszilánkokat. Fájdalmat okoz neki, igencsak nagy fájdalmat, némelyik eléggé mélyen beleállt a lábába, némelyik meg olyan apró, hogy ha nem akadályozná a vér a látást, akkor sem tudná kiszedni. Mindenesetre a nagyobbakat kikaparja, és úgy nézi, ahogy tehetetlenül segítségért kiáltozik a nő és a gonosz idegen. Végül megböki a nő lábát:*
- Segítenünk kéne nekik, nem?Mármint, az egyik te vagy, csak még kéne mentenünk téged, nem? *talán jobb is Rathernek, amíg nem tudja, hogy ő a másik. Csak felzaklatná. Aztán megjelenik az az alak... vajon a mágusnak ismernie kéne? Vajon ő is valaki a múltjából? Milyen hosszú lehet a múltja? Ezek a kérdések megint csak fojtogatni kezdik, hál' istennek a tükör széttörése visszarántja a valóságba, és ijedten gömbölyödik össze, miközben teljesen behúzódik a nő mögé. A szilánkok ismét csak azt az eldugott félelmet ébresztik fel benne, amit saját arcképe. Hiszen valahol mélyen ott lapul az benne, csak képtelen előhozni. És mivel tisztázza magában, hogy fogalma sincs róla, hogy miért fél ennyire a szilánkoktól, arra jut, hogy nem is kéne félnie. Persze ez nem ilyen egyszerű. Főleg, mert eszébe jut a talpa, abba is szilánkok álltak bele, így ezekben már semmiképpen sem bízhat meg. Mindenesetre újra észbe kap, hogy ideje tovább kérdezősködni. Vagy inkább visszatérni az alapötlethez:*
- Te ismersz, kérlek mond meg, hogy ki vagyok... *ekkor látja, hogy a nő hirtelen olyan furán mozog, és szinte egy pislogás alatt már a földön is fekszik. Rather először megijed, hogy mi történhetett, de hirtelen nem tud tovább aggódni. Ő maga is eléggé elgyengül. Még arra gondol, mi van, ha az ismerős vörös hajú nő véletlen egy szilánkba feküdt, és felsérti magát, de ezen már nem tud többet gondolkozni. Ő sem képes ellenállni az álomnak, amely rátör... szépen lassan lassan hanyatt fekszik, és elalszik.*
*A nő nem felel semmit a köszönetnyilvánításra. Ezt nem tudja mire vélni. Mi lehet az oka? Talán olyan régóta ismerik egymást, hogy az ilyesmiket már meg sem szokták köszönni? Elvégre emlékszik a nőre, másra pedig nem... bár tény, hogy őt látja, mást pedig nem. Vajon csak ezért lenne? Viszont akkor is, most nincs semmi más, amibe kapaszkodhat, csak ez az egy emlékfoszlány. A vörös haj. Ezen a tényen felbátorodva rögtön meg is kérdezi:*
- Szóval.... biztosan régóta ismerjük egymást. És sajnos történt valami... szóval nem emlékszem semmire. *a nő közben elkezd körözni körülötte, az első kör alatt Rather még igyekszik követni a tekintetével, de a másodikra megunja, és közben persze szakadatlanul beszél:*
- Tehát meg tudnád mondani, hogy ki vagyok én. Tehát nem feltétlen nevet, bár az is jó lenne, de úgy rólam dolgokat. Vagy bármit, amire emlékezhetek. Mert... hát én érzem, hogy itt vannak a dolgok csak... nem tudom elmondani. Ha valamire emlékezni próbálok, a teljes emlék helyett csak egy kép marad meg. Nem tudnál segíteni?
~ Miért járkál körbe-körbe? Engem nézeget? Persze, biztos nem hiszi el, hogy tényleg én vagyok. Ha legalább emlékeznék a nevére... lehet hogy már azzal is meggyőzhetném... a vörös haj... ~
- Tényleg én vagyok az *nyögi ki végül* Csak nem tudom, hogy... *itt a mondat félbeszakad. Jelenleg éppen egy pillanat választja el a haláltól, de erről ő mit sem tud, úgy érzi, a lehető legnagyobb biztonságban van. A vörös hajú nő, akit ismer, megvédi mindentől. De nem eme magasztos gondolatsor hatására fagy bele a szó, amely eddig szinte légvétel nélkül dőlt belőle, hanem mert szeme sarkból meglátja a tükröt. Odapillant, és két alakot lát benne. Tekintetét rögtön a nőre kapja, azonban a karmokat nem látja, vagy figyelmen kívül hagyja (vagy már Rahil eltüntette őket), sokkal inkább az arcot figyeli meg. Igen... ő az egyik a tükörben. De ki a másik, ott a vörös hajú nő mellett? Ekkor saját arca láttán, melyet nem ismer fel, hirtelen belehasít a félelem. Valószínűleg bensőjében érzi, hogy ugyanaz az arc van ott, amely elől a szobából kimenekült, de mégis... ez az agyáig nem jut el, mindössze tudat alól jövő félelmet okoz. Legszívesebben futna, de mivel lábai erre nem alkalmasak, így csak tehetetlenül bekúszik az ismerős nő mögé, és ott kezdi kikapargatni az üvegszilánkokat. Fájdalmat okoz neki, igencsak nagy fájdalmat, némelyik eléggé mélyen beleállt a lábába, némelyik meg olyan apró, hogy ha nem akadályozná a vér a látást, akkor sem tudná kiszedni. Mindenesetre a nagyobbakat kikaparja, és úgy nézi, ahogy tehetetlenül segítségért kiáltozik a nő és a gonosz idegen. Végül megböki a nő lábát:*
- Segítenünk kéne nekik, nem?Mármint, az egyik te vagy, csak még kéne mentenünk téged, nem? *talán jobb is Rathernek, amíg nem tudja, hogy ő a másik. Csak felzaklatná. Aztán megjelenik az az alak... vajon a mágusnak ismernie kéne? Vajon ő is valaki a múltjából? Milyen hosszú lehet a múltja? Ezek a kérdések megint csak fojtogatni kezdik, hál' istennek a tükör széttörése visszarántja a valóságba, és ijedten gömbölyödik össze, miközben teljesen behúzódik a nő mögé. A szilánkok ismét csak azt az eldugott félelmet ébresztik fel benne, amit saját arcképe. Hiszen valahol mélyen ott lapul az benne, csak képtelen előhozni. És mivel tisztázza magában, hogy fogalma sincs róla, hogy miért fél ennyire a szilánkoktól, arra jut, hogy nem is kéne félnie. Persze ez nem ilyen egyszerű. Főleg, mert eszébe jut a talpa, abba is szilánkok álltak bele, így ezekben már semmiképpen sem bízhat meg. Mindenesetre újra észbe kap, hogy ideje tovább kérdezősködni. Vagy inkább visszatérni az alapötlethez:*
- Te ismersz, kérlek mond meg, hogy ki vagyok... *ekkor látja, hogy a nő hirtelen olyan furán mozog, és szinte egy pislogás alatt már a földön is fekszik. Rather először megijed, hogy mi történhetett, de hirtelen nem tud tovább aggódni. Ő maga is eléggé elgyengül. Még arra gondol, mi van, ha az ismerős vörös hajú nő véletlen egy szilánkba feküdt, és felsérti magát, de ezen már nem tud többet gondolkozni. Ő sem képes ellenállni az álomnak, amely rátör... szépen lassan lassan hanyatt fekszik, és elalszik.*
97. hozzászólás ezen a helyszínen: Grombar kastély
Üzenet elküldve: 2013-08-29 22:05:20
Üzenet elküldve: 2013-08-29 22:05:20
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 88
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 88
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Megfontolt
//Lélekbörtön//
*A férfi sejtelmes mosollyal és bíztató éllel a hangjában próbálja megnyugtatni Kelteriát, kisebb sikerrel bár de, sikerül neki. Log reakciójából jól ki lehet venni, hogy hisz abban, hogy létezik egy felső hatalom és vannak Kiválasztottak, akik megváltoztatják a világot. Kelteria viszont nem ilyen lány, persze hisz a felsőbb hatalomban, de nem hiszi, hogy az még most is befolyásolja a világot, elmélete szerint akkor nem lenne ennyi baj a világon, ha egy felsőbb hatalom beleszólna a dolgok folyásába. Mindezek ellenére a férfi szavai kicsit felvidítják, és nagyon örül neki, hogy az ilyen pozitívan vélekedik a dolgokról. Majd a férfi a fáradtságról való megjegyzést reagálja le Log a tőle megszokott bőbeszédű módján. Nem is gondolta arra, hogy a sebek miatt is elfáradhat, amikor ez teljesen egyértelmű. Többször történt már vele is ilyen csak eddig nem tudta felfogni. Miután az erre vonatkozó mondatokat befejezte, az este további részét hozza szóba. Látszik rajta, hogy az utolsó közben egy kicsit zavarba jött ennek következtében pedig hirtelen elkapja a tekintetét.*
- Köszönöm az ajánlatot és elfogadom. Én is nagyobb biztonságban érezném magam veled.
*Mondja halkan egyszer kétszer a férfira pillantva, s rózsa vörösre elpirulva. Majd megindulnak az ajtó felé.*
~Vajon mit szólnának a többiek, ha tudnák, hogy viselkedik velem Log? Biztos nem gyanakodnának rá. Vagy éppen ezért gyanakodnának még jobban rá. Ami biztos, hogy én nem gyanakszok rá, jobban kiráz a hideg a többiektől, mint tőle.~
*Gondolja magában, amíg a férfi kinyitja az ajtót. Majd gúnyos mosollyal megszólal, és feltápászkodik a csupasz fal segítségével. Mondjuk nem csupasz, mert nyirkos és teli van pókhálókkal, de korlát az nincs az oldalán.*
- Csak az kéne még, hogy kitörd a nyakad. Itt hagynál ezekkel az ijesztő idegenekkel egy kísértet kastélyban? Persze lehet, hogy túlélném, de ha nem lennél annak az esélye a tizedére csökkenne. Nem hiszem, hogy egyedül kibírnám.
*Mondja kicsit kétségbe esett hanggal, de hamar magához tér és követi a férfit az egyre mélyülő csendbe. Eddig hátborzongató volt a csönd, de most még rosszabb ezen a nyirkos hűvös helyen. Majd Log-ot követve lép néhányat, s közben elmondja a mondókáját, mire a férfi a lépcső szélén válaszol is, Kelteria pedig meglepetten veszi tudomásul, hogy a férfi is furcsán érzi magát, sőt furcsábban, mint ő.*
- Én így is eléggé rossz állapotban vagyok, hát, még ha azt érezném, hogy ismerem a helyet, amikor nem is. Biztos nem lehet kellemes érzés. Csodálom, hogy elbírod viselni Log.
*Mondja együtt érző mosollyal az arcán, s ezután bíztató arccal fogja meg a kezét. Majd lassan lemennek a lépcsőn, Kelteriát néhány lépés után kirázza a hideg, nem sokkal utána viszont egyre gyorsabban kezdi szedni a levegőt. Érzi, hogy szíve egyre gyorsabban ver, amint a lámpa fényében újabb rések tűnnek fel előttük és tűnnek el mögöttük. Minden résnél rázza a félelem, és ideges arccal pillantgat feléjük.*
~Most fog kiugrani valami és megölni! Most fog kiugrani valami és megölni! Nem Kelteria, nem most fogsz meghalni!~
*Mondja el magában minden feltűnő rés előtt. Majd a pince egy szobában folytatódik tovább, ahol megint csak nagy hordók sorakoznak egymás mellett, s ott vannak az emelvények is tele boros üvegekkel. A lány szorosan lépked Log mellett és esze ágában sincs semmihez hozzáérni. Még csak az kéne, ilyen ideges állapotban a sötétből rámászna egy pók és még s végén elordítaná magát. Pedig nem az az ijedős fajta lány ő, de azok után, amin ma keresztülment, azt is elmerné hinni, hogy egy nyápic nyúlszívű alak. Viszont ezzel a tudattal is viszonylag magabiztos léptekkel követi Log-ot a szobában. Majd az egyik hordó mögött megpillantanak egy újabb ajtót. Viszont ezen nincs kilincs csak kulcslyuk, és a többivel ellentétben fából és vasból készül és van egy rács rajta pont szem magasságban.*
- Megtaláltuk volna a katakombát is? Nem azt nem kellene így védeni.. Akkor ez csak bör..
*Miközben megszólal, a férfi már közelebb hajol a rácshoz, szinte már hozzá is ér az arca. S hirtelen erős dobbanás hallatszik az ajtón, amitől a férfi hátra esik, Kelteriában meg benne ragad a szó, kezét a szája elé kapja, és meg se mozdul. Mikor másodszorra hallatszik a dörömbölés már port is hoz magával az ajtón túlról, s jó pár ijesztő hangot.*
~Meg fogunk halni!~
* Kelteria szemei tágra nyílnak, nem mer megszólalni, egyedül vannak egy ismeretlen kastélyban, ismeretlen emberekkel és lenn a földfelszín alatt, és velük szemben ott van az a valami az ajtó mögött. Most megijedt megfagyott benne a vér és teljesen leblokkolt, csak a halálfélelem és az ijedtség gondolata forog a fejében. Még szerencséje, hogy Logral a harmadik dübörgés hallatára magához tér és felpattan a földről, elkapja Kelteria kezét. Majd eszeveszett rohanásba kezd, a lány alig bírja követni. Még jó, hogy vándorként élt, így tudja, milyen gyorsan kell futni az embernek vagy elfnek az életéért, s most pont azt teszi. Amint futnak, felfelé a férfi minden ajtót becsap maguk mögött. Szinte egy perc alatt felérnek a szobákhoz, s a férfi berántja Kelteriát a saját szobájába és az ajtó elé tolja a szekrényt. A lány még mindig remeg egy kicsit és ilyen hangon szólal meg.*
- Ez rosszabb volt, mint a farkasok.*nyel egy nagyot* Őszintén örülök, hogy itt vagy mellettem, ezek után nem mernék egyedül lenni.
*Szemét nem veszi le az ajtóról, teljesen megrémült odalenn, s most is tart ez a rémület, viszont egy két mély levegővétel után, lassan lel az ágyra és behunyja a szemét. Próbálja feldolgozni a történteket és helyre rakni az eseményeket a fejében. Pedig milyen kellemesen indult az éjszaka, most meg remegve ül Log szobájában az ágyon és nem tudja mi fog még következni.*
A hozzászólás írója (Kelteria Milert) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2013.08.29 22:06:53
*A férfi sejtelmes mosollyal és bíztató éllel a hangjában próbálja megnyugtatni Kelteriát, kisebb sikerrel bár de, sikerül neki. Log reakciójából jól ki lehet venni, hogy hisz abban, hogy létezik egy felső hatalom és vannak Kiválasztottak, akik megváltoztatják a világot. Kelteria viszont nem ilyen lány, persze hisz a felsőbb hatalomban, de nem hiszi, hogy az még most is befolyásolja a világot, elmélete szerint akkor nem lenne ennyi baj a világon, ha egy felsőbb hatalom beleszólna a dolgok folyásába. Mindezek ellenére a férfi szavai kicsit felvidítják, és nagyon örül neki, hogy az ilyen pozitívan vélekedik a dolgokról. Majd a férfi a fáradtságról való megjegyzést reagálja le Log a tőle megszokott bőbeszédű módján. Nem is gondolta arra, hogy a sebek miatt is elfáradhat, amikor ez teljesen egyértelmű. Többször történt már vele is ilyen csak eddig nem tudta felfogni. Miután az erre vonatkozó mondatokat befejezte, az este további részét hozza szóba. Látszik rajta, hogy az utolsó közben egy kicsit zavarba jött ennek következtében pedig hirtelen elkapja a tekintetét.*
- Köszönöm az ajánlatot és elfogadom. Én is nagyobb biztonságban érezném magam veled.
*Mondja halkan egyszer kétszer a férfira pillantva, s rózsa vörösre elpirulva. Majd megindulnak az ajtó felé.*
~Vajon mit szólnának a többiek, ha tudnák, hogy viselkedik velem Log? Biztos nem gyanakodnának rá. Vagy éppen ezért gyanakodnának még jobban rá. Ami biztos, hogy én nem gyanakszok rá, jobban kiráz a hideg a többiektől, mint tőle.~
*Gondolja magában, amíg a férfi kinyitja az ajtót. Majd gúnyos mosollyal megszólal, és feltápászkodik a csupasz fal segítségével. Mondjuk nem csupasz, mert nyirkos és teli van pókhálókkal, de korlát az nincs az oldalán.*
- Csak az kéne még, hogy kitörd a nyakad. Itt hagynál ezekkel az ijesztő idegenekkel egy kísértet kastélyban? Persze lehet, hogy túlélném, de ha nem lennél annak az esélye a tizedére csökkenne. Nem hiszem, hogy egyedül kibírnám.
*Mondja kicsit kétségbe esett hanggal, de hamar magához tér és követi a férfit az egyre mélyülő csendbe. Eddig hátborzongató volt a csönd, de most még rosszabb ezen a nyirkos hűvös helyen. Majd Log-ot követve lép néhányat, s közben elmondja a mondókáját, mire a férfi a lépcső szélén válaszol is, Kelteria pedig meglepetten veszi tudomásul, hogy a férfi is furcsán érzi magát, sőt furcsábban, mint ő.*
- Én így is eléggé rossz állapotban vagyok, hát, még ha azt érezném, hogy ismerem a helyet, amikor nem is. Biztos nem lehet kellemes érzés. Csodálom, hogy elbírod viselni Log.
*Mondja együtt érző mosollyal az arcán, s ezután bíztató arccal fogja meg a kezét. Majd lassan lemennek a lépcsőn, Kelteriát néhány lépés után kirázza a hideg, nem sokkal utána viszont egyre gyorsabban kezdi szedni a levegőt. Érzi, hogy szíve egyre gyorsabban ver, amint a lámpa fényében újabb rések tűnnek fel előttük és tűnnek el mögöttük. Minden résnél rázza a félelem, és ideges arccal pillantgat feléjük.*
~Most fog kiugrani valami és megölni! Most fog kiugrani valami és megölni! Nem Kelteria, nem most fogsz meghalni!~
*Mondja el magában minden feltűnő rés előtt. Majd a pince egy szobában folytatódik tovább, ahol megint csak nagy hordók sorakoznak egymás mellett, s ott vannak az emelvények is tele boros üvegekkel. A lány szorosan lépked Log mellett és esze ágában sincs semmihez hozzáérni. Még csak az kéne, ilyen ideges állapotban a sötétből rámászna egy pók és még s végén elordítaná magát. Pedig nem az az ijedős fajta lány ő, de azok után, amin ma keresztülment, azt is elmerné hinni, hogy egy nyápic nyúlszívű alak. Viszont ezzel a tudattal is viszonylag magabiztos léptekkel követi Log-ot a szobában. Majd az egyik hordó mögött megpillantanak egy újabb ajtót. Viszont ezen nincs kilincs csak kulcslyuk, és a többivel ellentétben fából és vasból készül és van egy rács rajta pont szem magasságban.*
- Megtaláltuk volna a katakombát is? Nem azt nem kellene így védeni.. Akkor ez csak bör..
*Miközben megszólal, a férfi már közelebb hajol a rácshoz, szinte már hozzá is ér az arca. S hirtelen erős dobbanás hallatszik az ajtón, amitől a férfi hátra esik, Kelteriában meg benne ragad a szó, kezét a szája elé kapja, és meg se mozdul. Mikor másodszorra hallatszik a dörömbölés már port is hoz magával az ajtón túlról, s jó pár ijesztő hangot.*
~Meg fogunk halni!~
* Kelteria szemei tágra nyílnak, nem mer megszólalni, egyedül vannak egy ismeretlen kastélyban, ismeretlen emberekkel és lenn a földfelszín alatt, és velük szemben ott van az a valami az ajtó mögött. Most megijedt megfagyott benne a vér és teljesen leblokkolt, csak a halálfélelem és az ijedtség gondolata forog a fejében. Még szerencséje, hogy Logral a harmadik dübörgés hallatára magához tér és felpattan a földről, elkapja Kelteria kezét. Majd eszeveszett rohanásba kezd, a lány alig bírja követni. Még jó, hogy vándorként élt, így tudja, milyen gyorsan kell futni az embernek vagy elfnek az életéért, s most pont azt teszi. Amint futnak, felfelé a férfi minden ajtót becsap maguk mögött. Szinte egy perc alatt felérnek a szobákhoz, s a férfi berántja Kelteriát a saját szobájába és az ajtó elé tolja a szekrényt. A lány még mindig remeg egy kicsit és ilyen hangon szólal meg.*
- Ez rosszabb volt, mint a farkasok.*nyel egy nagyot* Őszintén örülök, hogy itt vagy mellettem, ezek után nem mernék egyedül lenni.
*Szemét nem veszi le az ajtóról, teljesen megrémült odalenn, s most is tart ez a rémület, viszont egy két mély levegővétel után, lassan lel az ágyra és behunyja a szemét. Próbálja feldolgozni a történteket és helyre rakni az eseményeket a fejében. Pedig milyen kellemesen indult az éjszaka, most meg remegve ül Log szobájában az ágyon és nem tudja mi fog még következni.*
A hozzászólás írója (Kelteria Milert) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2013.08.29 22:06:53
96. hozzászólás ezen a helyszínen: Grombar kastély
Üzenet elküldve: 2013-08-29 21:14:48
Üzenet elküldve: 2013-08-29 21:14:48
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 401
OOC üzenetek: 68
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 401
OOC üzenetek: 68
Játékstílus: Megfontolt
// Lélekbörtön //
*Vére ereiben dübörög kellemes bizsergést csempészve ereibe, és hordva szét testében. Zsibbasztó bizsergést, melytől ismét úgy érzi, szárnyak nélkül lebeg.
Bár nem épp Rathert tartaná mind közt a legízletesebb falatnak, azért egyelőre ez is megteszi. Ha étvágyát nem is csitítja, legalább tompíthatja valamelyest, nehogy teljesen az ép gondolkodás terhére menjen. Már amennyire még képes egyáltalán épen gondolkodni...
Felbuzog benne a tettvágy. A férfi közben felül, és valami hála-félét rebeg, de ez már nem jut el a tudatáig. Megindítja kis játékát ellene, szép lassan elkezd körbelépdelni körülötte, olyan pillantásokat vetve rá, akár vad a prédájára, mikor bekeríti és érzi, hogy nem fog veszíteni ellene. Hogy a vad nem menekülhet.
Most már karmait sem féli kiengedni. Persze, nem mutogatja őket, mindkét karja teste mellett kap helyet továbbra is, és éppencsak hagyja kibújni a karmokat. Csak mert már annyira kibírhatatlanul bizseregnek ujjai a vágytól, hogy megmártózhassanak abban a melegségben, amit egy test jelent. Miért is kéne tartania tőle, hogy veszélyes megmutatnia magát? Ez a valaki a következő perceket úgy sem éli túl - így hiszi. És már miért ne hinné? Vérzik, zavart, ez lerí róla. Ráadásul csapdába esett, egyetlen kis szobában, egy fenevaddal.
