OOC - Játékon kívüli fórum
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Nincs "nagyobb" helyszín | Játékon kívüli fórum | Arthenior főtere (új) Amon Ruadh (új) Füves puszta (új) Dokkok és kikötő (új) |  |
| Játékon kívüli fórum >> Általános fórum >> Kreatív sarok >> Legendaíró pályázat |
22. hozzászólás ezen a helyszínen: Játékon kívüli fórum
Üzenet elküldve: 2015-01-27 13:52:27
Üzenet elküldve: 2015-01-27 13:52:27
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 171
OOC üzenetek: 58
IC üzenetek: 171
OOC üzenetek: 58
A Szyrén utolsó útja
Talpig Eska volt a neve a kalóz kapitánynak. Onnan eredt, hogy sokan úgy jellemezték „Eska, te talpig férfi vagy!” Ember nőstény volt, de oly kegyetlen akár egy igazi férfi. Minden embere oly hűséges volt, mint jól idomított vérebek. Évekig raboltak bandájával Alkordasz szigetei körül. Majdan eljött az idő, hogy a sziget használhatatlanná vált.
Eska, hatvannál is több volt már, de kitűnő egészségnek örvendett. Még mindég egyenes derékkal állt a kormánykerék mögött, ében haja megőszült ugyan, de úgy lengette a sós szél a fürtjeit, mint hajdanán. A hajó neve Szyrén volt. Öt méter magas sellő szobor díszítette orrát.
Hatalmas tengerjárójuk, teletömve martalócokkal, s kincsekkel, kifutott és elindult zsákmányszerző útjára. Mi lehetne nagyobb zsákmány egy új, termő képes földnél? Hetekig szelték a nagy vizet, sokan nem készültek fel ekkora útra és végzett velük a tenger. Testüket kidobálták a hajóról. Egyik éjjel nagy vihar keveredett és a súlyos tengerjáró eltűnt a hullámok között. Azóta ott fekszik a tenger fenekén, arany, ezüst, réz, smaragd, gyémánt, rubin mind-mind odalenn leledzik.
Száznál is többen próbáltak már nyomára akadni a hajónak, de mind úgy végezték, mint Szyrén. Halott matrózok nyughatatlan lelke elvezet a helyhez ahol a mélyben ott a kincs, de nem engedik, hogy felhozz egyetlen tallért sem. Eska máig védelmezi vagyonát.
A hozzászólás írója (Khyr Kreantis) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2015.01.27 13:52:59
Talpig Eska volt a neve a kalóz kapitánynak. Onnan eredt, hogy sokan úgy jellemezték „Eska, te talpig férfi vagy!” Ember nőstény volt, de oly kegyetlen akár egy igazi férfi. Minden embere oly hűséges volt, mint jól idomított vérebek. Évekig raboltak bandájával Alkordasz szigetei körül. Majdan eljött az idő, hogy a sziget használhatatlanná vált.
Eska, hatvannál is több volt már, de kitűnő egészségnek örvendett. Még mindég egyenes derékkal állt a kormánykerék mögött, ében haja megőszült ugyan, de úgy lengette a sós szél a fürtjeit, mint hajdanán. A hajó neve Szyrén volt. Öt méter magas sellő szobor díszítette orrát.
Hatalmas tengerjárójuk, teletömve martalócokkal, s kincsekkel, kifutott és elindult zsákmányszerző útjára. Mi lehetne nagyobb zsákmány egy új, termő képes földnél? Hetekig szelték a nagy vizet, sokan nem készültek fel ekkora útra és végzett velük a tenger. Testüket kidobálták a hajóról. Egyik éjjel nagy vihar keveredett és a súlyos tengerjáró eltűnt a hullámok között. Azóta ott fekszik a tenger fenekén, arany, ezüst, réz, smaragd, gyémánt, rubin mind-mind odalenn leledzik.