Épp csak annyira van már szükség, hogy kicsit az időt húzza. Hogy ráijesszen. Hogy a férfi féljen kicsit még a halála előtt. Hiszen az a legédesebb.
Kétszer járja körbe a férfit saját kimért lassúságával, s már ismét épp mögötte jár, mikor úgy érzi, elérkezett a pillanat. A megfelelő. Két karja megemelkedik, karmait hagyja még jobban előbújni, s közben kinézi magának az egyik kedvenc pontját az emberi testen: a nyaki ér környékét célpontnak, mikor visszavonulót kell fújjon. Ismét megmutatja magát az, akitől azért talán még neki sem árt félnie. Az arc a tükörben. Pillantása eztán már arra szegeződik, s dühében, ha a tükör maga nem törne szét, ő tenne róla. Nem akarja többé látni... Ám elégedettsége afölött, hogy a tükör megszűnik létezni és nem mosolyoghat már rá belőle saját arca, nem tart sokáig. Ahogy az apró szilánkok szerteszaladnak a szoba padlóján, még kegyetlenebbé válik a kínzás. Ezt már nem is bírja ki, ügyet sem vet már arra a valakire, aki ugyanúgy tűnt el mögülük, ahogy megérkezett. Legszívesebben beleordítaná a világba, mennyire gyűlöli... A következő gondolata pedig, hogy jobb lenne, ha hagyná a francba az egészet, most eltűnne, aztán majd felkeresné ezt a kiirtani való A.A-t később... mikor nem számít rá.
Meg is tenne egy lépést az ablak felé, hogy felnyithassa azt és a párkányáról alávetve magát szárnyra kapjon végül és meg se álljon a következő városig... Azonban elbódul. Nem tudja elképzelni, mi lehet rajta úrrá. Talán csak ennyire elszakadt volna a cérna, hogy már tudata tiltakozik a történtek és Rahil gyökeres változása ellen? Vagy csak valami újabb idegtépő taktikai lépés lenne ez ebben a játszmában, ami itt folyik?
Nem telik bele két pillanat, máris aléltan fekszik a földön.*
*Vére ereiben dübörög kellemes bizsergést csempészve ereibe, és hordva szét testében. Zsibbasztó bizsergést, melytől ismét úgy érzi, szárnyak nélkül lebeg.
Bár nem épp Rathert tartaná mind közt a legízletesebb falatnak, azért egyelőre ez is megteszi. Ha étvágyát nem is csitítja, legalább tompíthatja valamelyest, nehogy teljesen az ép gondolkodás terhére menjen. Már amennyire még képes egyáltalán épen gondolkodni...
Felbuzog benne a tettvágy. A férfi közben felül, és valami hála-félét rebeg, de ez már nem jut el a tudatáig. Megindítja kis játékát ellene, szép lassan elkezd körbelépdelni körülötte, olyan pillantásokat vetve rá, akár vad a prédájára, mikor bekeríti és érzi, hogy nem fog veszíteni ellene. Hogy a vad nem menekülhet.
Most már karmait sem féli kiengedni. Persze, nem mutogatja őket, mindkét karja teste mellett kap helyet továbbra is, és éppencsak hagyja kibújni a karmokat. Csak mert már annyira kibírhatatlanul bizseregnek ujjai a vágytól, hogy megmártózhassanak abban a melegségben, amit egy test jelent. Miért is kéne tartania tőle, hogy veszélyes megmutatnia magát? Ez a valaki a következő perceket úgy sem éli túl - így hiszi. És már miért ne hinné? Vérzik, zavart, ez lerí róla. Ráadásul csapdába esett, egyetlen kis szobában, egy fenevaddal.
Épp csak annyira van már szükség, hogy kicsit az időt húzza. Hogy ráijesszen. Hogy a férfi féljen kicsit még a halála előtt. Hiszen az a legédesebb.
Kétszer járja körbe a férfit saját kimért lassúságával, s már ismét épp mögötte jár, mikor úgy érzi, elérkezett a pillanat. A megfelelő. Két karja megemelkedik, karmait hagyja még jobban előbújni, s közben kinézi magának az egyik kedvenc pontját az emberi testen: a nyaki ér környékét célpontnak, mikor visszavonulót kell fújjon. Ismét megmutatja magát az, akitől azért talán még neki sem árt félnie. Az arc a tükörben. Pillantása eztán már arra szegeződik, s dühében, ha a tükör maga nem törne szét, ő tenne róla. Nem akarja többé látni... Ám elégedettsége afölött, hogy a tükör megszűnik létezni és nem mosolyoghat már rá belőle saját arca, nem tart sokáig. Ahogy az apró szilánkok szerteszaladnak a szoba padlóján, még kegyetlenebbé válik a kínzás. Ezt már nem is bírja ki, ügyet sem vet már arra a valakire, aki ugyanúgy tűnt el mögülük, ahogy megérkezett. Legszívesebben beleordítaná a világba, mennyire gyűlöli... A következő gondolata pedig, hogy jobb lenne, ha hagyná a francba az egészet, most eltűnne, aztán majd felkeresné ezt a kiirtani való A.A-t később... mikor nem számít rá.
Meg is tenne egy lépést az ablak felé, hogy felnyithassa azt és a párkányáról alávetve magát szárnyra kapjon végül és meg se álljon a következő városig... Azonban elbódul. Nem tudja elképzelni, mi lehet rajta úrrá. Talán csak ennyire elszakadt volna a cérna, hogy már tudata tiltakozik a történtek és Rahil gyökeres változása ellen? Vagy csak valami újabb idegtépő taktikai lépés lenne ez ebben a játszmában, ami itt folyik?
Nem telik bele két pillanat, máris aléltan fekszik a földön.*
95. hozzászólás ezen a helyszínen: Grombar kastély
Üzenet elküldve: 2013-08-29 17:40:22
Üzenet elküldve: 2013-08-29 17:40:22
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 136
OOC üzenetek: 37
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 136
OOC üzenetek: 37
Játékstílus: Vakmerő
//Egy ember, egy kastély és egy szörny//
// Második rész: Egy kastély //
*Engur keresése most sikeresebbnek bizonyul, mint az iménti kupleráj átfésülése. A fáklyát hamar meggyújtja, bár a szétáradó fény, nem sokkal többet mutat meg a kalandoroknak. Ha a szemük nem is látja meg a lényt, a fülük arra enged következtetni, hogy az a valami, mégis ott van a közelben. Engur a plafon felé emeli tekintetét, hisz ha egyszer mindenféle állatból összeszőtt torzszülöttről van szó, úgy akár oda is felrepülhetett.
A férfi nem húzza elő fegyverét, csupán markolatára helyezi kezét, hogyha kellene, ne ezzel veszítsen értékes pillanatokat.
Engurnak rá kell döbbennie, hogy a társai elég ijedősek.*
- Persze, hogy van itt valami *mondja a férfinak, ki égbekiáltóan egyértelmű kijelentést tett* Ezért jöttünk, elfelejtetted? Ha megfogta a karodat, akkor meg hova tűnt? Hagytad eltűnni?
*A karomnyomokra nem mond semmit, hiszen látta a szobában ejtett nyomokat. Az azonban szöget üt a fejében, hogyha tényleg megfogta valami a férfit, úgy miért nem ölte meg. Talán csak játszadozik velük? Vagy valami más volt az indok? Közelebb lépdel a férfihoz, hogy körülnézzen ott, elvégre ha megérintette a lény, úgy valahol ott is kell lennie.
- Félelmetes hely... * ismétli az íjjal hadonászó nő szavait, s közben a fejét rázza* Mégis mire számítottál, egy kacsalábon forgó kastélyra?
*"Az ilyenek hogy a francba vannak még életben?"*
94. hozzászólás ezen a helyszínen: Grombar kastély
Üzenet elküldve: 2013-08-29 13:32:16
Üzenet elküldve: 2013-08-29 13:32:16
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 330
OOC üzenetek: 89
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 330
OOC üzenetek: 89
Játékstílus: Szelíd
// Lélekbörtön //
// Kelteria //
- Egyszer mindenki egyszerű elf, ember, vagy bármi volt. Saját magára nézve egyszerű élettel, minden felsőbb hatalmat kizárva - aztán egyszer csak történt valami, ami az addigi életét teljesen megváltoztatta. A neves hősök is így kezdték.. Birkapásztor a hegyekben, egyszerű kovács, vagy egy unalmas életet élő nemes.
*Mondja sejtelmesen a férfi, biztató éllel intézve szavait Kelteriának. Látszik vonásain, hogy tényleg hisz a magasabb erőkben, hisz a Kiválasztottakban, akik majd megváltoztatják e világot. S ki tudja, talán épp ő maga, vagy talán Kelteria az egyik ilyen! Még ha erre kis esély is van, soha nem szabad azt mondani, hogy soha!*
- Igen, teljesen megértem! A sok izgalom könnyen kikezdheti az elmét, főleg úgy, hogy még semmit se pihentünk! Nem csak a szörnyű képek, de a fizikai fájdalom is nagyon befolyásol! Viszont ne aggódj, ha befejeztük lent a kutakodást, visszatérünk a szobámba, s ha van kedved, akkor nálam tölthetnéd az éj további részét! Magam mellett legalább biztonságban tudhatlak..
*Mintha csak egy pillanatra zavarba jött volna a férfi, úgy kapja el tekintetét, s indul meg az ajtó felé. Igazán szokatlan lenne a többieknek, ha tudnák, hogy Logral, akire ennyire gyanakodnak, így is tud viselkedni egy hölggyel!*
- Szép lenne, ha még a nyakamat is kitörném itt a saját balgaságomból!
*Szól maga mögé gúnyos mosollyal, amint felhúzza magát a fal segítségével, hiszen nincs semmi korlát, csupán a nyirkos, pókhálós fal! Ahogy lejjebb érnek, egyre mélyebb lesz a csend - na nem mintha eddig nem lett volna ez, de a hűvös és nyirkos levegő még inkább mélyíti a síri hangulatot. Amint leérnek, Log megáll az ajtóban, s a fáklyával jobban megpróbálja bevilágítani a helyet, de természetesen nem tud minden kis résbe fényt vinni, így hát megindul egyenesen, de megtorpan a kis lépcső tetején, mely alatt hat, vagy hét lépcsőfok vezethet le a földre.*
- Igen, tényleg régen látogathatták, pedig micsoda ízletes borok lehetnek itt! Ezek aztán sokáig értek! *bólogat elismerően* Te is úgy érezted?! Mert nekem is volt egy szokatlan érzésem, mintha valaki figyelt volna minket.. Eleve nekem furcsa érzésem volt már akkor, mikor beléptünk ide. Olyan.. Ismerős érzés, igazából meg sem tudom rendesen fogalmazni! A helyet tudtam, hogy hol van, de idebent még életemben nem jártam, mégis mintha.. Ismerném a helyet. Nagyon szokatlan érzés, de kiráz tőle a hideg..
*Mondja őszintén, kétségbe esetten szavait, majd egy nagy sóhaj után lelépked a lépcsőfokokon. Ekkor már hangosabb és gyorsabb lélegzetvételeiből lehet következtetni, hogy az adrenalin egyre jobban árad szét testében, s egyre izgatottabb lesz. A rémület egyre jobban járja át a testét, ahogy az elhaló fényben újabb rések villannak meg. A helyiség viszont egy ponton folytatódik egy újabb kis szobában, ahol első pillantásra ugyanolyan hordók, emelvények, üvegek vannak. Log párat végigsimít, s mikor már indulna vissza, az egyik nagyobb hordó mögött megpillant egy ajtót, mely fából és vasból van, fejmagasságban pedig egy épp akkora rács látható, amin épp hogy át lehet nézni. Igen masszív az ajtó, kilincs viszont nincs rajta, csupán egy kulcslyuk.*
- Érdekes.. Minek ide még egy ajtó, ami ennyire.. Erős..
*Azzal közelebb hajol Log a rácshoz, a fáklyát is közelebb emeli, majd betekint.*
- Nézd csak, ez is lefelé vezet.. Viszont ahogy látom, ezt a járatot nem építették már ki rendesen, a fala is földből van!
*Arcát már szinte neki is érinti a rácsnak, úgy kémlel befelé, mikor is váratlan dolog történik.. Hirtelen hatalmas dobbanást lehet hallani az ajtón, s az erős lökéstől a férfi hátra is esik!*
- Ez meg..
*Majd újra megtörténik, újra dörömbölnek az ajtón, ami ekkor már port is hoz magával, viszont már fura hangok is társulnak hozzá, minta csak valami lény morogna, nyögne odabentről.. Ezek a hangok egyáltalán nem hasonlítanak arra, amit a farkas szerű lények adtak ki, ezek sokkal ijesztőbbek, főleg azzal a tudattal, hogy most ők éppen a kastély alatt vannak egy sötét pincében, egy olyan ajtó előtt, ami mögött ki tudja, hogy mi van.. Logral ereiben szinte meg is fagy a vér, a sokktól alig bír mozdulni a földről, viszont a harmadik dörömbölésnél váratlanul felpattan, megragadja Kelteria kezét, s eszeveszett rohanásba kezd! Felfut a lépcsőn, s minden ajtót becsap maguk mögött! Pillanatok alatt érhetnek fel a szobákhoz, ahol is a férfi behúzza a hölgyet a sajátjába, majd nagyon gyorsan elé tolja a szekrényt!*
// Rahil és Rather //
*A Rather lábába fúródott szilánkok egyre mélyebbre másznak, ezért is buggyan ki talpából egyre több vércsík, amely pillanatokon belül folyik szét kis patakokban a padlón. Rahil ugyan ejthet rajta sebeket, viszont mikor elméjét teljesen elborítaná a sötétség, ismét váratlan dolog történik. A tükör, melyben eddig saját, vigyorgó arcát kémlelte egyedül, most mozogni kezd. Először csak egy picit reng meg, végül olyan hangok kezdenek felőle jönni, mintha valaki dörömbölne rajta. Hihetik azt, hogy ez is csupán képzeletük szüleménye, viszont ha közelebb mennek hozzá valahogy, akkor ismét megpillanthatják magukat a tükör mögött..
Most viszont semmi mosoly, semmi jókedv, semmi káröröm. Reszketve, kétségbeesetten veri Rahil és Rather a tükör másik oldalát, szájukkal azt tátogva, hogy "Segítsetek!". Olykor hátra is pillantanak, viszont egyre erősebben dörömbölnek, érezhető, hogy hamarosan apró kis üvegszilánkok fogják ezt a padlót is borítani.. Azonban az utolsó pillanatban szokatlan dolgot fedezhetnek fel. Megjelenik mögöttük egy hosszú, fekete hajú alak, kinek arcát ugyan nem láthatják, viszont az megragadja Rahil és Rather nyakát, s egy erős rántással hátra húzza őket - ebben a pillanatban pedig a tükör apró darabokra törik, a három alak eltűnik a szilánkokban, mely beteríti az egész padlót..
Furcsa érzés kerítheti őket hatalmába hamarosan. Bágyadt, nyugodt, álmos érzés, melynek következtében pár percen belül mindketten elalszanak, függetlenül attól, hogy éppen mit csinálnak. Ha állnak, akkor a földre rogynak, ha ülnek, akkor oldalra billennek, s így tovább!*
// Kelteria //
- Egyszer mindenki egyszerű elf, ember, vagy bármi volt. Saját magára nézve egyszerű élettel, minden felsőbb hatalmat kizárva - aztán egyszer csak történt valami, ami az addigi életét teljesen megváltoztatta. A neves hősök is így kezdték.. Birkapásztor a hegyekben, egyszerű kovács, vagy egy unalmas életet élő nemes.
*Mondja sejtelmesen a férfi, biztató éllel intézve szavait Kelteriának. Látszik vonásain, hogy tényleg hisz a magasabb erőkben, hisz a Kiválasztottakban, akik majd megváltoztatják e világot. S ki tudja, talán épp ő maga, vagy talán Kelteria az egyik ilyen! Még ha erre kis esély is van, soha nem szabad azt mondani, hogy soha!*
- Igen, teljesen megértem! A sok izgalom könnyen kikezdheti az elmét, főleg úgy, hogy még semmit se pihentünk! Nem csak a szörnyű képek, de a fizikai fájdalom is nagyon befolyásol! Viszont ne aggódj, ha befejeztük lent a kutakodást, visszatérünk a szobámba, s ha van kedved, akkor nálam tölthetnéd az éj további részét! Magam mellett legalább biztonságban tudhatlak..
*Mintha csak egy pillanatra zavarba jött volna a férfi, úgy kapja el tekintetét, s indul meg az ajtó felé. Igazán szokatlan lenne a többieknek, ha tudnák, hogy Logral, akire ennyire gyanakodnak, így is tud viselkedni egy hölggyel!*
- Szép lenne, ha még a nyakamat is kitörném itt a saját balgaságomból!
*Szól maga mögé gúnyos mosollyal, amint felhúzza magát a fal segítségével, hiszen nincs semmi korlát, csupán a nyirkos, pókhálós fal! Ahogy lejjebb érnek, egyre mélyebb lesz a csend - na nem mintha eddig nem lett volna ez, de a hűvös és nyirkos levegő még inkább mélyíti a síri hangulatot. Amint leérnek, Log megáll az ajtóban, s a fáklyával jobban megpróbálja bevilágítani a helyet, de természetesen nem tud minden kis résbe fényt vinni, így hát megindul egyenesen, de megtorpan a kis lépcső tetején, mely alatt hat, vagy hét lépcsőfok vezethet le a földre.*
- Igen, tényleg régen látogathatták, pedig micsoda ízletes borok lehetnek itt! Ezek aztán sokáig értek! *bólogat elismerően* Te is úgy érezted?! Mert nekem is volt egy szokatlan érzésem, mintha valaki figyelt volna minket.. Eleve nekem furcsa érzésem volt már akkor, mikor beléptünk ide. Olyan.. Ismerős érzés, igazából meg sem tudom rendesen fogalmazni! A helyet tudtam, hogy hol van, de idebent még életemben nem jártam, mégis mintha.. Ismerném a helyet. Nagyon szokatlan érzés, de kiráz tőle a hideg..
*Mondja őszintén, kétségbe esetten szavait, majd egy nagy sóhaj után lelépked a lépcsőfokokon. Ekkor már hangosabb és gyorsabb lélegzetvételeiből lehet következtetni, hogy az adrenalin egyre jobban árad szét testében, s egyre izgatottabb lesz. A rémület egyre jobban járja át a testét, ahogy az elhaló fényben újabb rések villannak meg. A helyiség viszont egy ponton folytatódik egy újabb kis szobában, ahol első pillantásra ugyanolyan hordók, emelvények, üvegek vannak. Log párat végigsimít, s mikor már indulna vissza, az egyik nagyobb hordó mögött megpillant egy ajtót, mely fából és vasból van, fejmagasságban pedig egy épp akkora rács látható, amin épp hogy át lehet nézni. Igen masszív az ajtó, kilincs viszont nincs rajta, csupán egy kulcslyuk.*
- Érdekes.. Minek ide még egy ajtó, ami ennyire.. Erős..
*Azzal közelebb hajol Log a rácshoz, a fáklyát is közelebb emeli, majd betekint.*
- Nézd csak, ez is lefelé vezet.. Viszont ahogy látom, ezt a járatot nem építették már ki rendesen, a fala is földből van!
*Arcát már szinte neki is érinti a rácsnak, úgy kémlel befelé, mikor is váratlan dolog történik.. Hirtelen hatalmas dobbanást lehet hallani az ajtón, s az erős lökéstől a férfi hátra is esik!*
- Ez meg..
*Majd újra megtörténik, újra dörömbölnek az ajtón, ami ekkor már port is hoz magával, viszont már fura hangok is társulnak hozzá, minta csak valami lény morogna, nyögne odabentről.. Ezek a hangok egyáltalán nem hasonlítanak arra, amit a farkas szerű lények adtak ki, ezek sokkal ijesztőbbek, főleg azzal a tudattal, hogy most ők éppen a kastély alatt vannak egy sötét pincében, egy olyan ajtó előtt, ami mögött ki tudja, hogy mi van.. Logral ereiben szinte meg is fagy a vér, a sokktól alig bír mozdulni a földről, viszont a harmadik dörömbölésnél váratlanul felpattan, megragadja Kelteria kezét, s eszeveszett rohanásba kezd! Felfut a lépcsőn, s minden ajtót becsap maguk mögött! Pillanatok alatt érhetnek fel a szobákhoz, ahol is a férfi behúzza a hölgyet a sajátjába, majd nagyon gyorsan elé tolja a szekrényt!*
// Rahil és Rather //
*A Rather lábába fúródott szilánkok egyre mélyebbre másznak, ezért is buggyan ki talpából egyre több vércsík, amely pillanatokon belül folyik szét kis patakokban a padlón. Rahil ugyan ejthet rajta sebeket, viszont mikor elméjét teljesen elborítaná a sötétség, ismét váratlan dolog történik. A tükör, melyben eddig saját, vigyorgó arcát kémlelte egyedül, most mozogni kezd. Először csak egy picit reng meg, végül olyan hangok kezdenek felőle jönni, mintha valaki dörömbölne rajta. Hihetik azt, hogy ez is csupán képzeletük szüleménye, viszont ha közelebb mennek hozzá valahogy, akkor ismét megpillanthatják magukat a tükör mögött..
Most viszont semmi mosoly, semmi jókedv, semmi káröröm. Reszketve, kétségbeesetten veri Rahil és Rather a tükör másik oldalát, szájukkal azt tátogva, hogy "Segítsetek!". Olykor hátra is pillantanak, viszont egyre erősebben dörömbölnek, érezhető, hogy hamarosan apró kis üvegszilánkok fogják ezt a padlót is borítani.. Azonban az utolsó pillanatban szokatlan dolgot fedezhetnek fel. Megjelenik mögöttük egy hosszú, fekete hajú alak, kinek arcát ugyan nem láthatják, viszont az megragadja Rahil és Rather nyakát, s egy erős rántással hátra húzza őket - ebben a pillanatban pedig a tükör apró darabokra törik, a három alak eltűnik a szilánkokban, mely beteríti az egész padlót..
Furcsa érzés kerítheti őket hatalmába hamarosan. Bágyadt, nyugodt, álmos érzés, melynek következtében pár percen belül mindketten elalszanak, függetlenül attól, hogy éppen mit csinálnak. Ha állnak, akkor a földre rogynak, ha ülnek, akkor oldalra billennek, s így tovább!*
93. hozzászólás ezen a helyszínen: Grombar kastély
Üzenet elküldve: 2013-08-29 11:13:11
Üzenet elküldve: 2013-08-29 11:13:11
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 32
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 32
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
//Egy ember, egy kastély és egy szörny//
// Második rész: Egy kastély //
*A döntés nem egyhangú. Mivel a többség szerint először a fölfszintet kell átfésülni, Ingon visszafordul és úgy dönt, hogy nem avatkozik bele a többiek döntésébe. Egyszer csak furcs érzés fogja el és pár pillanat múlva már azt is tudja, hogy micsoda. Rájött, hogy a szörny nem hülye. Tudja, hogy nincs egyedül a kastélyban. És talán azt is tudja, hogy miért érkezett ide a kis csapat. Ekkor elfogja a félelem. Amint Roddar kimondja a két rövid szót, villámgyorsan megpördül és felhúzza az íját. Amikor csak Roddar és a sötétség néz vele farkasszemet leereszti a fegyverét és félrenéz. Amikor viszont a férfi azt mondja, hogy valami hozzáért megfagy a vér az ereiben. Kezd egyre kísértetiesebb lenni ez a hely, és ez Ingonnak nagyon nem tetszik.*
- Na jó. Egyre félelmetesebb ez a hely. Úgyhogy csináljunk valamit gyorsan.
*Valószínűsíti, hogy a többieket is elfogta a félelem. Ha nem is sok időre. Mindenesetre jó lesz minél hamarabb levadászni azt a valamit ami szórakozik velük.*
// Második rész: Egy kastély //
*A döntés nem egyhangú. Mivel a többség szerint először a fölfszintet kell átfésülni, Ingon visszafordul és úgy dönt, hogy nem avatkozik bele a többiek döntésébe. Egyszer csak furcs érzés fogja el és pár pillanat múlva már azt is tudja, hogy micsoda. Rájött, hogy a szörny nem hülye. Tudja, hogy nincs egyedül a kastélyban. És talán azt is tudja, hogy miért érkezett ide a kis csapat. Ekkor elfogja a félelem. Amint Roddar kimondja a két rövid szót, villámgyorsan megpördül és felhúzza az íját. Amikor csak Roddar és a sötétség néz vele farkasszemet leereszti a fegyverét és félrenéz. Amikor viszont a férfi azt mondja, hogy valami hozzáért megfagy a vér az ereiben. Kezd egyre kísértetiesebb lenni ez a hely, és ez Ingonnak nagyon nem tetszik.*
- Na jó. Egyre félelmetesebb ez a hely. Úgyhogy csináljunk valamit gyorsan.
*Valószínűsíti, hogy a többieket is elfogta a félelem. Ha nem is sok időre. Mindenesetre jó lesz minél hamarabb levadászni azt a valamit ami szórakozik velük.*
92. hozzászólás ezen a helyszínen: Grombar kastély
Üzenet elküldve: 2013-08-28 23:36:17
Üzenet elküldve: 2013-08-28 23:36:17
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 96
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 96
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Szelíd
//Lélekbörtön//
//Rahil és Rather//
*Ezernyi tekintet... ezernyi apró, gonosz tekintet... mind őt nézi... őt figyelik, és gonoszul mosolyognak... és nincs menekvés. Legalábbis a tényből, hogy felőrülten belerohant a szemben elhelyezkedő ajtóba, ezt a következtetést vonta le. Ezúttal az ajtón való kiugrás sem segít, mert újabb ajtó kerül az útjába. És újabb... és újabb... mindig újabb ajtók, sosem menekülhet meg az ezernyi ellenség elől. Nagy levegőt vesz, illetve inkább lihegésnek mondható, amit csinál, így akár mindenáron megnyugodni, és hideg fejjel gondolkodni. Persze ez ebben a helyzetben egyszerűen lehetetlen. Még egy alapból józan ember is képtelen lenne erre, akkor Rather mégannyira sem.
Látja a plafont... vagy nem látja? Csak azt képzeli, hogy látja? Ha látja, az azt jelenti, hogy nem ájult el. Akkor miért olyan a gondolkodása mégis, mint a félálomban lévő embernek? Lehet hogy csak félig van ájult állapotban? Akkor miért nem mozdul már végre meg? Olyan távolinak tűnik a tény, hogy megmozdítsa valamelyik végtagját. Az agya talán üvölt, hogy 'mozdulj!', de ez az üzenet mintha út közben elakadna, így nem szül semmilyen hasznos cselekvést. Pedig semmire sem vágyik jobban, csak hogy végre megmozduljon, és eltűnjön innen. És semmi sem kínozza jobban, mint ez a keserves mozdulatlanság. Szinte már könyörög, hogy mozduljon, elméje rimánkodik, de teste ebből semmit sem hall meg. Úgy érzi meg fog őrülni a mozdulatlanságtól. De ez nem az az őrület, amit eddig tapasztalt, ami a semmiből jön, és kellemesen elborítja ezzel már-már megkönnyebbülést okozva. Nem, ez borzalmas őrület, ami már-már fizikai fájdalmat okoz neki. Egyre szaporábban veszi a levegőt. Ezek már nem hosszú, jóleső légvételek, ez már újfent idegesség, lassan úgy érzi, bele fog fulladni a mozdulatlanságba. Úgy érzi, képtelen megmozdulni, így már csak azért kapkodja a levegőt, hogy elméjét nyugtassa: még képes lélegezni.
Ekkor nyílik az ajtó. Az ajtó, amely eddig zárva volt. Meddig? Percekig? Órákig? Napokig? Ki tudja meddig feküdt itt, a mozdulatlanságban fuldokolva? Ő maga biztosan nem. De megérte... minden várakozás megérte, hiszen most az ajtó, ami egészen eddig gátolta a menekülésben, és amit képtelen volt kinyitni... most kinyílt. Azonban mi értelme már ennek? Képtelen átmenni rajta, hiszen megmozdulni sem tud. Ez a gondolat pedig igazán elkeseríti. És megint jönnek az óráknak, napoknak tűnő másodpercek, amíg hirtelen érzi, hogy valaki megragadja a lábát. És elkezdi húzni... az ajtó felé... nem, ez több annál... át az ajtón! Talán soha semmiért nem volt még ennyire hálás. Mint egy halálos beteg, aki megkapja ellenszerét, olyan örömmel nézi, ahogy végre átjut az ajtón. És az becsukódik mögötte. Vége... már nem jöhetnek utána a szilánkok, az ezernyi gonosz arc. Az ajtó bezárult, és ő biztonságban van! Biztonságban... de hol is. Pislog egyet, majd ezzel a mozdulattal erőt gyűjtve, és az új ingerbe kapaszkodva újra átveszi a teste felett az irányítást. Ez az új inger nem más, mint ahogy a padló már-már kellemesen végigdörzsölte a hátát. Még érez, tehát a test az övé. Lassan mozgásra bírja a kezeit és lábfejeit. Miután ez sikerült, egy nagyobb mozdulatra szánja el magát: megpróbál felülni. Rátámaszkodik kezeire, miközben úgy érzi magát, mint egy csecsemő, aki épp most próbálja véghezvinni első mozdulatait. Szép lassan felül, és megszemléli a körülötte elterülő világot. Fejét lassan jobbról balra fordítja, és megnézi a szoba minden egyes részletét. Minden új... és színes. Legalábbis szebb, mint az a plafon, amit egészen ideáig bámult, miután...
~ Mi is történt az előtt? Menekültem... de ki elől? ~
Rettenetes felfedezést tesz: fogalma sincs, mi történt, mielőtt az ajtónak ütközött. Abban sem biztos, hogy ő maga kicsoda. Derengenek dolgok, de semmit nem tudna biztosra mondani. Ekkor megérzi a talpába hasító fájdalmat. Rápillant, és meglátja...*
- Vér... *nyögi, mintha még életében nem formázott volna szavakat. Majd lassan felpillant, és tekintete megállapodik egy nőn. Eddig is itt volt? nem vette észre. Talán nem oda figyelt. Vajon ismeri? Látta már... emlékszik a hajára... a hosszú, vörös haj... de ennél többet képtelen felidézni. Viszont ha más nincs itt, az azt jelenti, hogy ő mentette meg. Megmentette... már fogalma sincs, mitől. De megmentette, átvitte a biztonságot adó ajtón. Akkor biztosan ismeri, vagy ismernie kéne. Igyekszik hálásan nézni, de a tény, hogy semmire nem emlékszik... nos, igencsak megrémíti. Nem, ez több annál... fojtogatja. Mindenesetre megerőlteti magát, és kiprésel még egy szót:*
- Köszönöm *azonban hálás helyett mégis inkább kétségbeesett, igyekszik valami konkrétba kapaszkodni, de minden eddigi mintha csak egy álom lett volna. És ő most felébredt, mire az egész kifolyik a kezei közül. Nem emlékszik semmire...*
//Rahil és Rather//
*Ezernyi tekintet... ezernyi apró, gonosz tekintet... mind őt nézi... őt figyelik, és gonoszul mosolyognak... és nincs menekvés. Legalábbis a tényből, hogy felőrülten belerohant a szemben elhelyezkedő ajtóba, ezt a következtetést vonta le. Ezúttal az ajtón való kiugrás sem segít, mert újabb ajtó kerül az útjába. És újabb... és újabb... mindig újabb ajtók, sosem menekülhet meg az ezernyi ellenség elől. Nagy levegőt vesz, illetve inkább lihegésnek mondható, amit csinál, így akár mindenáron megnyugodni, és hideg fejjel gondolkodni. Persze ez ebben a helyzetben egyszerűen lehetetlen. Még egy alapból józan ember is képtelen lenne erre, akkor Rather mégannyira sem.
Látja a plafont... vagy nem látja? Csak azt képzeli, hogy látja? Ha látja, az azt jelenti, hogy nem ájult el. Akkor miért olyan a gondolkodása mégis, mint a félálomban lévő embernek? Lehet hogy csak félig van ájult állapotban? Akkor miért nem mozdul már végre meg? Olyan távolinak tűnik a tény, hogy megmozdítsa valamelyik végtagját. Az agya talán üvölt, hogy 'mozdulj!', de ez az üzenet mintha út közben elakadna, így nem szül semmilyen hasznos cselekvést. Pedig semmire sem vágyik jobban, csak hogy végre megmozduljon, és eltűnjön innen. És semmi sem kínozza jobban, mint ez a keserves mozdulatlanság. Szinte már könyörög, hogy mozduljon, elméje rimánkodik, de teste ebből semmit sem hall meg. Úgy érzi meg fog őrülni a mozdulatlanságtól. De ez nem az az őrület, amit eddig tapasztalt, ami a semmiből jön, és kellemesen elborítja ezzel már-már megkönnyebbülést okozva. Nem, ez borzalmas őrület, ami már-már fizikai fájdalmat okoz neki. Egyre szaporábban veszi a levegőt. Ezek már nem hosszú, jóleső légvételek, ez már újfent idegesség, lassan úgy érzi, bele fog fulladni a mozdulatlanságba. Úgy érzi, képtelen megmozdulni, így már csak azért kapkodja a levegőt, hogy elméjét nyugtassa: még képes lélegezni.
Ekkor nyílik az ajtó. Az ajtó, amely eddig zárva volt. Meddig? Percekig? Órákig? Napokig? Ki tudja meddig feküdt itt, a mozdulatlanságban fuldokolva? Ő maga biztosan nem. De megérte... minden várakozás megérte, hiszen most az ajtó, ami egészen eddig gátolta a menekülésben, és amit képtelen volt kinyitni... most kinyílt. Azonban mi értelme már ennek? Képtelen átmenni rajta, hiszen megmozdulni sem tud. Ez a gondolat pedig igazán elkeseríti. És megint jönnek az óráknak, napoknak tűnő másodpercek, amíg hirtelen érzi, hogy valaki megragadja a lábát. És elkezdi húzni... az ajtó felé... nem, ez több annál... át az ajtón! Talán soha semmiért nem volt még ennyire hálás. Mint egy halálos beteg, aki megkapja ellenszerét, olyan örömmel nézi, ahogy végre átjut az ajtón. És az becsukódik mögötte. Vége... már nem jöhetnek utána a szilánkok, az ezernyi gonosz arc. Az ajtó bezárult, és ő biztonságban van! Biztonságban... de hol is. Pislog egyet, majd ezzel a mozdulattal erőt gyűjtve, és az új ingerbe kapaszkodva újra átveszi a teste felett az irányítást. Ez az új inger nem más, mint ahogy a padló már-már kellemesen végigdörzsölte a hátát. Még érez, tehát a test az övé. Lassan mozgásra bírja a kezeit és lábfejeit. Miután ez sikerült, egy nagyobb mozdulatra szánja el magát: megpróbál felülni. Rátámaszkodik kezeire, miközben úgy érzi magát, mint egy csecsemő, aki épp most próbálja véghezvinni első mozdulatait. Szép lassan felül, és megszemléli a körülötte elterülő világot. Fejét lassan jobbról balra fordítja, és megnézi a szoba minden egyes részletét. Minden új... és színes. Legalábbis szebb, mint az a plafon, amit egészen ideáig bámult, miután...
~ Mi is történt az előtt? Menekültem... de ki elől? ~
Rettenetes felfedezést tesz: fogalma sincs, mi történt, mielőtt az ajtónak ütközött. Abban sem biztos, hogy ő maga kicsoda. Derengenek dolgok, de semmit nem tudna biztosra mondani. Ekkor megérzi a talpába hasító fájdalmat. Rápillant, és meglátja...*
- Vér... *nyögi, mintha még életében nem formázott volna szavakat. Majd lassan felpillant, és tekintete megállapodik egy nőn. Eddig is itt volt? nem vette észre. Talán nem oda figyelt. Vajon ismeri? Látta már... emlékszik a hajára... a hosszú, vörös haj... de ennél többet képtelen felidézni. Viszont ha más nincs itt, az azt jelenti, hogy ő mentette meg. Megmentette... már fogalma sincs, mitől. De megmentette, átvitte a biztonságot adó ajtón. Akkor biztosan ismeri, vagy ismernie kéne. Igyekszik hálásan nézni, de a tény, hogy semmire nem emlékszik... nos, igencsak megrémíti. Nem, ez több annál... fojtogatja. Mindenesetre megerőlteti magát, és kiprésel még egy szót:*
- Köszönöm *azonban hálás helyett mégis inkább kétségbeesett, igyekszik valami konkrétba kapaszkodni, de minden eddigi mintha csak egy álom lett volna. És ő most felébredt, mire az egész kifolyik a kezei közül. Nem emlékszik semmire...*
91. hozzászólás ezen a helyszínen: Grombar kastély
Üzenet elküldve: 2013-08-28 21:55:17
Üzenet elküldve: 2013-08-28 21:55:17
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 401
OOC üzenetek: 68
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 401
OOC üzenetek: 68
Játékstílus: Megfontolt
// Lélekbörtön //
//Rather és Rahil//
*Hamar befejezi a fiókokban túrkálást. Akármennyire is hiú, akármennyire el tud veszni mindenben, ami szép... Most mégsem köti le az ékszerek csodálása pár percnél tovább.
Szíve a torkában dobog, gondolatait képtelen a helyes irányba terelni. Már nem tarthatja kordában őket. Nem képes úgy elhatárolódni a benne tomboló érzésektől, mint ahogy a lovakat óvják a hirtelen ijedelem ellen a szemellenzőkkel.
Kulcscsontja már szinte belesajdul minden újabb ütésbe, amit a szív alatta dobban. Lélegzése egyre mélyebb, és egyre hűvösebb érzetet kelt a levegő, ahogy orrán át testébe jut, ennyire érzi vérét forrónak.
Fejében újra felhangzik a játékos dallam, azonban ezúttal nem társul hozzá gyermekkórus hangján megszólaló véréhes szöveg. Csak képek csempészik ereibe az iszonyatot. Azt, ami őt nem félelemre, hanem örömre készteti. És vágyakra. Újabbakra, erősebbekre...
Képek. Pirosak, vörösek, bordók... Az összes létező árnyalata az Életnek. Képek, melyek elveszik az eszét. És a dallam, ami megborzongatja és magával ragadja. Nem tudja megállni, hogy elmerülve a minden tagját bizsergető érzéstengerben, táncra ne perdüljön.*
~Egyre közelebb kerül a felszínhez... Lassan már áttör. De ki is vagyok én, hogy akadályozzam? Ki vagyok én, hogy ezeket az erős, magasztos érzéseket fékezni, uralni akarjam? Nem több egy testnél, ami csupán hordozza őket. Ezzel nem én tisztelem meg őket, hanem ők engem. Elég jónak ítélnek ahhoz, hogy testembe költözzenek. Nem kényszeríthetem őket semmire...~
*Az üvegcsörömpölés téríti észhez, és olyan erővel rántja vissza a valóságba, mintha valahonnan a felhők közül csapódna a földbe. Ahogy megrezzen és fordul, szárnyai máris egy pillanat alatt bomlanak ki, védekezés esetére készülve. Érzékei ismét felélénkülnek, mint a vadászó állatéi, feszülten fülel heves szívdobogásán túlra. Hallja, ahogy Rather ajtaja nyílik, aztán a férfi dobbant egyet, és... Újabb puffanás.
Rahil érzi, ahogy ujjbegyei már bizseregnek a vágytól, hogy kiengedhessék végre a karmokat magukból. Elvigyorodik, félig lehunyt, álmai világába révedő szemekkel.*
~Be akarta törni az ajtód. Rád akart rontani...~
*Harsogja egyre inkább felszínre törő vad énje, mély, lázítóan búgó hangon. Majd rögtön felel is rá egy másik, eddig még nem ismert hang, hűvös nyugodtsággal:*
~Elkezdődött hát...~
*A biztos nyertesek pöffeszkedő nyugalmával sétál az ajtóhoz, már szárnyak - és még karmok nélkül, hogy feltárja azt. Ugyan nagy a csend, de ezt szereti legjobban, ezt a vihar előtti, feszült csendet, amiről senki nem tudhatja, mit tartogat számára. Ez az, ami hiányzik neki. A városban vadászni már nem kihívás. Annál többre vágyik. Épp erre, ami most van.*
~Talán a végén még meg is kedvelem ezt az A.A-t, amiért ennyire ínyemre valót teremtett körém?~
*Az ajtó túloldalán viszont nem támadókat talál. Nem... Elsősorban vérszagot, másodsorban pedig egy alélt állapotú -azaz alaposan elgyengült- koloncot. Nincs ideje gondolkodni, tettei megelőzik: máris lehajol, megragadja Rather lábait és berángatja szobájába... Mindössze egy, de annál égetőbb céllal.
Hogy végre egyen és alkosson.*
A hozzászólást Shiro (Moderátor) módosította, ekkor: 2013.08.28 22:39:51, a következő indokkal:
Fejléc pótlás
//Rather és Rahil//
*Hamar befejezi a fiókokban túrkálást. Akármennyire is hiú, akármennyire el tud veszni mindenben, ami szép... Most mégsem köti le az ékszerek csodálása pár percnél tovább.
Szíve a torkában dobog, gondolatait képtelen a helyes irányba terelni. Már nem tarthatja kordában őket. Nem képes úgy elhatárolódni a benne tomboló érzésektől, mint ahogy a lovakat óvják a hirtelen ijedelem ellen a szemellenzőkkel.
Kulcscsontja már szinte belesajdul minden újabb ütésbe, amit a szív alatta dobban. Lélegzése egyre mélyebb, és egyre hűvösebb érzetet kelt a levegő, ahogy orrán át testébe jut, ennyire érzi vérét forrónak.
Fejében újra felhangzik a játékos dallam, azonban ezúttal nem társul hozzá gyermekkórus hangján megszólaló véréhes szöveg. Csak képek csempészik ereibe az iszonyatot. Azt, ami őt nem félelemre, hanem örömre készteti. És vágyakra. Újabbakra, erősebbekre...
Képek. Pirosak, vörösek, bordók... Az összes létező árnyalata az Életnek. Képek, melyek elveszik az eszét. És a dallam, ami megborzongatja és magával ragadja. Nem tudja megállni, hogy elmerülve a minden tagját bizsergető érzéstengerben, táncra ne perdüljön.*
~Egyre közelebb kerül a felszínhez... Lassan már áttör. De ki is vagyok én, hogy akadályozzam? Ki vagyok én, hogy ezeket az erős, magasztos érzéseket fékezni, uralni akarjam? Nem több egy testnél, ami csupán hordozza őket. Ezzel nem én tisztelem meg őket, hanem ők engem. Elég jónak ítélnek ahhoz, hogy testembe költözzenek. Nem kényszeríthetem őket semmire...~
*Az üvegcsörömpölés téríti észhez, és olyan erővel rántja vissza a valóságba, mintha valahonnan a felhők közül csapódna a földbe. Ahogy megrezzen és fordul, szárnyai máris egy pillanat alatt bomlanak ki, védekezés esetére készülve. Érzékei ismét felélénkülnek, mint a vadászó állatéi, feszülten fülel heves szívdobogásán túlra. Hallja, ahogy Rather ajtaja nyílik, aztán a férfi dobbant egyet, és... Újabb puffanás.
Rahil érzi, ahogy ujjbegyei már bizseregnek a vágytól, hogy kiengedhessék végre a karmokat magukból. Elvigyorodik, félig lehunyt, álmai világába révedő szemekkel.*
~Be akarta törni az ajtód. Rád akart rontani...~
*Harsogja egyre inkább felszínre törő vad énje, mély, lázítóan búgó hangon. Majd rögtön felel is rá egy másik, eddig még nem ismert hang, hűvös nyugodtsággal:*
~Elkezdődött hát...~
*A biztos nyertesek pöffeszkedő nyugalmával sétál az ajtóhoz, már szárnyak - és még karmok nélkül, hogy feltárja azt. Ugyan nagy a csend, de ezt szereti legjobban, ezt a vihar előtti, feszült csendet, amiről senki nem tudhatja, mit tartogat számára. Ez az, ami hiányzik neki. A városban vadászni már nem kihívás. Annál többre vágyik. Épp erre, ami most van.*
~Talán a végén még meg is kedvelem ezt az A.A-t, amiért ennyire ínyemre valót teremtett körém?~
*Az ajtó túloldalán viszont nem támadókat talál. Nem... Elsősorban vérszagot, másodsorban pedig egy alélt állapotú -azaz alaposan elgyengült- koloncot. Nincs ideje gondolkodni, tettei megelőzik: máris lehajol, megragadja Rather lábait és berángatja szobájába... Mindössze egy, de annál égetőbb céllal.
Hogy végre egyen és alkosson.*
A hozzászólást Shiro (Moderátor) módosította, ekkor: 2013.08.28 22:39:51, a következő indokkal:
Fejléc pótlás
90. hozzászólás ezen a helyszínen: Grombar kastély
Üzenet elküldve: 2013-08-28 19:28:47
Üzenet elküldve: 2013-08-28 19:28:47
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 103
OOC üzenetek: 13
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 103
OOC üzenetek: 13
Játékstílus: Megfontolt
//Egy ember, egy kastély és egy szörny//
// Második rész: Egy kastély //
* Várakozóan áll az ajtóban amikor meghallja Ophelia javaslatát. Csodálkozva néz rá, miért akar fel menni amikor még a földszintet sem sikerült átfésülniük?*
- Maradjunk egyenlőre itt. *szól lágyan, kedvesen mégis határozottan *Majd ha a földszint minden talpalatnyi részét átfésültük akkor érdemes csak felfele törekedni.