Száznál is többen próbáltak már nyomára akadni a hajónak, de mind úgy végezték, mint Szyrén. Halott matrózok nyughatatlan lelke elvezet a helyhez ahol a mélyben ott a kincs, de nem engedik, hogy felhozz egyetlen tallért sem. Eska máig védelmezi vagyonát.
A hozzászólás írója (Khyr Kreantis) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2015.01.27 13:52:59
21. hozzászólás ezen a helyszínen: Játékon kívüli fórum
Üzenet elküldve: 2015-01-23 13:55:58
Üzenet elküldve: 2015-01-23 13:55:58
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 171
OOC üzenetek: 58
IC üzenetek: 171
OOC üzenetek: 58
Patkányok
Egy városban, hol több a szegény, mint gazdag, több az éhező, mint jóllakott, több a beteg, mint egészséges… terjed a szóbeszéd a patkányokról.
A patkányok szerves részei a városok szegény negyedeinek, egy olyan városban, azonban, ahol nincs szegén negyed –hisz az egész város szegény – a patkányok égi magaslatokba emelkedtek. Természetesen nem a vadászó ölyvök karmai által.
Áll a szennyvíz szagú főtér közepén egy szobor. Kőből faragott, nem márványból. Három, óriás méretű rágcsálót formál. Szemükben nincs drágakő, csupán üregek, feketén merednek a világba. A jobb oldali kelet felé tekint, sunyin, mint aki épp most akar meglékelni egy búzával telt zsákot, mellső lábait mellkasához húzva, karmait begörbítve. A bal oldali nyugatra néz, szenvedő pofácskájában a halott gyermekét tartja, karmai a földet kaparják, szemei már majdnem sírnak. A középső az ég felé fordítja fejét, reményekkel telt tekintettel, könyörgő papra hasonlít, jobb mellső lába a kékség felé nyúlik, karmai szintén, bal mellső lába a szíve felett pihen, szája nyitva.
A három patkány a várost szimbolizálja, s annak népét. Az életmódjukat, lopást, csalást, hazugságokat. A szenvedést, gyermekeik halálát az éhségben, maró fájdalmát millió fertőzésüknek. A reményt, a hitüket, ahogyan napról-napra imádkoznak, s leküzdik az öngyilkosság gondolatát.
A szobor erővel rendelkezik. Nem fényes mágiával, elképesztő varázzsal, de erővel. A hitvallás szerint asszonyok százai viszik elsőszülött gyermeküket a szoborhoz, hogy felajánlják a patkányoknak, cserébe azért, hogy az eljövendő gyermekeik felnőhessenek, s jobb életük legyen. Évről évre, gyermekek tucatjai sírnak a szobor hideg kövén. Sírnak hajnalig, s aztán nyomuk vész. Csontokat még találni itt-ott miután a patkányok végeztek velük, a sikátorok mélyén, a csatornákban…
Egy városban, hol több a szegény, mint gazdag, több az éhező, mint jóllakott, több a beteg, mint egészséges… terjed a szóbeszéd a patkányokról.
A patkányok szerves részei a városok szegény negyedeinek, egy olyan városban, azonban, ahol nincs szegén negyed –hisz az egész város szegény – a patkányok égi magaslatokba emelkedtek. Természetesen nem a vadászó ölyvök karmai által.
Áll a szennyvíz szagú főtér közepén egy szobor. Kőből faragott, nem márványból. Három, óriás méretű rágcsálót formál. Szemükben nincs drágakő, csupán üregek, feketén merednek a világba. A jobb oldali kelet felé tekint, sunyin, mint aki épp most akar meglékelni egy búzával telt zsákot, mellső lábait mellkasához húzva, karmait begörbítve. A bal oldali nyugatra néz, szenvedő pofácskájában a halott gyermekét tartja, karmai a földet kaparják, szemei már majdnem sírnak. A középső az ég felé fordítja fejét, reményekkel telt tekintettel, könyörgő papra hasonlít, jobb mellső lába a kékség felé nyúlik, karmai szintén, bal mellső lába a szíve felett pihen, szája nyitva.