* A javaslatát elmondta és várja mit szónak hozzá a többiek. Némán néz előre a fellobbanó fáklya irányába amikor valami igen furcsát hall majd érez.
Csodálkozva, értetlenül fülel. Tisztára olyan mintha valamerre tűz ropogna és most nem a fáklya gyenge lángjára gondol.*
- Halljátok? *kérdezi majd még hozzátesz *Vajon mi lehet?
* Tekintete ismét végigszalad a folyosón ahol álldogál Az árnyak nem ijesztik egyenlőre meg, sokat járt erdőben és annál furcsább rajzok itt sem képesek életre kelni mint a hold által megvilágított fák árnyékában. Már szinte kezdi magát otthon érezni magát itt. Ez az érzés akkor szűnik meg amikor a veszély tudata lép a helyébe.*
- Itt van. *szól, bár, hogy mi azt nem tudja megmondani. Ezt követi az, hogy valami kinyúl a szobából és ráfog a kardot tartó karjára. Rodd mintha megfagyna álltó helyében. Az egész csak egy pillanat. Fejét arra fordítja ahonnan a kéz feltűnt. Konokul fúrja tekintetét a szoba sötétjébe, hátha sikerül valamivel többet is látnia majd még egyszer megszólal*
- Valami van itt. Megfogta a csuklómat. *mondja bár halkan de azért hallhatóan majd még hozzáteszi *De nem ölt meg.
* Most ébred rá milyen veszélyben volt hisz ha a lény meg tudta fogni a karját akkor akár torkát is szeghette volna.*
- Vékony de erős kar és karmok. Ennyit láttam.
// Második rész: Egy kastély //
* Várakozóan áll az ajtóban amikor meghallja Ophelia javaslatát. Csodálkozva néz rá, miért akar fel menni amikor még a földszintet sem sikerült átfésülniük?*
- Maradjunk egyenlőre itt. *szól lágyan, kedvesen mégis határozottan *Majd ha a földszint minden talpalatnyi részét átfésültük akkor érdemes csak felfele törekedni.
* A javaslatát elmondta és várja mit szónak hozzá a többiek. Némán néz előre a fellobbanó fáklya irányába amikor valami igen furcsát hall majd érez.
Csodálkozva, értetlenül fülel. Tisztára olyan mintha valamerre tűz ropogna és most nem a fáklya gyenge lángjára gondol.*
- Halljátok? *kérdezi majd még hozzátesz *Vajon mi lehet?
* Tekintete ismét végigszalad a folyosón ahol álldogál Az árnyak nem ijesztik egyenlőre meg, sokat járt erdőben és annál furcsább rajzok itt sem képesek életre kelni mint a hold által megvilágított fák árnyékában. Már szinte kezdi magát otthon érezni magát itt. Ez az érzés akkor szűnik meg amikor a veszély tudata lép a helyébe.*
- Itt van. *szól, bár, hogy mi azt nem tudja megmondani. Ezt követi az, hogy valami kinyúl a szobából és ráfog a kardot tartó karjára. Rodd mintha megfagyna álltó helyében. Az egész csak egy pillanat. Fejét arra fordítja ahonnan a kéz feltűnt. Konokul fúrja tekintetét a szoba sötétjébe, hátha sikerül valamivel többet is látnia majd még egyszer megszólal*
- Valami van itt. Megfogta a csuklómat. *mondja bár halkan de azért hallhatóan majd még hozzáteszi *De nem ölt meg.
* Most ébred rá milyen veszélyben volt hisz ha a lény meg tudta fogni a karját akkor akár torkát is szeghette volna.*
- Vékony de erős kar és karmok. Ennyit láttam.
89. hozzászólás ezen a helyszínen: Grombar kastély
Üzenet elküldve: 2013-08-27 19:30:54
Üzenet elküldve: 2013-08-27 19:30:54
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 88
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 88
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Megfontolt
//Lélekbörtön//
*Lassan lépked a lépcsőn Log mellett, egyik fok a másik után. Egy, kettő, három, négy és így tovább. Nem tud sokáig eljutni, mivel a férfi folytatja a szobában félbehagyott beszélgetést, ő pedig kíváncsian hallgatja a beszámolót. Biztosan belefojtotta a szót a rengés, előtte pedig a csók, így most mondja el a véleményét. Kelteria érdeklődve hallgatja, amit a mellette lépkedő mond. S szüntelen mosolyog, ő észre sem vette ezeket a dolgokat. Nem ismeri az építési szokásokat, a különböző motívumokat, meg csak csodálni tudja, de megkülönböztetni nem. Nem az ő világa a művészet, ő csak gyönyörködik benne és felfoghatatlannak tartja, hogy ilyet bárki tud alkotni. Miután a férfi befejezte a kis monológját, ő csak bólint egyet, majd elmeséli a történetét, lassú rezgéstől mentes hangon, mintha csak egy betanult szöveget mondana fel, viszont ez nem így van, csak az évek alatt minden fájdalom, ami ezekkel az emlékekkel kapcsolatos elhalt.*
~Nincs értelme siratni a múltat, a könny csak feltart és elhomályosítja a látás. Visszahozni pedig nem tudja a múltat, se nem megváltoztatni.~
*Mondja el magában a sokszor emlegetett mondatokat. Látta a férfin, hogy miközben mesélt, csak csóválta a fejét és sajnálkozó pillantásokat vetett rá. Ezt kicsit furcsállta, hiszen őt még senki sem sajnálta azóta, hogy elszakadt a családjától. Csak egy senki volt, aki küzd és csak lenézni lehet. Igazán jól esik neki, hogy Log meghallatja. A férfi szokásához híven hosszan, kicsit talán prófétaként válaszol. Kelteria csak halványan mosolyog mellette, sose értette az ilyen beszéd lényegét, most viszont szívesen hallgatja, ahogy a férfi beszél.*
- Nem hinném, hogy rajtam múlna a világ sorsa. Csak egy egyszerű elveszett elf vagyok, aki próbálja megtalálni a helyét, úgy hogy semmit sem tud az életről a túlélésen kívül. De jól esik, hogy így vélekedsz velem kacsolatban.
*Mikor befejezte a mondatot már az utolsó lépcsőfokon áll, amikor eszébe jutnak kételyei. Kezét a korlátra teszi, és zavart tekintettel faggatja ki a férfit, kicsit furcsállja is, hogy nem lepte meg Log-ot, ennek ellenére örül neki, hogy a férfi mosolyogva válaszol, ez pedig elriasztja az összes kételyt, ami eddig ébredt benne. Amikor megsimítja Kelteria arcát, ő lehunyja a szemét, valahogy megnyugtatja a titokzatos kutató jelenléte. Még akkor is biztonságban érzi magát, ha tudja, hogy még sok titok lengi körbe Log-ot. A válasz hallatán megkönnyebbül, és mély levegőt vesz.*
- Igaz, ez teljesen logikus. Biztos a sok izgalom, meg kétely miatt nem birok tisztán gondolkodni. A kutatásból meg szerintem se lesz bajunk.
*Mondja nagy megnyugvással a hangjában, majd Log a kérdése másik felére ad választ. Szinte sejtette, hogy a férfi nem kedveli a társaságot, ebben teljesen egyet ért vele a lány. Neki sem szimpatikusak a többiek a vörös hajú nemes lány pedig, egyenesen taszítja jelenlétével.*
~Nekem sincs sok kedvem ezekkel találkozni a bál után, ha egyáltalán túléljük ezt a bált.~
*Gondolja magában, majd mikor Log halkabban folytatja, átjárja a testét ugyanaz a furcsa bizsergető érzés, mint amelyik akkor mutatkozott meg, amikor csókot váltottak. A férfi szavai mélyen megérintik a lányt, aki csak kedvesen mosolyog rá, s kicsit talán zavarba is jön a kedves szavaktól.*
- Ennek felettébb örülök. Nagy megtiszteltetés, hogy méltó lehetek arra, hogy miattam olvadozzon az a szív.
*Mondta tovább mosolyogva a férfire, aki közelebb hajolt hozzá és csókot lehelt a homlokára.*
-Igen jobb, ha megyünk.
*Jelenti ki magabiztosan, miután a férfi megsimítja a vállát és elindul, Kelteria pedig, gyors léptekkel követi a sötétben. Egy furcsa érzés fogja el miután a nagy és sötét terem sarkában egy nyitott ajtó mögött kis folyosóra lelnek. Amint belépnek mindkét oldalon ajtókat pillantanak meg. Log feszegeti a kilincseket, de mind zárva van.*
-Én se gondoltam, hogy ekkora. Azért kíváncsi lennék milyen mélyen lehet itt a pince.
*Mondja, s kuncog is mellé, csak viccnek szánta a kijelentést, semmi kedve sincs megkeresni a pincét. Viszont ebben a pillanatban kirázza a hideg, mintha valaki figyelné, hátra is pillant, de nem lát semmit sem. Éppen megfordulna, hogy visszainduljon a folyosón, amikor Log megszólal. Abba az irányba néz, amerre a férfi mutat, a folyosó végén egy kisebb folyosó nyílik oldalra.*
-Nézzük meg mi van arra, ha már eddig eljöttünk csak nem állunk meg.
*Hangjában érződik a kíváncsiság, ahogy egyre előrébb haladnak a folyosón, még mindig olyan érzése van mintha figyelnék, de úgy gondolja biztos, csak az idegesség miatt van. A pislákoló fénynél, egy ajtó rajzolódik ki, Log lenyomja a kilincset, Kelteria pedig csak figyeli a férfit három lépés távolságból. Amint az megindul, ő is közelebb lép, ebben a pillanatban, viszont Log elkezd szitkozódni. Kelteria pedig ijedten lép utána.*
- Jól vagy? Csak nem lépcsőt találtál? Csak megtudom milyen mélyen van a pince. Igen, ha nyitva van csak nincs baj. Na lemegyünk?
*Kérdezi, minden félelem nélkül szinte alig hallható hangon. Ahogy egyre lejjebb érnek a lépcsőn a levegő egyre nyirkosabb lesz és egyre hűvösebb is. Mikor leérnek Kelteria arcára mosoly ül ki. A fából készült emelvényről fa lépcső vezet le a csupasz földre, ahol hordók sorakoznak és ott vannak a nagy tárolók, amikből pókhálóval borított üvegek állnak ki. Láthatóan elhagyatott ez a hely.*
- Úgy néz ki tényleg megtaláltuk a borospincét. Egy biztos, rég járt itt bárki is, abból kiindulva, hogy mennyi pókháló van azokon az üvegeken. Viszont szerintem se lenne okos dolog több ajtót kinyitni, a katakombára már nem lennék kíváncsi, elég kísérteties ez a hely sírok nélkül is. Nézzünk körül, aztán meg tűnjünk innen. Nekem már a folyosón is borsódzott a hátam, mintha figyeltek volna. Csak jussunk ki élve ebből a nyomorult kísértet kastélyból, szép, szép, de szörnyen ijesztő.
*Suttogja a férfinek, majd kicsit összerezzen, viszont egy, mély levegő vétel után, megindul a kis fa lépcsőn lefelé. A fáklya fényében a helység látványa teljesen elkápráztatja Kelteriát. S fejét jobbra és balra kapkodja. A padló földje hideg és kemény, ezt már néhány lépés után is jól érzi.*
~Még mindig jobb, mintha ragadós sár lenne. Annál kevés dolog rosszabb, csak cuppog, meg ragad, meg hideg.. Fujj, szörnyű, még a gondolat is.~
*Lassan lépked a lépcsőn Log mellett, egyik fok a másik után. Egy, kettő, három, négy és így tovább. Nem tud sokáig eljutni, mivel a férfi folytatja a szobában félbehagyott beszélgetést, ő pedig kíváncsian hallgatja a beszámolót. Biztosan belefojtotta a szót a rengés, előtte pedig a csók, így most mondja el a véleményét. Kelteria érdeklődve hallgatja, amit a mellette lépkedő mond. S szüntelen mosolyog, ő észre sem vette ezeket a dolgokat. Nem ismeri az építési szokásokat, a különböző motívumokat, meg csak csodálni tudja, de megkülönböztetni nem. Nem az ő világa a művészet, ő csak gyönyörködik benne és felfoghatatlannak tartja, hogy ilyet bárki tud alkotni. Miután a férfi befejezte a kis monológját, ő csak bólint egyet, majd elmeséli a történetét, lassú rezgéstől mentes hangon, mintha csak egy betanult szöveget mondana fel, viszont ez nem így van, csak az évek alatt minden fájdalom, ami ezekkel az emlékekkel kapcsolatos elhalt.*
~Nincs értelme siratni a múltat, a könny csak feltart és elhomályosítja a látás. Visszahozni pedig nem tudja a múltat, se nem megváltoztatni.~
*Mondja el magában a sokszor emlegetett mondatokat. Látta a férfin, hogy miközben mesélt, csak csóválta a fejét és sajnálkozó pillantásokat vetett rá. Ezt kicsit furcsállta, hiszen őt még senki sem sajnálta azóta, hogy elszakadt a családjától. Csak egy senki volt, aki küzd és csak lenézni lehet. Igazán jól esik neki, hogy Log meghallatja. A férfi szokásához híven hosszan, kicsit talán prófétaként válaszol. Kelteria csak halványan mosolyog mellette, sose értette az ilyen beszéd lényegét, most viszont szívesen hallgatja, ahogy a férfi beszél.*
- Nem hinném, hogy rajtam múlna a világ sorsa. Csak egy egyszerű elveszett elf vagyok, aki próbálja megtalálni a helyét, úgy hogy semmit sem tud az életről a túlélésen kívül. De jól esik, hogy így vélekedsz velem kacsolatban.
*Mikor befejezte a mondatot már az utolsó lépcsőfokon áll, amikor eszébe jutnak kételyei. Kezét a korlátra teszi, és zavart tekintettel faggatja ki a férfit, kicsit furcsállja is, hogy nem lepte meg Log-ot, ennek ellenére örül neki, hogy a férfi mosolyogva válaszol, ez pedig elriasztja az összes kételyt, ami eddig ébredt benne. Amikor megsimítja Kelteria arcát, ő lehunyja a szemét, valahogy megnyugtatja a titokzatos kutató jelenléte. Még akkor is biztonságban érzi magát, ha tudja, hogy még sok titok lengi körbe Log-ot. A válasz hallatán megkönnyebbül, és mély levegőt vesz.*
- Igaz, ez teljesen logikus. Biztos a sok izgalom, meg kétely miatt nem birok tisztán gondolkodni. A kutatásból meg szerintem se lesz bajunk.
*Mondja nagy megnyugvással a hangjában, majd Log a kérdése másik felére ad választ. Szinte sejtette, hogy a férfi nem kedveli a társaságot, ebben teljesen egyet ért vele a lány. Neki sem szimpatikusak a többiek a vörös hajú nemes lány pedig, egyenesen taszítja jelenlétével.*
~Nekem sincs sok kedvem ezekkel találkozni a bál után, ha egyáltalán túléljük ezt a bált.~
*Gondolja magában, majd mikor Log halkabban folytatja, átjárja a testét ugyanaz a furcsa bizsergető érzés, mint amelyik akkor mutatkozott meg, amikor csókot váltottak. A férfi szavai mélyen megérintik a lányt, aki csak kedvesen mosolyog rá, s kicsit talán zavarba is jön a kedves szavaktól.*
- Ennek felettébb örülök. Nagy megtiszteltetés, hogy méltó lehetek arra, hogy miattam olvadozzon az a szív.
*Mondta tovább mosolyogva a férfire, aki közelebb hajolt hozzá és csókot lehelt a homlokára.*
-Igen jobb, ha megyünk.
*Jelenti ki magabiztosan, miután a férfi megsimítja a vállát és elindul, Kelteria pedig, gyors léptekkel követi a sötétben. Egy furcsa érzés fogja el miután a nagy és sötét terem sarkában egy nyitott ajtó mögött kis folyosóra lelnek. Amint belépnek mindkét oldalon ajtókat pillantanak meg. Log feszegeti a kilincseket, de mind zárva van.*
-Én se gondoltam, hogy ekkora. Azért kíváncsi lennék milyen mélyen lehet itt a pince.
*Mondja, s kuncog is mellé, csak viccnek szánta a kijelentést, semmi kedve sincs megkeresni a pincét. Viszont ebben a pillanatban kirázza a hideg, mintha valaki figyelné, hátra is pillant, de nem lát semmit sem. Éppen megfordulna, hogy visszainduljon a folyosón, amikor Log megszólal. Abba az irányba néz, amerre a férfi mutat, a folyosó végén egy kisebb folyosó nyílik oldalra.*
-Nézzük meg mi van arra, ha már eddig eljöttünk csak nem állunk meg.
*Hangjában érződik a kíváncsiság, ahogy egyre előrébb haladnak a folyosón, még mindig olyan érzése van mintha figyelnék, de úgy gondolja biztos, csak az idegesség miatt van. A pislákoló fénynél, egy ajtó rajzolódik ki, Log lenyomja a kilincset, Kelteria pedig csak figyeli a férfit három lépés távolságból. Amint az megindul, ő is közelebb lép, ebben a pillanatban, viszont Log elkezd szitkozódni. Kelteria pedig ijedten lép utána.*
- Jól vagy? Csak nem lépcsőt találtál? Csak megtudom milyen mélyen van a pince. Igen, ha nyitva van csak nincs baj. Na lemegyünk?
*Kérdezi, minden félelem nélkül szinte alig hallható hangon. Ahogy egyre lejjebb érnek a lépcsőn a levegő egyre nyirkosabb lesz és egyre hűvösebb is. Mikor leérnek Kelteria arcára mosoly ül ki. A fából készült emelvényről fa lépcső vezet le a csupasz földre, ahol hordók sorakoznak és ott vannak a nagy tárolók, amikből pókhálóval borított üvegek állnak ki. Láthatóan elhagyatott ez a hely.*
- Úgy néz ki tényleg megtaláltuk a borospincét. Egy biztos, rég járt itt bárki is, abból kiindulva, hogy mennyi pókháló van azokon az üvegeken. Viszont szerintem se lenne okos dolog több ajtót kinyitni, a katakombára már nem lennék kíváncsi, elég kísérteties ez a hely sírok nélkül is. Nézzünk körül, aztán meg tűnjünk innen. Nekem már a folyosón is borsódzott a hátam, mintha figyeltek volna. Csak jussunk ki élve ebből a nyomorult kísértet kastélyból, szép, szép, de szörnyen ijesztő.
*Suttogja a férfinek, majd kicsit összerezzen, viszont egy, mély levegő vétel után, megindul a kis fa lépcsőn lefelé. A fáklya fényében a helység látványa teljesen elkápráztatja Kelteriát. S fejét jobbra és balra kapkodja. A padló földje hideg és kemény, ezt már néhány lépés után is jól érzi.*
~Még mindig jobb, mintha ragadós sár lenne. Annál kevés dolog rosszabb, csak cuppog, meg ragad, meg hideg.. Fujj, szörnyű, még a gondolat is.~
88. hozzászólás ezen a helyszínen: Grombar kastély
Üzenet elküldve: 2013-08-27 16:24:25
Üzenet elküldve: 2013-08-27 16:24:25
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 96
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 96
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Szelíd
//Lélekbörtön//
*Rather egy enyhe biccentéssel jelzi, hogy tudomásul vette, nem fog eljárni a szája. Aztán ki tudja? Nem épp az a fajta, aki magában tudja tartani a dolgokat. Ezúttal azonban megerőlteti majd magát, hiszen a helyzetnek van egyfajta komolysága. Még ingatja kicsit a fejét, ahogy a virágot nézi, és azon gondolkodik, vajon tényleg biztonságba kerülhetne-e azáltal, hogy széttapossa a virágot?*
~ Nem Log a veszély, nem ő... ~
Belsője szüntelenül ezt üzeni felé, amit nem tud mire vélni. Ugyan ki más lehetne? Persze, A. A., az inasok, és... valaki a társaságból? A szőke hajú nő veszélyesnek tűnt, és Rather egy cseppet sem szívlelte, de őt kihajították. Ki más? A tudóslánykát kizárja, Rahilt úgy szintén. Ekkor torkán akad a levegő: persze, hogy az a tébolyult férfi, a zöld szemű, ki más? Halkan annyit mormog:*
- A zöldszemű, mi? *persze ilyenkor bezzeg ösztönei válaszra sem méltatják. Bár valóban eléggé őrült dolog önmagától választ várni, de ha egyszer elhitte képzelt démonának, hogy van itt, aki veszélyesebb a Logral nevű úrnál, hát miért ne várhatna választ a tippjére? Persze, az túl könnyű lenne, vagy talán... talán a kalitkába zárt szörny se tud mindent? Ezen gondolat hatására gunyoros mosoly jelenik meg arcán, habár ő sem hiszi igazán, hogy ez így lenne. Csak játszik, az alattomos bestia játszik vele, mint macska az egérrel. De egyszer úgyis megfojtja...
Azonban ekkor megfordul, és észreveszi, hogy az ajtó jobban ki van nyitva, mint ahogy hagyták. Ez persze nem zavarja annyiban, habár paranoiás gondolatok milliói fordulnak meg a fejében, melyekkel magyarázatot próbál erre a jelenségre adni, ezt már megszokta, szinte a szeme se rebben. Azonban ami ezután következik... meglátva a saját arcát, először nem is tudja, hogy mihez kezdjen. Szemei tágra nyílnak, kezei és lábai újra remegni kezdenek, egyre szaporábban a veszi a levegőt, és a szíve olyan hevesen ver, hogy kis híján kiszakítja a mellkasát. Mikor a fej elkezd forogni a levegőben, Rather keserves kiáltást akar hallatni, a száját már nyitja is, de hang nem jön ki a torkán. Legfeljebb annyi, mint egy elfúló köhögés. Lábai felmondják a szolgálatot, és térdre rogyik, kezeivel igyekszik támasztani magát, míg a borzasztó látomás el nem tűnik. De még mikor az ajtó ismét visszakerül az eredeti helyére, még akkor sem képes szavakat kipréselni a száján, a kiáltás még mindig benne van, de képtelen kiadni magából. Nagy levegőket vesz, miközben már szemei könnybe lábadnak, olyan rég nem pislogott. Szépen lassan azonban visszatér belé az élet, és elkezd feltápászkodni, habár még mindig csak riadalomba torzult tekintettel néz maga elé. Szemei lassan Rahilra vándorolnak, majd a burára, amiben hirtelen mintha saját arcát vélné felfedezni, csakhogy közel sem olyan tekintettel, ahogy ő néz. Talán a másodperc töredékéig próbálja magát hitegetni, hogy ez ostobaság, és nincs is ott semmi, azonban egy pillanat múlva hatalmas kiáltás kíséretében ugrik hátra, és elkezd hátrafelé kúszni. Mindegy hova, mindegy merre, csak távolabb attól az átkozott burától. Ekkor hátával falnak ütközik, és mivel nem tud továbbmenni, gyorsan előkapja a kést, amelyet a nő tanácsára hozott magával, és épp úgy fordítaná, hogy hegyével a gonosz tükörképe felé mutasson, de ekkor az a kevés fény, ami átjárja a szobát, szinte megcsillan a kés pengéjén, és belenézve a mágus ismét saját gonosz arcát láthatja. Ezúttal a hirtelen jött félelemtől már szavakat is tud formázni, és elüvölti magát:*
- Tűnj el! *és eszeveszett őrülettel hajítja el a pengét, mely valahol a bura és a nő között süvíthet el a levegőben. Kezeit a szemére tapasztja, úgy igyekszik kizárni a rettenetes rémképet. Közben egész picire összehúzza magát, és zihálása már-már olyan, mitha zokogna. Ki tudja? Talán azt is teszi, ezt még ő maga sem tudná megmondani. Hátával olyan szorosan feszül a falnak, mintha minimum lyukat akarna ütni rajta, hogy kizuhanhasson a toronyból, és vége legyen a szenvedésnek.
Ekkor hirtelen eszébe ötlik az ajtó. Az ajtó, amelyen kimenekülhet ebből a sötét toronyból. Elveszi a kezeit szemei elől, és - olyan lendülettel, mint aki az életéért fut - gyakorlatilag kiveti magát az ajtón. Ami igazán hihetetlen, hogy a lépcsőn való rohanásnak csak a vége felé botlik el el, és csak pár lépcsőfokot bucskázik, amíg leér legalulra. Nem méri fel, hogy történt-e súlyosabb baja, hogy tört-e csontja, a lábai még működnek, tehát tud futni, ez neki elég. Végigszáguld a folyosón, be a szobájába, és bevágja maga mögött az ajtót.
Nem bír többet egy lépést sem tenni. Lekuporodik az ajtó tövében, és úgy liheg, miközben szemeit lecsukja, és igyekszik mindent kizárni a tudatából. Vége... kijutott a toronyból, már nincs mitől tartania. Ez a gondolat még meg is mosolyogtatja egy kicsit. Most jutott el csak oda gondolatban, hogy leesett a lépcsőn. Habár csak egy bukfencet vetett, amíg leért, azért feje teteje egy ponton igencsak sajog, megtapogatja, és érzi is rajta a dudort. Ezenkívül válla is fáj, arra is ráesett, de karját megmozgatva megbizonyosodik róla, hogy nem tört csont. Jó néhány percig kell még gyűjtse az erejét ahhoz, hogy ismét érdemi mozdulatot tudjon tenni. Szép lassan feltápászkodik, és leveszi fejéről a kapucnit. Valamelyest lenyugodva sétál oda az asztalhoz, ahol a borospalackot hagyta. Mikor azonban rápillant az üvegre, újra magába dönti a rettegés. Egyszerűen belesüllyed a félelem mocsarába, és nem tud mit tenni ellene Az üvegen tükröződés helyett a gonoszul vigyorgó arc jelenik meg. Nem is akárkié, hanem az övé... Azonban ezúttal félig-meddig úrrá lesz a rémületen, igyekszik nem kiáltani, hiszen most ő az erősebb. A burát nem merte mozdítani, a késsel is csak annyit tehetett, hogy eldobta, de a borosüveg... annak egyszerűen véget vethet. Megragadja az üveg nyakát, és hatalmas lendülettel elhajítja a túlsó fal felé, azonban a repülés íve miatt az üveg a plafonba csapódik, és az egész szoba tele lesz szilánkokkal, míg az értékes nedű egy nagy pocsolyába tömörül a szoba közepén. Itt a vége, ő nyert. Eltüntette a rémképet.
Megkönnyebbül, és nagyot sóhajt, majd egy kárörvendő vigyor jelenik meg az arcán:*
- Kár volt ujjat húznod velem! *kuncog gonoszul* Elvégre ez lett a veszted. Nem kellett volna harcba kezdened a... *bármit is akart mondani, az már nem fogja elhagyni a száját, legalábbis mostanában nem. Hirtelen megcsillan a holdfény a szilánkok ezrein, melyek betöltik a szobát, a nagyobbakon pedig azonnal kivehetővé válik a gonoszul vigyorgó arc. Az ő gonoszul vigyorgó arca... Kétségbeesetten próbálja eltaposni ezeket a szilánkokat, de ekkor megérzi, hogy a kisebbekből is figyelik. Hát persze, hiszen bármilyen kicsi a szilánk, attól még tükröződik rajta a fény. Ezernyi gonosz vigyor és tekintet szegeződik rá egyszerre, amit már nem képes ép ésszel lereagálni, megint felkiált, ezúttal halkabban, és elhalóbban, mert megint nem jön ki hang a torkán, azonban most már automatikusan az ajtó jut az eszébe az előző dolog kapcsán. Így hosszú lépésekkel igyekszik átjutni a szilánkok tengerén, amikor tudatosul benne, hogy a felderítéshez lábbelijét is levette. Az éles fájdalom hatására felszisszen, amint lépésenként három-négy szilánk áll bele a lábába. Végül azonban eléri a kilincset, feltépi az ajtót, és mit sem törődve vérző talpával, eszeveszett futásba kezd. Vagyis inkább kezdene, ha az első lépés után nem ütközne rögtön a szemközti ajtóba, amiről elég csúnyán visszapattan, és hanyatt esik a földön. Szerencsére el nem ájul az ütéstől, de valami hasonló állapotba kerül. Homályosan lát és hall, de legalább a feje valamelyest kitisztul a koppanástól. Vagy legalábbis ő maga ezt reméli.*
*Rather egy enyhe biccentéssel jelzi, hogy tudomásul vette, nem fog eljárni a szája. Aztán ki tudja? Nem épp az a fajta, aki magában tudja tartani a dolgokat. Ezúttal azonban megerőlteti majd magát, hiszen a helyzetnek van egyfajta komolysága. Még ingatja kicsit a fejét, ahogy a virágot nézi, és azon gondolkodik, vajon tényleg biztonságba kerülhetne-e azáltal, hogy széttapossa a virágot?*
~ Nem Log a veszély, nem ő... ~
Belsője szüntelenül ezt üzeni felé, amit nem tud mire vélni. Ugyan ki más lehetne? Persze, A. A., az inasok, és... valaki a társaságból? A szőke hajú nő veszélyesnek tűnt, és Rather egy cseppet sem szívlelte, de őt kihajították. Ki más? A tudóslánykát kizárja, Rahilt úgy szintén. Ekkor torkán akad a levegő: persze, hogy az a tébolyult férfi, a zöld szemű, ki más? Halkan annyit mormog:*
- A zöldszemű, mi? *persze ilyenkor bezzeg ösztönei válaszra sem méltatják. Bár valóban eléggé őrült dolog önmagától választ várni, de ha egyszer elhitte képzelt démonának, hogy van itt, aki veszélyesebb a Logral nevű úrnál, hát miért ne várhatna választ a tippjére? Persze, az túl könnyű lenne, vagy talán... talán a kalitkába zárt szörny se tud mindent? Ezen gondolat hatására gunyoros mosoly jelenik meg arcán, habár ő sem hiszi igazán, hogy ez így lenne. Csak játszik, az alattomos bestia játszik vele, mint macska az egérrel. De egyszer úgyis megfojtja...
Azonban ekkor megfordul, és észreveszi, hogy az ajtó jobban ki van nyitva, mint ahogy hagyták. Ez persze nem zavarja annyiban, habár paranoiás gondolatok milliói fordulnak meg a fejében, melyekkel magyarázatot próbál erre a jelenségre adni, ezt már megszokta, szinte a szeme se rebben. Azonban ami ezután következik... meglátva a saját arcát, először nem is tudja, hogy mihez kezdjen. Szemei tágra nyílnak, kezei és lábai újra remegni kezdenek, egyre szaporábban a veszi a levegőt, és a szíve olyan hevesen ver, hogy kis híján kiszakítja a mellkasát. Mikor a fej elkezd forogni a levegőben, Rather keserves kiáltást akar hallatni, a száját már nyitja is, de hang nem jön ki a torkán. Legfeljebb annyi, mint egy elfúló köhögés. Lábai felmondják a szolgálatot, és térdre rogyik, kezeivel igyekszik támasztani magát, míg a borzasztó látomás el nem tűnik. De még mikor az ajtó ismét visszakerül az eredeti helyére, még akkor sem képes szavakat kipréselni a száján, a kiáltás még mindig benne van, de képtelen kiadni magából. Nagy levegőket vesz, miközben már szemei könnybe lábadnak, olyan rég nem pislogott. Szépen lassan azonban visszatér belé az élet, és elkezd feltápászkodni, habár még mindig csak riadalomba torzult tekintettel néz maga elé. Szemei lassan Rahilra vándorolnak, majd a burára, amiben hirtelen mintha saját arcát vélné felfedezni, csakhogy közel sem olyan tekintettel, ahogy ő néz. Talán a másodperc töredékéig próbálja magát hitegetni, hogy ez ostobaság, és nincs is ott semmi, azonban egy pillanat múlva hatalmas kiáltás kíséretében ugrik hátra, és elkezd hátrafelé kúszni. Mindegy hova, mindegy merre, csak távolabb attól az átkozott burától. Ekkor hátával falnak ütközik, és mivel nem tud továbbmenni, gyorsan előkapja a kést, amelyet a nő tanácsára hozott magával, és épp úgy fordítaná, hogy hegyével a gonosz tükörképe felé mutasson, de ekkor az a kevés fény, ami átjárja a szobát, szinte megcsillan a kés pengéjén, és belenézve a mágus ismét saját gonosz arcát láthatja. Ezúttal a hirtelen jött félelemtől már szavakat is tud formázni, és elüvölti magát:*
- Tűnj el! *és eszeveszett őrülettel hajítja el a pengét, mely valahol a bura és a nő között süvíthet el a levegőben. Kezeit a szemére tapasztja, úgy igyekszik kizárni a rettenetes rémképet. Közben egész picire összehúzza magát, és zihálása már-már olyan, mitha zokogna. Ki tudja? Talán azt is teszi, ezt még ő maga sem tudná megmondani. Hátával olyan szorosan feszül a falnak, mintha minimum lyukat akarna ütni rajta, hogy kizuhanhasson a toronyból, és vége legyen a szenvedésnek.
Ekkor hirtelen eszébe ötlik az ajtó. Az ajtó, amelyen kimenekülhet ebből a sötét toronyból. Elveszi a kezeit szemei elől, és - olyan lendülettel, mint aki az életéért fut - gyakorlatilag kiveti magát az ajtón. Ami igazán hihetetlen, hogy a lépcsőn való rohanásnak csak a vége felé botlik el el, és csak pár lépcsőfokot bucskázik, amíg leér legalulra. Nem méri fel, hogy történt-e súlyosabb baja, hogy tört-e csontja, a lábai még működnek, tehát tud futni, ez neki elég. Végigszáguld a folyosón, be a szobájába, és bevágja maga mögött az ajtót.
Nem bír többet egy lépést sem tenni. Lekuporodik az ajtó tövében, és úgy liheg, miközben szemeit lecsukja, és igyekszik mindent kizárni a tudatából. Vége... kijutott a toronyból, már nincs mitől tartania. Ez a gondolat még meg is mosolyogtatja egy kicsit. Most jutott el csak oda gondolatban, hogy leesett a lépcsőn. Habár csak egy bukfencet vetett, amíg leért, azért feje teteje egy ponton igencsak sajog, megtapogatja, és érzi is rajta a dudort. Ezenkívül válla is fáj, arra is ráesett, de karját megmozgatva megbizonyosodik róla, hogy nem tört csont. Jó néhány percig kell még gyűjtse az erejét ahhoz, hogy ismét érdemi mozdulatot tudjon tenni. Szép lassan feltápászkodik, és leveszi fejéről a kapucnit. Valamelyest lenyugodva sétál oda az asztalhoz, ahol a borospalackot hagyta. Mikor azonban rápillant az üvegre, újra magába dönti a rettegés. Egyszerűen belesüllyed a félelem mocsarába, és nem tud mit tenni ellene Az üvegen tükröződés helyett a gonoszul vigyorgó arc jelenik meg. Nem is akárkié, hanem az övé... Azonban ezúttal félig-meddig úrrá lesz a rémületen, igyekszik nem kiáltani, hiszen most ő az erősebb. A burát nem merte mozdítani, a késsel is csak annyit tehetett, hogy eldobta, de a borosüveg... annak egyszerűen véget vethet. Megragadja az üveg nyakát, és hatalmas lendülettel elhajítja a túlsó fal felé, azonban a repülés íve miatt az üveg a plafonba csapódik, és az egész szoba tele lesz szilánkokkal, míg az értékes nedű egy nagy pocsolyába tömörül a szoba közepén. Itt a vége, ő nyert. Eltüntette a rémképet.
Megkönnyebbül, és nagyot sóhajt, majd egy kárörvendő vigyor jelenik meg az arcán:*
- Kár volt ujjat húznod velem! *kuncog gonoszul* Elvégre ez lett a veszted. Nem kellett volna harcba kezdened a... *bármit is akart mondani, az már nem fogja elhagyni a száját, legalábbis mostanában nem. Hirtelen megcsillan a holdfény a szilánkok ezrein, melyek betöltik a szobát, a nagyobbakon pedig azonnal kivehetővé válik a gonoszul vigyorgó arc. Az ő gonoszul vigyorgó arca... Kétségbeesetten próbálja eltaposni ezeket a szilánkokat, de ekkor megérzi, hogy a kisebbekből is figyelik. Hát persze, hiszen bármilyen kicsi a szilánk, attól még tükröződik rajta a fény. Ezernyi gonosz vigyor és tekintet szegeződik rá egyszerre, amit már nem képes ép ésszel lereagálni, megint felkiált, ezúttal halkabban, és elhalóbban, mert megint nem jön ki hang a torkán, azonban most már automatikusan az ajtó jut az eszébe az előző dolog kapcsán. Így hosszú lépésekkel igyekszik átjutni a szilánkok tengerén, amikor tudatosul benne, hogy a felderítéshez lábbelijét is levette. Az éles fájdalom hatására felszisszen, amint lépésenként három-négy szilánk áll bele a lábába. Végül azonban eléri a kilincset, feltépi az ajtót, és mit sem törődve vérző talpával, eszeveszett futásba kezd. Vagyis inkább kezdene, ha az első lépés után nem ütközne rögtön a szemközti ajtóba, amiről elég csúnyán visszapattan, és hanyatt esik a földön. Szerencsére el nem ájul az ütéstől, de valami hasonló állapotba kerül. Homályosan lát és hall, de legalább a feje valamelyest kitisztul a koppanástól. Vagy legalábbis ő maga ezt reméli.*
87. hozzászólás ezen a helyszínen: Grombar kastély
Üzenet elküldve: 2013-08-26 15:14:17
Üzenet elküldve: 2013-08-26 15:14:17
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 401
OOC üzenetek: 68
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 401
OOC üzenetek: 68
Játékstílus: Megfontolt
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz//
// Lélekbörtön //
~Ó, te bolond. Mire megtudják, hogy fent jártunk... Az már úgyis lényegtelen lesz. Ütős fegyver van a kezünkben. Olyan tudás, amivel bármikor visszaélhetünk. Akár valóban Log a ludas, ahogy azt gondoljuk, akár csak valami átkozott tréfa ez itt. Persze, opció lenne az is, ha kisétálnánk ezzel a vacakkal itt, és meglengetnénk a drága úr orra előtt... De kétlem, hogy ne lenne valamiféle csapda. Biztos vagyok benne, hogy az, aki felelős ezért, azt már nem lephetnénk meg még a gömb földhöz vágásával sem az orra előtt. Talán már akkor ismerné a szándékainkat, ha akár csak hozzá is érnénk ehhez az izéhez.~
- Nem, nekik sem.
*Válaszolja végül röviden, tömören, előző gondolatainak nem ad hangot - ahogyan a következőknek sem. Csak egy elismerő mosolyt ereszt meg a férfi felé, aki képes lenne sorsára hagyni a Lograllal távozott nőt, annak dacára, hogy tudja, a figura végképp megbízhatatlan.
Igazán imponálón hat számára a férfi ily kegyetlensége, s talán, ha képes lenne emberi érzéseket táplálni bárki iránt a gyűlöleten, megvetésen és rossz sorsuk feletti kárörömön túl, talán még azt is merné állítani, hogy kezdi megkedvelni a férfit. Rather eleinte a tolakodó, kukacoskodó ember képében tetszelgett, ám mostanra kiderülhetett, milyen is. Egy Rahilhoz hasonlóan torz elme. Őrült, az emberek közt. Még ilyennel nem találkozott. Vagyis... de. Egy hasonlóval. Lartennel. Ratherhez hasonlóan őt sem igazán érdekelte mások sorsa, Rahil szokásai viszont annál inkább. Nem vitatkozott magában, nem kiabált a gondolataival, mint ez a férfi, de a maga nemében ő sem volt épeszű. Nem félt attól, aki a nő valójában, sőt, inkább tanúja akart lenni mindennek, ami a vörös életét jelenti... De ebbe is pusztult bele, élete sajnos sanyarú véget ért, hiába kötötte az eredárhoz egy sajátos alku. Szegény pára! Ő is azt hitte, eleget tud a fajtáról ahhoz, hogy zsarolhassa a nőt. Ám a sors, és Rahil kegyetlenebb ennél és számítóbb. Csacskaság volt azt hinnie, hogy megkötheti a kezeit bármiféle alkuval.
Visszaemlékszik azokra a vörös köd lepte momentumokra, s ez újra mosolyt csal az arcára. Ugyan nem híve az önfejű, vérszomjas öldöklésnek, de akkor is rákényszerült. Larten eléggé a terhére volt már azzal, hogy folyamatosan a nyakába lihegett és mindent, de mindent tudni akart az égvilágon. Hányszor is akadályozta meg, hogy lecsapjon valakire? Háromszor? Négyszer? Rahil már nem is emlékszik pontosan, csak arra, hogy az utolsó alkalommal már annyira feldühítette, hogy nem bírt magával.
Egyetlen mozdulat volt csupán, míg karmos ujjaival felszakította a hasfalát. Mire Larten a fegyveréért nyúlhatott volna, már a vére áztatta a Puszta porát.
Emlékszik az ízére, mint mindenki máséra. Sok százak vérének ízét képes még mindig felidézni. Emlékszik a pillantására, amivel mintha azt akarta volna közölni: 'hátba döftél'... Végül is, majdnem. Emlékszik a melegségre, ami egész könyökéig vehette körül karjait. És ugyanígy emlékszik arra is, hogy a testéből kiszakított darabok milyen, még szinte gőzölgő melegséggel töltötték el nyelvét, míg el nem fogytak.*
~Végül megkapta, amit akart. Tanúja lehetett valami olyannak, amit megelőzőleg többször is megakadályozott váratlan, tudásszomjas közbelépésével. Egészen közelről ismerkedhetett meg azzal a fajta szerelemmel, amivel én viseltetek mások iránt. Azzal a halállal, amit én oszthatok ki.~
*Emlékei vértengerén úszva megrázza a hangtalan, néma nevetés kissé. Csak Rather újabb szavai térítik vissza a mostba.*
~Széttaposni a növényt, ha az íjász hölgy meghalna? Hm... ez elgondolkodtató. Azt mondja, nem érdekli a sorsa, de bosszút állna? Furcsák néha ezek az emberi érzések. Furcsa, hogy még így, évszázadok távlatából sem értem mindig mindet.~
*Épp megindulna kifelé, ahogyan azt néhány perce eltervezte, hogy átlessen a másik szobába, aztán lebandukoljon a lépcsőn és meg se álljon szobájáig, de... Valami különösre figyel fel. Ahogy elindult, ugyanazzal a lendülettel meg is torpan, és kissé félre borított fejjel figyeli az ajtóban megjelenő képet. A látvány annyira meglepi, hogy el is felejti, mire készült éppen, a tettek helyett pedig emiatt teljesen belefeledkezik saját arcképe bámulásába és gondolataiba.*
~Miért nem vettük észre, hogy megmozdul az ajtó? Hol a cipőm? Kár, hogy fekete, ebben a sötétben nem fogom látni, míg érte nem megyek. De... még nem megyek. Úgyis rég néztem tükörbe, csodálom még kicsit magam. Túl szép vagyok ahhoz, hogy most kihagyjam az alkalmat az ámuldozásra...~
*Teljesen biztos benne, hogy csak képzelete játszik vele, az őrültség egy újabb jelének gondolja önnön lebegő arcképét visszaköszönni az ajtóból. Először az emlékek, aztán az elképzelt jövő, a kis dal, egyes személyek halálának eltervezése, most meg ez.*
~Nem lesz ennek így jó vége!~
*Jut a gondolatlánc végére, s többedszerre jut már ma erre az eredményre. Ha az arc az ajtóban valóban saját képzelete szüleménye, csak önnön gonoszságát mutathatja, és azt, ahogy ez szép lassan felemészti.*
~El fogok veszni ebben! Ki kellene jutnom innen! Nem akarok én is egy lenni azok közül, akik csak az öldösésben lelik örömüket. Annál sokkal jobban élvezem azt, ha szenvednek. Ha csalódnak, dühösek, vagy összetörik a szívük...~
*Ahogy a kép eltűnik, szertefoszlanak kissé kétségbeesett gondolatai is. Lopva pillant Ratherre, de nem kérdez semmit. Nem látja értelmét, biztos benne, hogy csak ő látta a szörnyűséget, mivel az nem lehet több egyre tébolyultabb elméje szüleményénél, majd most már valóban megindul az ajtó felé, belebújik cipőjébe, ha megleli, s elindul végre szobája felé.
Már lemond arról, hogy benézzen a másik toronyszobába, nem érdekli őt sem, a másik kettő talál-e valamit, vagy sem. Nem érdekli, hogy élnek-e vagy halnak, nem érdekli, később ellenfelek lesznek-e, vagy áldozatok... Csak mielőbb szobájában akar lenni, elzárva mindenkitől. Nem akar senkit a közelében tudni, nem akar időnek előtte teljesen megőrülni. Nem akar még őrült mészárlásba kezdeni, ahhoz túl kíváncsi az egész 'bál' história kimenetelére.
Az arc egész úton kísérti, ám ezúttal nem gyönyörködik benne, pedig néhányszor feltűnik még a tükröződő felületeken. Nagyon jól tudja, hogy az a mosoly, amit a látomás-arc is visel, nem jelent jót. Elvégre az ő arca, az ő már-már grimasszá torzult, kaján, sejtelmes mosolyával.
Szobájába érve első dolga elfordítani a kulcsot a zárban, és ha lehet, még nagyobb sötétséget csinálni. A tükröt azonban nem takarja le, miután megtömte pipáját és rágyújtott, beáll pontosan elé. Arra kíváncsi, viszontlátja-e magát, vagy ott is csak az arc fog mosolyogni, esetleg ismét nekilát majd felfalni magát?*
- Várd ki a sorod, némber. Nem adom én ezt olyan könnyen! Még nem jött el az idő. Azt, hogy mikor lesz másképp, én mondom meg. És én azt mondom, később. Hallottad? Itt én parancsolok!
*Súgja félhangosan maga elé, akármit is lát viszont a tükörben. Mikor valamelyest megnyugszik, leheveredik az ágyra, ott elidőzik pár percig, de nem tud igazán nyugton maradni. Muszáj valamit tennie, hogy gondolatait elterelje az egyre őrjítőbb és egyre vérengzőbb gondolatok kavalkádjáról. Mivel más választása nincsen a szoba magányában, újra áttúrja a szekrényt és az ékszeres fiókokat.*
~Jöhetne már a reggel! Jöhetne már az a nagyszabású bál! Hadd tegyek pontot minden végére...*
// Lélekbörtön //
~Ó, te bolond. Mire megtudják, hogy fent jártunk... Az már úgyis lényegtelen lesz. Ütős fegyver van a kezünkben. Olyan tudás, amivel bármikor visszaélhetünk. Akár valóban Log a ludas, ahogy azt gondoljuk, akár csak valami átkozott tréfa ez itt. Persze, opció lenne az is, ha kisétálnánk ezzel a vacakkal itt, és meglengetnénk a drága úr orra előtt... De kétlem, hogy ne lenne valamiféle csapda. Biztos vagyok benne, hogy az, aki felelős ezért, azt már nem lephetnénk meg még a gömb földhöz vágásával sem az orra előtt. Talán már akkor ismerné a szándékainkat, ha akár csak hozzá is érnénk ehhez az izéhez.~
- Nem, nekik sem.
*Válaszolja végül röviden, tömören, előző gondolatainak nem ad hangot - ahogyan a következőknek sem. Csak egy elismerő mosolyt ereszt meg a férfi felé, aki képes lenne sorsára hagyni a Lograllal távozott nőt, annak dacára, hogy tudja, a figura végképp megbízhatatlan.
Igazán imponálón hat számára a férfi ily kegyetlensége, s talán, ha képes lenne emberi érzéseket táplálni bárki iránt a gyűlöleten, megvetésen és rossz sorsuk feletti kárörömön túl, talán még azt is merné állítani, hogy kezdi megkedvelni a férfit. Rather eleinte a tolakodó, kukacoskodó ember képében tetszelgett, ám mostanra kiderülhetett, milyen is. Egy Rahilhoz hasonlóan torz elme. Őrült, az emberek közt. Még ilyennel nem találkozott. Vagyis... de. Egy hasonlóval. Lartennel. Ratherhez hasonlóan őt sem igazán érdekelte mások sorsa, Rahil szokásai viszont annál inkább. Nem vitatkozott magában, nem kiabált a gondolataival, mint ez a férfi, de a maga nemében ő sem volt épeszű. Nem félt attól, aki a nő valójában, sőt, inkább tanúja akart lenni mindennek, ami a vörös életét jelenti... De ebbe is pusztult bele, élete sajnos sanyarú véget ért, hiába kötötte az eredárhoz egy sajátos alku. Szegény pára! Ő is azt hitte, eleget tud a fajtáról ahhoz, hogy zsarolhassa a nőt. Ám a sors, és Rahil kegyetlenebb ennél és számítóbb. Csacskaság volt azt hinnie, hogy megkötheti a kezeit bármiféle alkuval.
Visszaemlékszik azokra a vörös köd lepte momentumokra, s ez újra mosolyt csal az arcára. Ugyan nem híve az önfejű, vérszomjas öldöklésnek, de akkor is rákényszerült. Larten eléggé a terhére volt már azzal, hogy folyamatosan a nyakába lihegett és mindent, de mindent tudni akart az égvilágon. Hányszor is akadályozta meg, hogy lecsapjon valakire? Háromszor? Négyszer? Rahil már nem is emlékszik pontosan, csak arra, hogy az utolsó alkalommal már annyira feldühítette, hogy nem bírt magával.
Egyetlen mozdulat volt csupán, míg karmos ujjaival felszakította a hasfalát. Mire Larten a fegyveréért nyúlhatott volna, már a vére áztatta a Puszta porát.
Emlékszik az ízére, mint mindenki máséra. Sok százak vérének ízét képes még mindig felidézni. Emlékszik a pillantására, amivel mintha azt akarta volna közölni: 'hátba döftél'... Végül is, majdnem. Emlékszik a melegségre, ami egész könyökéig vehette körül karjait. És ugyanígy emlékszik arra is, hogy a testéből kiszakított darabok milyen, még szinte gőzölgő melegséggel töltötték el nyelvét, míg el nem fogytak.*
~Végül megkapta, amit akart. Tanúja lehetett valami olyannak, amit megelőzőleg többször is megakadályozott váratlan, tudásszomjas közbelépésével. Egészen közelről ismerkedhetett meg azzal a fajta szerelemmel, amivel én viseltetek mások iránt. Azzal a halállal, amit én oszthatok ki.~
*Emlékei vértengerén úszva megrázza a hangtalan, néma nevetés kissé. Csak Rather újabb szavai térítik vissza a mostba.*
~Széttaposni a növényt, ha az íjász hölgy meghalna? Hm... ez elgondolkodtató. Azt mondja, nem érdekli a sorsa, de bosszút állna? Furcsák néha ezek az emberi érzések. Furcsa, hogy még így, évszázadok távlatából sem értem mindig mindet.~
*Épp megindulna kifelé, ahogyan azt néhány perce eltervezte, hogy átlessen a másik szobába, aztán lebandukoljon a lépcsőn és meg se álljon szobájáig, de... Valami különösre figyel fel. Ahogy elindult, ugyanazzal a lendülettel meg is torpan, és kissé félre borított fejjel figyeli az ajtóban megjelenő képet. A látvány annyira meglepi, hogy el is felejti, mire készült éppen, a tettek helyett pedig emiatt teljesen belefeledkezik saját arcképe bámulásába és gondolataiba.*
~Miért nem vettük észre, hogy megmozdul az ajtó? Hol a cipőm? Kár, hogy fekete, ebben a sötétben nem fogom látni, míg érte nem megyek. De... még nem megyek. Úgyis rég néztem tükörbe, csodálom még kicsit magam. Túl szép vagyok ahhoz, hogy most kihagyjam az alkalmat az ámuldozásra...~
*Teljesen biztos benne, hogy csak képzelete játszik vele, az őrültség egy újabb jelének gondolja önnön lebegő arcképét visszaköszönni az ajtóból. Először az emlékek, aztán az elképzelt jövő, a kis dal, egyes személyek halálának eltervezése, most meg ez.*
~Nem lesz ennek így jó vége!~
*Jut a gondolatlánc végére, s többedszerre jut már ma erre az eredményre. Ha az arc az ajtóban valóban saját képzelete szüleménye, csak önnön gonoszságát mutathatja, és azt, ahogy ez szép lassan felemészti.*
~El fogok veszni ebben! Ki kellene jutnom innen! Nem akarok én is egy lenni azok közül, akik csak az öldösésben lelik örömüket. Annál sokkal jobban élvezem azt, ha szenvednek. Ha csalódnak, dühösek, vagy összetörik a szívük...~
*Ahogy a kép eltűnik, szertefoszlanak kissé kétségbeesett gondolatai is. Lopva pillant Ratherre, de nem kérdez semmit. Nem látja értelmét, biztos benne, hogy csak ő látta a szörnyűséget, mivel az nem lehet több egyre tébolyultabb elméje szüleményénél, majd most már valóban megindul az ajtó felé, belebújik cipőjébe, ha megleli, s elindul végre szobája felé.
Már lemond arról, hogy benézzen a másik toronyszobába, nem érdekli őt sem, a másik kettő talál-e valamit, vagy sem. Nem érdekli, hogy élnek-e vagy halnak, nem érdekli, később ellenfelek lesznek-e, vagy áldozatok... Csak mielőbb szobájában akar lenni, elzárva mindenkitől. Nem akar senkit a közelében tudni, nem akar időnek előtte teljesen megőrülni. Nem akar még őrült mészárlásba kezdeni, ahhoz túl kíváncsi az egész 'bál' história kimenetelére.
Az arc egész úton kísérti, ám ezúttal nem gyönyörködik benne, pedig néhányszor feltűnik még a tükröződő felületeken. Nagyon jól tudja, hogy az a mosoly, amit a látomás-arc is visel, nem jelent jót. Elvégre az ő arca, az ő már-már grimasszá torzult, kaján, sejtelmes mosolyával.
Szobájába érve első dolga elfordítani a kulcsot a zárban, és ha lehet, még nagyobb sötétséget csinálni. A tükröt azonban nem takarja le, miután megtömte pipáját és rágyújtott, beáll pontosan elé. Arra kíváncsi, viszontlátja-e magát, vagy ott is csak az arc fog mosolyogni, esetleg ismét nekilát majd felfalni magát?*
- Várd ki a sorod, némber. Nem adom én ezt olyan könnyen! Még nem jött el az idő. Azt, hogy mikor lesz másképp, én mondom meg. És én azt mondom, később. Hallottad? Itt én parancsolok!
*Súgja félhangosan maga elé, akármit is lát viszont a tükörben. Mikor valamelyest megnyugszik, leheveredik az ágyra, ott elidőzik pár percig, de nem tud igazán nyugton maradni. Muszáj valamit tennie, hogy gondolatait elterelje az egyre őrjítőbb és egyre vérengzőbb gondolatok kavalkádjáról. Mivel más választása nincsen a szoba magányában, újra áttúrja a szekrényt és az ékszeres fiókokat.*
~Jöhetne már a reggel! Jöhetne már az a nagyszabású bál! Hadd tegyek pontot minden végére...*
86. hozzászólás ezen a helyszínen: Grombar kastély
Üzenet elküldve: 2013-08-26 14:03:54
Üzenet elküldve: 2013-08-26 14:03:54
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 330
OOC üzenetek: 89
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 330
OOC üzenetek: 89
Játékstílus: Szelíd
// Lélekbörtön //
// Kelteria //
- Valóban csodás ez a hely, mekkora munka és pénz lehet benne! Kíváncsi vagyok, mennyi időbe telhetett, mire ezt a hatalmas kastélyt megépítették! No meg ezek az ősi bútorok, berendezések.. Minden bizonnyal a világ minden részéről szedték össze, hiszen felfedeztem törpökre jellemző stílusjegyeket, elfekre..
*Ezeket a szavakat már akkor intézi, mikor kettesben sétálnak lefelé a lépcsőkön, hiszen a rengés teljesen a férfibe fojtotta a szót, így nem sikerült befejezniük a beszélgetést a szobában. Egyelőre még égnek a fáklyák, viszont ahogy emlékszik, az oldalsó helyiségekben teljesen sötét volt, így hát leakaszt egy fáklyát a falról, s azzal sétálnak tovább lefelé.
Log ugyanakkor szörnyülködve hallgatja a hölgyemény élettörténetét. Többször csóválni kezdi fejét, de nem szól bele mondandójába, csupán olykor szánakozó pillantásokat ereszt meg felé.*
- Igazán becsülendő, hogy így elfogadod a sorsod! A jellemeden nagyon látszik, hogy az évek megedzettek! Nem véletlenül látlak sokkal komolyabbnak, s lelkileg erősebbnek, mint a többieket! Kaptál egy újabb esélyt az élettől, s a tény, hogy minden pillanatban küzdened kellett az életben maradásért, talán egy magasabb cél felé vezet! Talán, hogy egyensúlyban maradjon a világ, megpróbáltatások elé állít téged, hogy majd a legvégén méltó lehess a végső jutalomra, s hogy a jó és a rossz dolgok egyensúlyban legyenek.
*Szinte prófétaként beszél, mintha túlságosan is tisztában lenne a világ dolgaival, minden egyes szavát teljesen komolyan is gondolja. Mondatának végén már az alsó lépcsőfoknál járhatnak, mikor is Kelteria zavart kérdéseit teszi fel a férfinek. Ha Log egy tapasztalatlanabb színész szerepébe bújt volna, akkor a hölgy kérdései minden bizonnyal zavarba hozták volna, mely az arcára is kiült volna épp annyira, hogy lelepleződjön. Viszont a férfi most egy kedves mosollyal fordul a másik felé, s szabad kezével lágyan végigsimít a hölgy arcán.*
- Épp annyira ismerem e helyet, mint te, s ugyanúgy nem tudom, hogy mit keresünk, mint te. Mivel a hang lentről jött, ezért feltételezem, hogy valahol itt lent kell keresgélni, s az, hogy ne hősködjön senki, az arra utalt, hogy ha valami veszélyforrás van a közelben, akkor inkább álljanak odébb. Én sem terveztem azt, hogy bajba sodorlak téged, esetleg magamat, viszont egy kisebb kutakodásból szerintem nem lehet bajunk. *ekkor egy kis szünetet tart, majd folytatja* Az én jellemem, amint láthattad is, nem éppen barátságos. Képtelen vagyok arra, hogy minden idegennek megmutassam a mosolyom, vagy hogy olyan viselkedésformát öltsek magamra, ami erőltetett lenne. Nekem nem igazán szimpatikus a társaság, s nem is azért vagyok itt, hogy új barátságokra tegyek szert. A bál után minden bizonnyal már egyikőjükkel sem fogok találkozni, így nem látom értelmét annak, hogy a kedvesebbik énemet mutassam feléjük. *ekkor kicsit halkabbra veszi* Viszont te.. Te már az első pillanatoktól kezdve úgy érzem, hogy kiérdemelted a kedvességem. Más vagy, mint ezek, s igazán örülök annak, hogy ez a fagyos szív itt bent *helyezi szívére kezét* olvadozni látszik. Elég volt csak hallanom a hangod, látnom a mosolyod.. *ekkor lassan közelebb hajol a másikhoz, s egy lágy csókot hint homlokára* Induljunk.
*Javasolja, majd miután megsimogatja Kelteria vállát, megindul az egyik irányba, épp arra az oldalra, amely a szobája irányában lehet. Amerre mennek, az eddig sötétbe volt burkolózva, viszont semmi különösebb nincs a teremben, csupán pár szobor és festmény, apróbb vitrinek. Egy ajtó viszont van az egyik sarokban, mely nyitva van, s mely mögött egy szűk kis folyosón újabb ajtók díszelegnek.*
- Nem is gondoltam volna, hogy ilyen hatalmas ez a kastély! Kíváncsi vagyok, milyen mélyre húzódhat!
*Suttogja, miközben feszegeti a kilincseket, de semelyik sem nyílik. Helyettük inkább szemét többször a kis festményeken legelteti, melyek háborúkat, baljóslatú, sötét vidékeket ábrázolnak, vagy éppen szürrealisztikus tájakat. Már épp fordulna is vissza, mikor szemei elkerekednek.*
- Ezt észre sem vettem, nézd csak!
*Mutat a folyosó végére, ami ebből a szögből úgy néz ki, hogy véget is ér, viszont jobban megfigyelve, oldalra van egy újabb folyosó. Logral azonnal meg is indul arra, majd egy újabb ajtó tárul fel a fáklya pislákoló fényénél. Nem sok reménnyel nyomja le a szoba kilincsét, viszont az furcsa módon nyitva van. Rögtön meg is indul, viszont majdnem orra bukik!*
- Hogy a fene esne belé! *szitkozódik* Nem lenne célszerű itt legurulni..
*Utal a meredek lépcsőre, ami lefelé vezet, viszont egyelőre az alját nem látják.*
- Az ajtó nyitva volt, talán nem lesz baj!
*Suttogja Kelteria felé, majd halk léptekkel megindul lefelé a lépcsőn - ahogy haladnak egyre lejjebb, a levegő annál nyirkosabb és hűvösebb lesz. Amint leérnek az aljára, egy kisebb helyiségben találják magukat, egy fából készült állványon, melynek a végén egy kisebb falépcső vezet lefelé. A fáklya fényénél lehet látni a helyiség alját, melyet nem fedtek be semmilyen padlóval vagy kővel, hanem a csupasz föld borítja. Nem messze halványan lehet látni nagyobb hordókat és tárolófelületeket, melyekből pókhálós üvegek lógnak ki.*
- Talán még itt is körülnézhetnénk, de szerintem több ajtót ne nagyon nyissunk már ki, túlságosan is mélyen vagyunk már, s őszintén szólva nem tetszik nekem a hely!
// Rahil és Rather //
*A kis toronyszoba nagyon sötét, egyedül csupán a fénylő rózsa világít ott a közepén, s baljóslatúan nyeli el a sötétség a falakat, sarkokat. Valami szokatlanul varázslatos, csodálatos érzés bújik meg a virág körül, függetlenül gyászos színétől, s megtépázott részeitől. Talán az őrület és a paranoia szüli Rahil és Rather gondolatait, vagy valóban jól sejtik a dolgokat? Tény, hogy bármelyik is legyen, ez a sok kérdés, rejtély még egy erős elméjű embert is kikezdene, hát még olyanokat, akik nem éppen a nyugodtságról híresek!
Mikor visszafordulnak az ajtó felé, az szokatlan módon jobban nyitva van, mint azt hagyták. S ami a résen tekint vissza rájuk, az minden bizonnyal gondolkodóba fogja ejteni őket. Hihetnek a szemüknek, vagy tényleg kezdenek megőrülni..?
Nem teljesen fejmagasságban, talán valahol hasuk magasságában mindketten felfedezhetnek egy arcot. Először csak nagyon halovány, mintha valami idegen figyelné őket mozdulatlanul. Első pillantásra kísértetnek tűnhet - még aki nem is hisz bennünk, annak is egyértelműen rajzolódik ki az arc, mely mereven bámulja őket. Viszont a homály egyre csak kezd eltűnni, s amit látnak, az még egy hitetlent is kitérítene a hitéből! Rahil a saját arcát fedezheti fel az ajtóban - nem mosolyog, nem pislog, csak figyel. Ugyanúgy Rather is önmagát fedezi fel az ott - egymás arcát nem láthatják, csak saját magukét. Pillanatokon belül viszont az arcok megmozdulnak, s a függőleges tengely mentén leírnak egy kört! Láthatóan az arcokhoz test egyáltalán nem tartozik, hiszen se kéz, se lábak nem követik őket. A fordulat végén pedig mindkét arcra egy gonosz vigyor ül ki, s váratlanul mindketten ajkukba harapnak, majd lejjebb.. Az egész groteszk kép úgy tűnik, mintha saját arcukat akarnák felfalni, majd egy szempillantást alatt el is tűnnek. Az ajtó lassan visszacsukódik eredeti állapotába, mintha mi sem történt volna.
Rahil önmagát látta, Rather önmagát látta.. Hogy magyarázzák meg ezt egymásnak? Hogy állnak a dologhoz? Újabb sötét entitás, vagy valóban kezdenek megőrülni? Ki tudja..
Ha úgy döntenek, hogy ezek után jobb lenne valóban egymagukban visszatérni szobájukba, akkor sem lesz nyugtuk. Ha elhaladnak olyan tárgyak mellett, melyekről visszatükröződik a fény, akkor felfedezhetik benne saját, alattomosan mosolygó arcukat. Nem tudni, mi lesz akkor, ha álomra hajtják fejüket, s átlépnek az álmok birodalmába.. Már ha egyáltalán át tudnak lépni, s nem rekedt meg a lelkük az ódon falak közt..*
// Kelteria //
- Valóban csodás ez a hely, mekkora munka és pénz lehet benne! Kíváncsi vagyok, mennyi időbe telhetett, mire ezt a hatalmas kastélyt megépítették! No meg ezek az ősi bútorok, berendezések.. Minden bizonnyal a világ minden részéről szedték össze, hiszen felfedeztem törpökre jellemző stílusjegyeket, elfekre..
*Ezeket a szavakat már akkor intézi, mikor kettesben sétálnak lefelé a lépcsőkön, hiszen a rengés teljesen a férfibe fojtotta a szót, így nem sikerült befejezniük a beszélgetést a szobában. Egyelőre még égnek a fáklyák, viszont ahogy emlékszik, az oldalsó helyiségekben teljesen sötét volt, így hát leakaszt egy fáklyát a falról, s azzal sétálnak tovább lefelé.
Log ugyanakkor szörnyülködve hallgatja a hölgyemény élettörténetét. Többször csóválni kezdi fejét, de nem szól bele mondandójába, csupán olykor szánakozó pillantásokat ereszt meg felé.*
- Igazán becsülendő, hogy így elfogadod a sorsod! A jellemeden nagyon látszik, hogy az évek megedzettek! Nem véletlenül látlak sokkal komolyabbnak, s lelkileg erősebbnek, mint a többieket! Kaptál egy újabb esélyt az élettől, s a tény, hogy minden pillanatban küzdened kellett az életben maradásért, talán egy magasabb cél felé vezet! Talán, hogy egyensúlyban maradjon a világ, megpróbáltatások elé állít téged, hogy majd a legvégén méltó lehess a végső jutalomra, s hogy a jó és a rossz dolgok egyensúlyban legyenek.
*Szinte prófétaként beszél, mintha túlságosan is tisztában lenne a világ dolgaival, minden egyes szavát teljesen komolyan is gondolja. Mondatának végén már az alsó lépcsőfoknál járhatnak, mikor is Kelteria zavart kérdéseit teszi fel a férfinek. Ha Log egy tapasztalatlanabb színész szerepébe bújt volna, akkor a hölgy kérdései minden bizonnyal zavarba hozták volna, mely az arcára is kiült volna épp annyira, hogy lelepleződjön. Viszont a férfi most egy kedves mosollyal fordul a másik felé, s szabad kezével lágyan végigsimít a hölgy arcán.*
- Épp annyira ismerem e helyet, mint te, s ugyanúgy nem tudom, hogy mit keresünk, mint te. Mivel a hang lentről jött, ezért feltételezem, hogy valahol itt lent kell keresgélni, s az, hogy ne hősködjön senki, az arra utalt, hogy ha valami veszélyforrás van a közelben, akkor inkább álljanak odébb. Én sem terveztem azt, hogy bajba sodorlak téged, esetleg magamat, viszont egy kisebb kutakodásból szerintem nem lehet bajunk. *ekkor egy kis szünetet tart, majd folytatja* Az én jellemem, amint láthattad is, nem éppen barátságos. Képtelen vagyok arra, hogy minden idegennek megmutassam a mosolyom, vagy hogy olyan viselkedésformát öltsek magamra, ami erőltetett lenne. Nekem nem igazán szimpatikus a társaság, s nem is azért vagyok itt, hogy új barátságokra tegyek szert. A bál után minden bizonnyal már egyikőjükkel sem fogok találkozni, így nem látom értelmét annak, hogy a kedvesebbik énemet mutassam feléjük. *ekkor kicsit halkabbra veszi* Viszont te.. Te már az első pillanatoktól kezdve úgy érzem, hogy kiérdemelted a kedvességem. Más vagy, mint ezek, s igazán örülök annak, hogy ez a fagyos szív itt bent *helyezi szívére kezét* olvadozni látszik. Elég volt csak hallanom a hangod, látnom a mosolyod.. *ekkor lassan közelebb hajol a másikhoz, s egy lágy csókot hint homlokára* Induljunk.
*Javasolja, majd miután megsimogatja Kelteria vállát, megindul az egyik irányba, épp arra az oldalra, amely a szobája irányában lehet. Amerre mennek, az eddig sötétbe volt burkolózva, viszont semmi különösebb nincs a teremben, csupán pár szobor és festmény, apróbb vitrinek. Egy ajtó viszont van az egyik sarokban, mely nyitva van, s mely mögött egy szűk kis folyosón újabb ajtók díszelegnek.*
- Nem is gondoltam volna, hogy ilyen hatalmas ez a kastély! Kíváncsi vagyok, milyen mélyre húzódhat!
*Suttogja, miközben feszegeti a kilincseket, de semelyik sem nyílik. Helyettük inkább szemét többször a kis festményeken legelteti, melyek háborúkat, baljóslatú, sötét vidékeket ábrázolnak, vagy éppen szürrealisztikus tájakat. Már épp fordulna is vissza, mikor szemei elkerekednek.*
- Ezt észre sem vettem, nézd csak!
*Mutat a folyosó végére, ami ebből a szögből úgy néz ki, hogy véget is ér, viszont jobban megfigyelve, oldalra van egy újabb folyosó. Logral azonnal meg is indul arra, majd egy újabb ajtó tárul fel a fáklya pislákoló fényénél. Nem sok reménnyel nyomja le a szoba kilincsét, viszont az furcsa módon nyitva van. Rögtön meg is indul, viszont majdnem orra bukik!*
- Hogy a fene esne belé! *szitkozódik* Nem lenne célszerű itt legurulni..
*Utal a meredek lépcsőre, ami lefelé vezet, viszont egyelőre az alját nem látják.*
- Az ajtó nyitva volt, talán nem lesz baj!
*Suttogja Kelteria felé, majd halk léptekkel megindul lefelé a lépcsőn - ahogy haladnak egyre lejjebb, a levegő annál nyirkosabb és hűvösebb lesz. Amint leérnek az aljára, egy kisebb helyiségben találják magukat, egy fából készült állványon, melynek a végén egy kisebb falépcső vezet lefelé. A fáklya fényénél lehet látni a helyiség alját, melyet nem fedtek be semmilyen padlóval vagy kővel, hanem a csupasz föld borítja. Nem messze halványan lehet látni nagyobb hordókat és tárolófelületeket, melyekből pókhálós üvegek lógnak ki.*
- Talán még itt is körülnézhetnénk, de szerintem több ajtót ne nagyon nyissunk már ki, túlságosan is mélyen vagyunk már, s őszintén szólva nem tetszik nekem a hely!
// Rahil és Rather //
*A kis toronyszoba nagyon sötét, egyedül csupán a fénylő rózsa világít ott a közepén, s baljóslatúan nyeli el a sötétség a falakat, sarkokat. Valami szokatlanul varázslatos, csodálatos érzés bújik meg a virág körül, függetlenül gyászos színétől, s megtépázott részeitől. Talán az őrület és a paranoia szüli Rahil és Rather gondolatait, vagy valóban jól sejtik a dolgokat? Tény, hogy bármelyik is legyen, ez a sok kérdés, rejtély még egy erős elméjű embert is kikezdene, hát még olyanokat, akik nem éppen a nyugodtságról híresek!
Mikor visszafordulnak az ajtó felé, az szokatlan módon jobban nyitva van, mint azt hagyták. S ami a résen tekint vissza rájuk, az minden bizonnyal gondolkodóba fogja ejteni őket. Hihetnek a szemüknek, vagy tényleg kezdenek megőrülni..?
Nem teljesen fejmagasságban, talán valahol hasuk magasságában mindketten felfedezhetnek egy arcot. Először csak nagyon halovány, mintha valami idegen figyelné őket mozdulatlanul. Első pillantásra kísértetnek tűnhet - még aki nem is hisz bennünk, annak is egyértelműen rajzolódik ki az arc, mely mereven bámulja őket. Viszont a homály egyre csak kezd eltűnni, s amit látnak, az még egy hitetlent is kitérítene a hitéből! Rahil a saját arcát fedezheti fel az ajtóban - nem mosolyog, nem pislog, csak figyel. Ugyanúgy Rather is önmagát fedezi fel az ott - egymás arcát nem láthatják, csak saját magukét. Pillanatokon belül viszont az arcok megmozdulnak, s a függőleges tengely mentén leírnak egy kört! Láthatóan az arcokhoz test egyáltalán nem tartozik, hiszen se kéz, se lábak nem követik őket. A fordulat végén pedig mindkét arcra egy gonosz vigyor ül ki, s váratlanul mindketten ajkukba harapnak, majd lejjebb.. Az egész groteszk kép úgy tűnik, mintha saját arcukat akarnák felfalni, majd egy szempillantást alatt el is tűnnek. Az ajtó lassan visszacsukódik eredeti állapotába, mintha mi sem történt volna.
Rahil önmagát látta, Rather önmagát látta.. Hogy magyarázzák meg ezt egymásnak? Hogy állnak a dologhoz? Újabb sötét entitás, vagy valóban kezdenek megőrülni? Ki tudja..
Ha úgy döntenek, hogy ezek után jobb lenne valóban egymagukban visszatérni szobájukba, akkor sem lesz nyugtuk. Ha elhaladnak olyan tárgyak mellett, melyekről visszatükröződik a fény, akkor felfedezhetik benne saját, alattomosan mosolygó arcukat. Nem tudni, mi lesz akkor, ha álomra hajtják fejüket, s átlépnek az álmok birodalmába.. Már ha egyáltalán át tudnak lépni, s nem rekedt meg a lelkük az ódon falak közt..*
85. hozzászólás ezen a helyszínen: Grombar kastély
Üzenet elküldve: 2013-08-26 00:46:13
Üzenet elküldve: 2013-08-26 00:46:13
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 216
OOC üzenetek: 153
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 216
OOC üzenetek: 153
Játékstílus: Szelíd
//Egy ember, egy kastély és egy szörny//
// Második rész: Egy kastély //
*Úgy tűnik, hogy a csapat döntése nem egyhangú. Míg Ophelia és Ingon egyből az emelet felé szaladnának, Engur és Roddar lent néznének szét. Ameddig döntést hoznak az útirány meghozatalában, Engur valamilyen fényforrás keresésére indul a folyosón. Nagy szerencséjükre a második és a harmadik ajtó közötti falon egy apró, hordozható kézi fáklya pihen némán vaskeretében. Nincs meggyújtva, azonban mivel akad a harcosoknál tűzszerszám, rögtön halovány fény lengi be helyiséget, azonban nem a fény az egyetlen, ami megjelenik. Halk sziszegés, sistergés, recsegés és ropogás árad feléjük a falak irányából. Nem lehet meghatározni pontosan a forrás helyét, de az biztos, hogy nincsen tőlük messze. Az tüzecske lángnyelvei ide-oda ugrálnak a fáklya fején, táncukkal megvilágítva a szobát. Az árnyékok furcsa, kísérteties formákat öltenek a széttört tárgyak nyomain. A kalandorok összenéznek, fejükben egyszerre csillan meg a gondolat (vagy talán a rémület) szikrája. Az a valami, ha eddig nem tudta, most már biztosan tud arról, hogy a kastélyban vannak. A fegyverek lassan de biztosan előkerülnek. Ingon kezében íj, Roddar mancsában pedig kardja pihen. A pár percig tartó sütkérezés a gyenge fényárban, amit Engur fáklyája ad lassan véget ér, el kell indulniuk. Roddar az ajtófélfának támaszkodva várja a többiek reakcióját, mikor furcsa, hirtelen érzés keríti magába. Az idegen érzet egy pillanat alatt suhan át rajta, jött és ment, akár egy szellő, de éppen elég ahhoz, hogy kirázza a hideg. Kissé idegesen dörzsöli meg libabőrös kezét, mikor egy árnyék vetül csuklójára. Nem tisztel neki túl sok figyelmet, kissé lejjebb ereszti fegyvert tartó kezét. Mármint eresztené, ha tudná. A férfi szeme láttára manifesztálódik a kezére vetült árnyékból egy vékony, karmokkal felszerelt mancs, mely erősen szorítja kardot tart csuklóját. Ijedten lép hátra a harcos, megpróbálva elhúzni magát a kísérteties kéztől, mely szinte a levegőből jelent meg, de ahogy a korábbi rossz érzés, a végtag is rögtön eltűnik. Jött és ment...*
// Második rész: Egy kastély //
*Úgy tűnik, hogy a csapat döntése nem egyhangú. Míg Ophelia és Ingon egyből az emelet felé szaladnának, Engur és Roddar lent néznének szét. Ameddig döntést hoznak az útirány meghozatalában, Engur valamilyen fényforrás keresésére indul a folyosón. Nagy szerencséjükre a második és a harmadik ajtó közötti falon egy apró, hordozható kézi fáklya pihen némán vaskeretében. Nincs meggyújtva, azonban mivel akad a harcosoknál tűzszerszám, rögtön halovány fény lengi be helyiséget, azonban nem a fény az egyetlen, ami megjelenik. Halk sziszegés, sistergés, recsegés és ropogás árad feléjük a falak irányából. Nem lehet meghatározni pontosan a forrás helyét, de az biztos, hogy nincsen tőlük messze. Az tüzecske lángnyelvei ide-oda ugrálnak a fáklya fején, táncukkal megvilágítva a szobát. Az árnyékok furcsa, kísérteties formákat öltenek a széttört tárgyak nyomain. A kalandorok összenéznek, fejükben egyszerre csillan meg a gondolat (vagy talán a rémület) szikrája. Az a valami, ha eddig nem tudta, most már biztosan tud arról, hogy a kastélyban vannak. A fegyverek lassan de biztosan előkerülnek. Ingon kezében íj, Roddar mancsában pedig kardja pihen. A pár percig tartó sütkérezés a gyenge fényárban, amit Engur fáklyája ad lassan véget ér, el kell indulniuk. Roddar az ajtófélfának támaszkodva várja a többiek reakcióját, mikor furcsa, hirtelen érzés keríti magába. Az idegen érzet egy pillanat alatt suhan át rajta, jött és ment, akár egy szellő, de éppen elég ahhoz, hogy kirázza a hideg. Kissé idegesen dörzsöli meg libabőrös kezét, mikor egy árnyék vetül csuklójára. Nem tisztel neki túl sok figyelmet, kissé lejjebb ereszti fegyvert tartó kezét. Mármint eresztené, ha tudná. A férfi szeme láttára manifesztálódik a kezére vetült árnyékból egy vékony, karmokkal felszerelt mancs, mely erősen szorítja kardot tart csuklóját. Ijedten lép hátra a harcos, megpróbálva elhúzni magát a kísérteties kéztől, mely szinte a levegőből jelent meg, de ahogy a korábbi rossz érzés, a végtag is rögtön eltűnik. Jött és ment...*
84. hozzászólás ezen a helyszínen: Grombar kastély
Üzenet elküldve: 2013-08-25 11:35:55
Üzenet elküldve: 2013-08-25 11:35:55
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 32
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 32
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
/Egy ember, egy kastély és egy szörny//
// Második rész: Egy kastély //
*Miután Ophelia feltárta kutakodásának eredményét, Ingon is vet egy pillantást a karmolásnyomokra, de ez is csak pár röpke pillanatig tart. Aztán gondolatban végigfut a hallottakon.*
"Hmmm...Vadmacska, medve, hárpia, egy lány és az isten tudja még, hogy micsoda. Jó lessz vigyázni. Nem lep meg, hogy az a mágus csinyján bánt az információkkal. Én is ezt tettem volna a helyében."
*Rémisztő gondolat kezd kialakulni Ingon fejében.*
"Mivan ha ezeknek a nyomorult kísérleteknek a végeredménye ez a szörnyeteg? Ha ezt túlélem akkor még a mágussal is el kéne beszélgetnem."
*Itt-ott már hallott a hárpiákról, de mindeddig csak marhaságnak tartotta. Amikor felvetik, hogy ideje lenne felmenni az emeletre, a nő bólint, felemeli az íját és elindul előre. Ha a többiek követik, akkor hagyja, hogy előremenjenek elvégre az ő fegyvere nem kifejezetten közelharcra van. Ha nem akkor megáll megfordul és megvárja, hogy mit teszenk, hiszen neki aztán teljesen mindegy.*
// Második rész: Egy kastély //
*Miután Ophelia feltárta kutakodásának eredményét, Ingon is vet egy pillantást a karmolásnyomokra, de ez is csak pár röpke pillanatig tart. Aztán gondolatban végigfut a hallottakon.*
"Hmmm...Vadmacska, medve, hárpia, egy lány és az isten tudja még, hogy micsoda. Jó lessz vigyázni. Nem lep meg, hogy az a mágus csinyján bánt az információkkal. Én is ezt tettem volna a helyében."
*Rémisztő gondolat kezd kialakulni Ingon fejében.*
"Mivan ha ezeknek a nyomorult kísérleteknek a végeredménye ez a szörnyeteg? Ha ezt túlélem akkor még a mágussal is el kéne beszélgetnem."
*Itt-ott már hallott a hárpiákról, de mindeddig csak marhaságnak tartotta. Amikor felvetik, hogy ideje lenne felmenni az emeletre, a nő bólint, felemeli az íját és elindul előre. Ha a többiek követik, akkor hagyja, hogy előremenjenek elvégre az ő fegyvere nem kifejezetten közelharcra van. Ha nem akkor megáll megfordul és megvárja, hogy mit teszenk, hiszen neki aztán teljesen mindegy.*
83. hozzászólás ezen a helyszínen: Grombar kastély
Üzenet elküldve: 2013-08-24 17:00:17
Üzenet elküldve: 2013-08-24 17:00:17
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 136
OOC üzenetek: 37
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 136
OOC üzenetek: 37
Játékstílus: Vakmerő
//Egy ember, egy kastély és egy szörny//
// Második rész: Egy kastély //
*Engur valójában semmi használható dolgot nem talál, hiszen a karmolásnyomokkal mit kezdhetne azon kívül, hogy nézi, mint borjú az újkaput. Annyit tud csupán meg belőle, hogy a lény ezek szerint karmokkal rendelkezik, ami talán még szerencsésebb is, feltéve, ha mancsait nem képes fegyverek forgatására használni.
Mikor a feleselő nő elhozakodik az állatokkal, meg valamilyen kislánnyal, elég groteszk kép kezd kirajzolódni Engur agyában. Számos rémmese szól olyan lényekről, mely különböző állatok részeiből van összerakva, de ha ez a valóságban is létezik, az nem lehet valami szép látvány. Persze felmerül a kérdés, hogy egy ilyen kísérletnek mi lehetett a célja - ha az nem kerül figyelembe, miszerint a kastély mágusa egy őrült.*
- Nem csoda, hogy a mágus nem akart több információval szolgálni a lényről. Mindenesetre azt az irományt vigyük magunkkkal.
*Az emelet meghódítása talán nem is lenne anynira rossz ötlet, persze csak akkor, ha a földszint már nem tartogat újabb kihívásokat, illetve feltérképezendő területet. Az ajtó bezárásával a fényforrások nyilván megcsappantak, így Engur fáklyatartók után néz, hogy a sötétebb helyeken se kelljen vakon téblábolnia.*
82. hozzászólás ezen a helyszínen: Grombar kastély
Üzenet elküldve: 2013-08-23 12:21:22
Üzenet elküldve: 2013-08-23 12:21:22
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 68
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 68
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Szelíd
//Egy ember, egy kastély és egy szörny//
// Második rész: Egy kastély //
*Ahogy lapozgat egy kopottas, sárgult papirosokból álló jegyzet féleséget, felüti fejét egy-egy mondat, amit ki tud venni az írásokból. Egyenlőre magában olvassa el azt amit tud, ám mire a végéhez ér, keze remegni kezd.*
- Roddar! Többiek! Úgy hiszem ez talán segíthet. Találtam pár írást, ami... bár nehezen kivehető, nagyjából értem miről szól. Említ egy vadmacskáról és egy medvéről szóló kísérletet. Aztán van itt egy rajz - mutatja azoknak akik figyelnek - egy hárpiáról, ha jól olvastam, valamint utolsó bejegyzésben egy Aleec nevű lányt említ, akit a mágus a szárnya alá vett...és... itt van vége. Vajon ő is kísérleti alany volt? Vagy lehet ő a szörny, akiről mesélt az öreg?!
*Feláll, de a papírokat elteszi, hátha rájön időközben a többi, talán kulcs fontosságú dologra.*
- Menjünk tovább, felfelé!
*Javasolja, hiszen más utat nagyon nem lát.*
// Második rész: Egy kastély //
*Ahogy lapozgat egy kopottas, sárgult papirosokból álló jegyzet féleséget, felüti fejét egy-egy mondat, amit ki tud venni az írásokból. Egyenlőre magában olvassa el azt amit tud, ám mire a végéhez ér, keze remegni kezd.*
- Roddar! Többiek! Úgy hiszem ez talán segíthet. Találtam pár írást, ami... bár nehezen kivehető, nagyjából értem miről szól. Említ egy vadmacskáról és egy medvéről szóló kísérletet. Aztán van itt egy rajz - mutatja azoknak akik figyelnek - egy hárpiáról, ha jól olvastam, valamint utolsó bejegyzésben egy Aleec nevű lányt említ, akit a mágus a szárnya alá vett...és... itt van vége. Vajon ő is kísérleti alany volt? Vagy lehet ő a szörny, akiről mesélt az öreg?!
*Feláll, de a papírokat elteszi, hátha rájön időközben a többi, talán kulcs fontosságú dologra.*
- Menjünk tovább, felfelé!
*Javasolja, hiszen más utat nagyon nem lát.*
81. hozzászólás ezen a helyszínen: Grombar kastély
Üzenet elküldve: 2013-08-22 17:37:53
Üzenet elküldve: 2013-08-22 17:37:53
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 96
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 96
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Szelíd
//Lélekbörtön//
*Rather keservesen kapaszkodik az ajtófélfába, és képtelen megnyugodni. Úgy érzi, mintha ha nem csak a föld remegni a talpa alatt, sokkal inkább kis belső világa is erős rengések hatására omladozna.
~ Jövök... jövök, és nem állíthatsz meg! ~
A rengés elmúltával megpróbál talpon maradni, és rápillant remegő kezeire, majd ökölbe szorítja őket, hátha emiatt majd elmúlik a reszketés. Hiába, ez sem használ, már egész testét átjárja. Lehetséges, hogy valóban ez a vég számára? Kiszabadul a démona, amit már évek óta oly sikeresen leplezett? A nő szavai rántják vissza ismételten a valóságba. A remegése alábbhagy, és lassan felnéz, mintha most látná életében először Rahilt, holott tanácstalansága nem a nő személyéből eredeztethető, helyette sokkal inkább abból, hogy még nem egészen fogta fel a szavakat, melyeket a nő kiejtett. Szépen lassan azonban mind eljut a tudatáig, és halkan annyit nyög ki:*
- Ettől tartottam... *majd nagy levegőt vesz, és igyekszik megnyugodni. Szaporán veszi a levegőt, majd hirtelen felharsan a belső figyelmeztetés, hogy nincsenek egyedül. Nem tudja, hogy ez őrült énjének megtestesülése, vagy mindössze érzékszervei, de a sejtése nem csal, oldalra fordítja a fejét, és ott áll Log. És nem csak Log, Kelteria is
~ Mesés ~ mordul fel magában ~ Nyűg, két újabb nyűg, hát itt már semmit nem lehet titokban csinálni? ~
Log, aki eleinte szimpatikus volt neki, most egyre inkább gyanússá válik. Ahogy osztja a feladatokat, és sorolja a ötleteit... Rathernek kedve lenne rámordulni, hogy hallgasson már el, de nem teszi. Maga sem tudja, hogy miért. Persze olyan dolgok, mint az erkölcsi normák, igazán nem zavarják, sokkal inkább csak démonától fél? Kezdi érezni, hogy most kifejezetten retteg a gondolattól, hogy egyedül maradjon. Egyedül vele... Majd megrázza a fejét, mert már nagyon idegesíti, hogy paranoiáját külön személyként kezeli. Ez is az őrület jele? Ki tudja azt...*
- Miért ne tudnék egy helyben ülni? *kérdezi végül rosszindulatúan, de nem mond többet, hiszen Log most az egyszer valóban ráhibázott. Kisvártatva meg is jelenik a váratlan a vendég, az inas. Persze Rather a magyarázatra még a szemeit sem forgatja, olyan nyilvánvaló, hogy hazugságokat beszél.
~ Mond meg neki! Tudod, hogy hazudik, köpd a szemébe! Téged senki nem vezethet félre ~
Csak egy halk szisszenéssel mond véleményt eme gondolatsorról, majd Log magyarázatát hallva egy kicsit felvidul. Megbízhatatlan, és hazug, de ezúttal ez hasznunkra válik.
~ A csuha! ~
Hirtelen nyel egy nagyot. Erről nem tudja pontosan, hogy csak paranoiás képzelgés, vagy saját ötlete, de tény, hogy igaz. A fekete csuhában igencsak meglepő látványt nyújthat. Nem mintha az inas felfigyelne erre, hisz láthatóan nem érdekli semmi ilyesmi, de azért gyorsan nyújtózkodik egyet, és megjegyzi:*
- Igen, jómagam is felvettem már az alvóruhám, és akkor ez a dörej jóformán lerázott az ágyról, hát hogy az ördögbe ne lettem volna kíváncsi? Persze, ha ez mindennapi dolog, akkor nincs miért aggódni *mondja, és legyint, mintha már nem is érdekelné a dolog. Szépen be is lép szobájába, de az ajtót képtelen becsukni. Nem merne egyedül maradni a sötétben a képzelt démonával. Mikor az inas végre távozik, óvatosan kihajol, és körbenéz. Majd meghallja a nő szavait, mire arca fintorba torzul. Már épp felelne, mikor másik oldalról is megzavarják.
~ Nem Log az igazi ellenséged, csak ő akarja elhitetni. Hiszen... mindenki ellenség! ~
Rather ez egyszer hangtalanul engedelmeskedik, és felkap egy kést. Ezután elindul nyitott ajtókat keresgélni, ráadásul sikertelenül, ami nagyon bosszantja. Legszívesebben az egyikbe belerúgna egy nagyot, hogy kinyíljon, de ez nem járható út. Főleg azért, mert nem akarja kockáztatni a lebukást egy raktárhelyiség miatt. Ha biztosan tudná, hogy az ajtó mögött értékes titok lapul, hát biztosan nem habozná betörni, függetlenül a következményektől. De találomra még ő sem próbálná meg, ilyen ostoba ötletekre nem vállalkozik.
~ Rúgd be mind! Mindet! Egyiket a másik után! Hogy merészelnek bármit is rejtegetni előled? ~
Azonban ezeket a gondolatokat igyekszik tűzzel-vassal irtani az elméjéből. Ez nem ő, ezek nem az ő gondolatai... legalábbis talán ha elég sokáig ismételgeti ezt, akkor úgy is lesz.
Mikor már minden remény veszni látszik, elérnek egy nyitott ajtóhoz. Végre valami, ami nem rosszul sül. Látszik, hogy ezt se csak úgy az arcukba tolták, eredetileg zárt ajtó kellene legyen ez is. Csak hát a rengések (melyek oly gyakoriak itt) egyike szájukba pottyantotta a sült galambot. Rahil után azonnal belép, hiszen általában csak az első és az utolsó van veszélyeztetve... Amit odabent lát, az szinte megörvendezteti a szívét. Két lépcső, amelyek valószínűleg a tornyokba vezetnek. Hát Log ismét ráhibázott volna? Ez a dolog kezd egyre gyanúsabb lenni. Miért van az, hogy bármi, amit Log mond, az úgy is történik? Második támadásra számított, és megtörtént. A tornyokat akarta kikémleltetni velük, és most szinte varázslatos módon máshova nem is mehetnek. Csak persze... vissza aludni. Már ha egy ilyen helyen bárki álomra meri hajtani a fejét.
Azonban gondolatmenetét ismét megzavarják, hiszen a nő elindul az egyik lépcsőn, a mágus pedig úgy dönt, a legjobb lenne követni. Legalábbis semmi kedve inkább a másik kettővel menni. Ők túlzottan... végül nem talál szavakat, amelyekkel kifejezhetné, mit érez, így hagyja is a dolgot, fontosabbnak tartja, hogy arra figyeljen, mit tesz. Gyakorlatilag Rahil lábnyomaiba lépked, mondván, ha az első lépésre nem repültek mérgezett nyilak az égből, a másodikra sem fognak. Legalábbis reménykedik benne.*
~ Hagyod előre menni, egyenesen a halál torkába... nem túl lovagias, de bölcsre vall, nagyon helyes... ~
Kedve lenne most pusztán ezért előremenni, de sajnos ezúttal igazat kell adjon a belső hangnak, amely kínozza. Ha kettőjük közül valakinek meg kell halni, az ne ő legyen. Erre a gondolatra szinte már bűntudat kezdi gyötörni, amin maga is meglepődik. Hát ennyire megváltozott volna? Régen a 'bűntudat' szó jelentését sem ismerte, most pedig... azonban ez sem tántoríthatja el, akkor is hátul marad. Ekkor végre elérik az ajtót. Rather nem érti, miért állt meg a nő, hát mellé lép, és egyik kezével elkezdi tolni az ajtót. Mikor ez kevésnek bizonyul, másik kezével is rásegít, majd végül teljes testével nekifeszül, mire amaz végre enged. Ahogy az ajtó nyílik, a mágus a lendülettől kis híján, hassal zuhan be a szobába, de sikerül visszanyerje az egyensúlyát az utolsó pillanatban. Szépen lassan belép a terembe, majd a nő kérdésére annyit felel:*
- Tegyen amit jónak lát, de ha egyszer már arra rájöttek, hogy a lépcsőkig eljutottunk, akkor már édes mindegy *vonja meg a vállát, majd végignézi, ahogy Rahil feláldozza a cipőjét. A helyszín átvizsgálását automatikusan úgy végzi, hogy tekintetét először a sötét sarkokon járatja végig, majd egyre beljebb, és így végül szinte utoljára jut el a burához. Közelebb lépve ámulattal szemléli a növényt, mely szinte tökéletes, leszámítva kisebb sérüléseket. Ekkor belülről ismét belé mar valami.
~ Látod te, csak nem akarod észrevenni. Ez itt Log barátod, ki más? ~
Ösztönösen annyit sziszeg:*
- Hallgass! *azonban ezúttal tényleg úgy fest, hogy igazat ad a félelmeinek. Legalábbis ha ez véletlen, akkor átkozottul nagy! Majd Rahil is elmondja azt, ami épp az imént tudatosult a mágusban, de ezúttal nem vág bele, most őszintén kíváncsi, hogy mindketten ugyanarra jutottak-e. Majd szépen lassan megforgat a fejében minden szót, amit Rahil kiejtett, és nagy levegőt véve válaszol:*
- Tehát ne mozdítsuk meg a virágot, nehogy megtudja, hogy megtaláltuk azon a helyen, ahova ő küldött minket? Eléggé ellentmondásos, mint minden. Talán abban bízott, hogy olyan jól el van rejtve, hogy nem vesszük észre *mondja figyelmen kívül hagyhatatlan éllel. Csapdát sejt, vagyis olyasmit* Az ajtó... nekem úgy tűnt, hogy zártnak kellett volna legyen, mindössze a rengések hatására nyílt ki. Innentől már csak egy kérdés van: Log tudta-e ezt? Mindenesetre igazán kíváncsi lennék az arcára, amikor a rózsával a kezemben eléje lépek, és megkérem, hogy mondjon el mindent. *persze ez valóban jó ötletnek tűnik, azonban valami még mindig nem hagyja nyugodni.* Vagy éppen ezt akarják. A rózsát szándékosan csinálták meg ilyenre, hogy azt higgyük, ezzel megzsarolhatjuk Logralt... bármi is a helyzet, aki ezt kitalálta, átkozottul fifikás.
*Ő maga sem tudja, melyik igaz. Mi haszna lenne abból Lognak, hogy megtudja, hajlandóak-e megzsarolni? Mi haszna lenne abból, hogy az életét jelentő növényhez felküldi őket? Sokkal inkább lehetséges, hogy ez a Logral, vagy kicsoda, mindössze egy báb. Egy marionettbaba, melynek a kötelei a bura alól vezetnek kifelé. Ez is egy érdekes lehetőség, Rathert pedig már-már marcangolja a kíváncsiság.*
- Hogy ne szóljunk senkinek? *kapja fel hirtelen a fejét* Úgy érti, nekik se? *bök oldalra, mellyel a másik torony kutatóira céloz* Részemről rendben, lakat van a számon. Végül is ha az első elmélet a helyes, akkor emiatt Log nyeregben fogja érezni magát, ha a második, akkor csalódott lesz. Mindenképp jó *mondja kissé kárörvendően. Semmi kedve egy ilyen kétes alaknak még azt a pillanatnyi örömöt is megadni, hogy terve egy része sikerrel járt. Ha pedig a többiek sem tudhatják... hát ez van, legalább nyugodtan alszanak. A mágus amúgy sem tervezett aludni, most a kíváncsiság miatt még kevésbé sincs rá lehetősége, de nem is bánja. Ki tudja, ki csapna le rá álmában. Majd a nő újabb megjegyzésén mindössze elmosolyodik, majd halkan megjegyzi:*
- Senki élete nem fontos, csak az enyém. Azonkívül... ez egy remek alkalom arra, hogy lássuk, Log elszánja-e magát tettlegességre, ha alkalma van rá. Ha az íjász nő netán elhalálozna, még mindig visszajöhetek, és széttaposhatom ezt a növényt, de addig... nem, addig nem szándékozok semmit tenni. *persze ezek a szavak megint azt a bűntudatnak nevezett betegséget ébresztik benne, de valahogy nem akar vele foglalkozni. Mi több, paranoiájának segítségével el is tünteti magából.
~ Senki más élete nem számít ~
Ez most az ő gondolata, és senki másé. Ő, Rather, a mágus, aki mindenki elé helyezi saját magát, és aki bárkit belök a halálba, ha ezzel saját bőrét mentheti. Ő az, és senki más. Ez olyasmi lehet, mint egy kompromisszum a belső démonjával. Nem őrül meg, de újra régi önmagára fog hasonlítani a gondolkodás módja. Bensője végre megnyugszik, és ami még különösebb, a fejfájás is azonnal alábbhagy.
Miután Rahil kilép, még utánaszól:*
- Azonnal megyek, csak megpróbálom felkeverni a port, hogy ne maradjanak lábnyomok *persze hiú remény, de gyorsan elmormol néhány varázsszót, és reménykedik a sikerben. Amennyiben sikerül, úgy kilépés közben egy mozdulattal végigsuhintja a buborékokat, hogy a láncreakció hatására a buborékokból szellő felkeverje a port. Amennyiben a varázslat nem sikerül, úgy a lábnyomait hátrahagyva követi a nőt, de előtte visszahelyezi az ajtót eredeti állapotába. Mintha ki sem nyitották volna... Ezután szépen lesétál a lépcsőkön, és kilép a folyosóra, de a nőt nem leli sehol. Nem is csoda, hiszen épp a másik másik toronyban ténykedik. Ez azonban a mágust nem zavarja, szépen halkan bevonul a szobájába, és ha nem jön közbe semmi, ott is marad reggelig, ám igyekszik nem elaludni. Az ételes trükkről már letett, de a kést azért magánál tartja. Sosem lehet tudni...*
A varázsló egy Légbuborék nevű varázslatot varázsolt, melynek hatására a varázsló környezetében buborékok keletkeznek, sűrű levegővel, melyek ha kipukkadnak, egy gyenge széllökést eredményeznek.
*Rather keservesen kapaszkodik az ajtófélfába, és képtelen megnyugodni. Úgy érzi, mintha ha nem csak a föld remegni a talpa alatt, sokkal inkább kis belső világa is erős rengések hatására omladozna.
~ Jövök... jövök, és nem állíthatsz meg! ~
A rengés elmúltával megpróbál talpon maradni, és rápillant remegő kezeire, majd ökölbe szorítja őket, hátha emiatt majd elmúlik a reszketés. Hiába, ez sem használ, már egész testét átjárja. Lehetséges, hogy valóban ez a vég számára? Kiszabadul a démona, amit már évek óta oly sikeresen leplezett? A nő szavai rántják vissza ismételten a valóságba. A remegése alábbhagy, és lassan felnéz, mintha most látná életében először Rahilt, holott tanácstalansága nem a nő személyéből eredeztethető, helyette sokkal inkább abból, hogy még nem egészen fogta fel a szavakat, melyeket a nő kiejtett. Szépen lassan azonban mind eljut a tudatáig, és halkan annyit nyög ki:*
- Ettől tartottam... *majd nagy levegőt vesz, és igyekszik megnyugodni. Szaporán veszi a levegőt, majd hirtelen felharsan a belső figyelmeztetés, hogy nincsenek egyedül. Nem tudja, hogy ez őrült énjének megtestesülése, vagy mindössze érzékszervei, de a sejtése nem csal, oldalra fordítja a fejét, és ott áll Log. És nem csak Log, Kelteria is
~ Mesés ~ mordul fel magában ~ Nyűg, két újabb nyűg, hát itt már semmit nem lehet titokban csinálni? ~
Log, aki eleinte szimpatikus volt neki, most egyre inkább gyanússá válik. Ahogy osztja a feladatokat, és sorolja a ötleteit... Rathernek kedve lenne rámordulni, hogy hallgasson már el, de nem teszi. Maga sem tudja, hogy miért. Persze olyan dolgok, mint az erkölcsi normák, igazán nem zavarják, sokkal inkább csak démonától fél? Kezdi érezni, hogy most kifejezetten retteg a gondolattól, hogy egyedül maradjon. Egyedül vele... Majd megrázza a fejét, mert már nagyon idegesíti, hogy paranoiáját külön személyként kezeli. Ez is az őrület jele? Ki tudja azt...*
- Miért ne tudnék egy helyben ülni? *kérdezi végül rosszindulatúan, de nem mond többet, hiszen Log most az egyszer valóban ráhibázott. Kisvártatva meg is jelenik a váratlan a vendég, az inas. Persze Rather a magyarázatra még a szemeit sem forgatja, olyan nyilvánvaló, hogy hazugságokat beszél.
~ Mond meg neki! Tudod, hogy hazudik, köpd a szemébe! Téged senki nem vezethet félre ~
Csak egy halk szisszenéssel mond véleményt eme gondolatsorról, majd Log magyarázatát hallva egy kicsit felvidul. Megbízhatatlan, és hazug, de ezúttal ez hasznunkra válik.
~ A csuha! ~
Hirtelen nyel egy nagyot. Erről nem tudja pontosan, hogy csak paranoiás képzelgés, vagy saját ötlete, de tény, hogy igaz. A fekete csuhában igencsak meglepő látványt nyújthat. Nem mintha az inas felfigyelne erre, hisz láthatóan nem érdekli semmi ilyesmi, de azért gyorsan nyújtózkodik egyet, és megjegyzi:*
- Igen, jómagam is felvettem már az alvóruhám, és akkor ez a dörej jóformán lerázott az ágyról, hát hogy az ördögbe ne lettem volna kíváncsi? Persze, ha ez mindennapi dolog, akkor nincs miért aggódni *mondja, és legyint, mintha már nem is érdekelné a dolog. Szépen be is lép szobájába, de az ajtót képtelen becsukni. Nem merne egyedül maradni a sötétben a képzelt démonával. Mikor az inas végre távozik, óvatosan kihajol, és körbenéz. Majd meghallja a nő szavait, mire arca fintorba torzul. Már épp felelne, mikor másik oldalról is megzavarják.
~ Nem Log az igazi ellenséged, csak ő akarja elhitetni. Hiszen... mindenki ellenség! ~
Rather ez egyszer hangtalanul engedelmeskedik, és felkap egy kést. Ezután elindul nyitott ajtókat keresgélni, ráadásul sikertelenül, ami nagyon bosszantja. Legszívesebben az egyikbe belerúgna egy nagyot, hogy kinyíljon, de ez nem járható út. Főleg azért, mert nem akarja kockáztatni a lebukást egy raktárhelyiség miatt. Ha biztosan tudná, hogy az ajtó mögött értékes titok lapul, hát biztosan nem habozná betörni, függetlenül a következményektől. De találomra még ő sem próbálná meg, ilyen ostoba ötletekre nem vállalkozik.
~ Rúgd be mind! Mindet! Egyiket a másik után! Hogy merészelnek bármit is rejtegetni előled? ~
Azonban ezeket a gondolatokat igyekszik tűzzel-vassal irtani az elméjéből. Ez nem ő, ezek nem az ő gondolatai... legalábbis talán ha elég sokáig ismételgeti ezt, akkor úgy is lesz.
Mikor már minden remény veszni látszik, elérnek egy nyitott ajtóhoz. Végre valami, ami nem rosszul sül. Látszik, hogy ezt se csak úgy az arcukba tolták, eredetileg zárt ajtó kellene legyen ez is. Csak hát a rengések (melyek oly gyakoriak itt) egyike szájukba pottyantotta a sült galambot. Rahil után azonnal belép, hiszen általában csak az első és az utolsó van veszélyeztetve... Amit odabent lát, az szinte megörvendezteti a szívét. Két lépcső, amelyek valószínűleg a tornyokba vezetnek. Hát Log ismét ráhibázott volna? Ez a dolog kezd egyre gyanúsabb lenni. Miért van az, hogy bármi, amit Log mond, az úgy is történik? Második támadásra számított, és megtörtént. A tornyokat akarta kikémleltetni velük, és most szinte varázslatos módon máshova nem is mehetnek. Csak persze... vissza aludni. Már ha egy ilyen helyen bárki álomra meri hajtani a fejét.
Azonban gondolatmenetét ismét megzavarják, hiszen a nő elindul az egyik lépcsőn, a mágus pedig úgy dönt, a legjobb lenne követni. Legalábbis semmi kedve inkább a másik kettővel menni. Ők túlzottan... végül nem talál szavakat, amelyekkel kifejezhetné, mit érez, így hagyja is a dolgot, fontosabbnak tartja, hogy arra figyeljen, mit tesz. Gyakorlatilag Rahil lábnyomaiba lépked, mondván, ha az első lépésre nem repültek mérgezett nyilak az égből, a másodikra sem fognak. Legalábbis reménykedik benne.*
~ Hagyod előre menni, egyenesen a halál torkába... nem túl lovagias, de bölcsre vall, nagyon helyes... ~
Kedve lenne most pusztán ezért előremenni, de sajnos ezúttal igazat kell adjon a belső hangnak, amely kínozza. Ha kettőjük közül valakinek meg kell halni, az ne ő legyen. Erre a gondolatra szinte már bűntudat kezdi gyötörni, amin maga is meglepődik. Hát ennyire megváltozott volna? Régen a 'bűntudat' szó jelentését sem ismerte, most pedig... azonban ez sem tántoríthatja el, akkor is hátul marad. Ekkor végre elérik az ajtót. Rather nem érti, miért állt meg a nő, hát mellé lép, és egyik kezével elkezdi tolni az ajtót. Mikor ez kevésnek bizonyul, másik kezével is rásegít, majd végül teljes testével nekifeszül, mire amaz végre enged. Ahogy az ajtó nyílik, a mágus a lendülettől kis híján, hassal zuhan be a szobába, de sikerül visszanyerje az egyensúlyát az utolsó pillanatban. Szépen lassan belép a terembe, majd a nő kérdésére annyit felel:*
- Tegyen amit jónak lát, de ha egyszer már arra rájöttek, hogy a lépcsőkig eljutottunk, akkor már édes mindegy *vonja meg a vállát, majd végignézi, ahogy Rahil feláldozza a cipőjét. A helyszín átvizsgálását automatikusan úgy végzi, hogy tekintetét először a sötét sarkokon járatja végig, majd egyre beljebb, és így végül szinte utoljára jut el a burához. Közelebb lépve ámulattal szemléli a növényt, mely szinte tökéletes, leszámítva kisebb sérüléseket. Ekkor belülről ismét belé mar valami.
~ Látod te, csak nem akarod észrevenni. Ez itt Log barátod, ki más? ~
Ösztönösen annyit sziszeg:*
- Hallgass! *azonban ezúttal tényleg úgy fest, hogy igazat ad a félelmeinek. Legalábbis ha ez véletlen, akkor átkozottul nagy! Majd Rahil is elmondja azt, ami épp az imént tudatosult a mágusban, de ezúttal nem vág bele, most őszintén kíváncsi, hogy mindketten ugyanarra jutottak-e. Majd szépen lassan megforgat a fejében minden szót, amit Rahil kiejtett, és nagy levegőt véve válaszol:*
- Tehát ne mozdítsuk meg a virágot, nehogy megtudja, hogy megtaláltuk azon a helyen, ahova ő küldött minket? Eléggé ellentmondásos, mint minden. Talán abban bízott, hogy olyan jól el van rejtve, hogy nem vesszük észre *mondja figyelmen kívül hagyhatatlan éllel. Csapdát sejt, vagyis olyasmit* Az ajtó... nekem úgy tűnt, hogy zártnak kellett volna legyen, mindössze a rengések hatására nyílt ki. Innentől már csak egy kérdés van: Log tudta-e ezt? Mindenesetre igazán kíváncsi lennék az arcára, amikor a rózsával a kezemben eléje lépek, és megkérem, hogy mondjon el mindent. *persze ez valóban jó ötletnek tűnik, azonban valami még mindig nem hagyja nyugodni.* Vagy éppen ezt akarják. A rózsát szándékosan csinálták meg ilyenre, hogy azt higgyük, ezzel megzsarolhatjuk Logralt... bármi is a helyzet, aki ezt kitalálta, átkozottul fifikás.
*Ő maga sem tudja, melyik igaz. Mi haszna lenne abból Lognak, hogy megtudja, hajlandóak-e megzsarolni? Mi haszna lenne abból, hogy az életét jelentő növényhez felküldi őket? Sokkal inkább lehetséges, hogy ez a Logral, vagy kicsoda, mindössze egy báb. Egy marionettbaba, melynek a kötelei a bura alól vezetnek kifelé. Ez is egy érdekes lehetőség, Rathert pedig már-már marcangolja a kíváncsiság.*
- Hogy ne szóljunk senkinek? *kapja fel hirtelen a fejét* Úgy érti, nekik se? *bök oldalra, mellyel a másik torony kutatóira céloz* Részemről rendben, lakat van a számon. Végül is ha az első elmélet a helyes, akkor emiatt Log nyeregben fogja érezni magát, ha a második, akkor csalódott lesz. Mindenképp jó *mondja kissé kárörvendően. Semmi kedve egy ilyen kétes alaknak még azt a pillanatnyi örömöt is megadni, hogy terve egy része sikerrel járt. Ha pedig a többiek sem tudhatják... hát ez van, legalább nyugodtan alszanak. A mágus amúgy sem tervezett aludni, most a kíváncsiság miatt még kevésbé sincs rá lehetősége, de nem is bánja. Ki tudja, ki csapna le rá álmában. Majd a nő újabb megjegyzésén mindössze elmosolyodik, majd halkan megjegyzi:*
- Senki élete nem fontos, csak az enyém. Azonkívül... ez egy remek alkalom arra, hogy lássuk, Log elszánja-e magát tettlegességre, ha alkalma van rá. Ha az íjász nő netán elhalálozna, még mindig visszajöhetek, és széttaposhatom ezt a növényt, de addig... nem, addig nem szándékozok semmit tenni. *persze ezek a szavak megint azt a bűntudatnak nevezett betegséget ébresztik benne, de valahogy nem akar vele foglalkozni. Mi több, paranoiájának segítségével el is tünteti magából.
~ Senki más élete nem számít ~
Ez most az ő gondolata, és senki másé. Ő, Rather, a mágus, aki mindenki elé helyezi saját magát, és aki bárkit belök a halálba, ha ezzel saját bőrét mentheti. Ő az, és senki más. Ez olyasmi lehet, mint egy kompromisszum a belső démonjával. Nem őrül meg, de újra régi önmagára fog hasonlítani a gondolkodás módja. Bensője végre megnyugszik, és ami még különösebb, a fejfájás is azonnal alábbhagy.
Miután Rahil kilép, még utánaszól:*
- Azonnal megyek, csak megpróbálom felkeverni a port, hogy ne maradjanak lábnyomok *persze hiú remény, de gyorsan elmormol néhány varázsszót, és reménykedik a sikerben. Amennyiben sikerül, úgy kilépés közben egy mozdulattal végigsuhintja a buborékokat, hogy a láncreakció hatására a buborékokból szellő felkeverje a port. Amennyiben a varázslat nem sikerül, úgy a lábnyomait hátrahagyva követi a nőt, de előtte visszahelyezi az ajtót eredeti állapotába. Mintha ki sem nyitották volna... Ezután szépen lesétál a lépcsőkön, és kilép a folyosóra, de a nőt nem leli sehol. Nem is csoda, hiszen épp a másik másik toronyban ténykedik. Ez azonban a mágust nem zavarja, szépen halkan bevonul a szobájába, és ha nem jön közbe semmi, ott is marad reggelig, ám igyekszik nem elaludni. Az ételes trükkről már letett, de a kést azért magánál tartja. Sosem lehet tudni...*
A varázsló egy Légbuborék nevű varázslatot varázsolt, melynek hatására a varázsló környezetében buborékok keletkeznek, sűrű levegővel, melyek ha kipukkadnak, egy gyenge széllökést eredményeznek.
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1239-1258