A három patkány a várost szimbolizálja, s annak népét. Az életmódjukat, lopást, csalást, hazugságokat. A szenvedést, gyermekeik halálát az éhségben, maró fájdalmát millió fertőzésüknek. A reményt, a hitüket, ahogyan napról-napra imádkoznak, s leküzdik az öngyilkosság gondolatát.
A szobor erővel rendelkezik. Nem fényes mágiával, elképesztő varázzsal, de erővel. A hitvallás szerint asszonyok százai viszik elsőszülött gyermeküket a szoborhoz, hogy felajánlják a patkányoknak, cserébe azért, hogy az eljövendő gyermekeik felnőhessenek, s jobb életük legyen. Évről évre, gyermekek tucatjai sírnak a szobor hideg kövén. Sírnak hajnalig, s aztán nyomuk vész. Csontokat még találni itt-ott miután a patkányok végeztek velük, a sikátorok mélyén, a csatornákban…
20. hozzászólás ezen a helyszínen: Játékon kívüli fórum
Üzenet elküldve: 2015-01-21 17:59:05
Üzenet elküldve: 2015-01-21 17:59:05
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 47
OOC üzenetek: 6
IC üzenetek: 47
OOC üzenetek: 6
Darius szerelme
Abban az időben nem akadt személy, aki ne ismerte volna Darius nevét. Hatalmas mágus volt, egész életét varázslata továbbképzésére fordította. Néha napokig a könyvtárban táborozott, bújva a varázstudománnyal kapcsolatos könyveket. Máskor a templomban időzött, s több napon keresztül sajátította el a mágia minden fortélyát. És ez a sok tudás nem volt hiába. Hamar kiemelkedett az átlagos emberek közül, messze földekre is eljutott a híre az artheniori mágusnak. S nem csak ereje, és tudása hívta fel a figyelmet, hanem tökéletes, szoborszerű arca népszerűvé tette a lányok körében. Tódultak hozzá az imádók, rajongók. Naponta látogatták különböző úri hölgyek, grófkisasszonyok, abban bízva, hogy sikerül elcsavarni a fejét. De Darius szívét senki sem ejtette rabul. Minden nő neműt ugyanolyan udvariasan fogadott, de kérésükre mindig hátat fordított. S ha azt kérdezték, kiért eped a szíve, csak mosolyogva ingatta a fejét.
Arthenior boldogan élte életét, s a város befolyásos személyévé vált a mágus. Amíg ő a közelben tartózkodott, mindenki biztonságban érezhette magát. Néha egy-egy túlbuzgó tanonc is érkezett a világ végéről, csakhogy Darius tanácsait halgassa. Ő pedig mindig szívesen látta a szorgalmas ifjakat.
De a virágzó életnek is vége szakadt.
Azon a tragikus napon Darius vadászni indult az erdőbe. Természetesen kísérők nélkül. A lelkes lovasok ajánlatát elutasította, mondván, egy mágus egyedül is boldogul. Talán a büszkesége okozta vesztét. A városiak akkor kezdtek aggódni, amikor másnap reggelre még nem tért vissza. Félelmüket tovább fokozta a várakozás, s miután napokig se híre, se hamva a mágusnak, kitört a pánik. Persze senkinek sem jutott eszébe elindulni, és megkeresni Dariust. Hiszen ha van valami, ami legyőzte őt, akkor az egyszerű embereknek semmi esélyük. Rettegés lett úrrá a városon, úgy tűnt, Darius soha többé nem tér vissza.
Senki sem gondolt arra, hogy szeretett mágusuk halálos sebbel, eszméletlenül fekszik a fák között, a végre várakozva. Mellkasából vér szivárgott, karja lilára dagadt. Hogy mi, vagy ki sebezte meg, arról senki sem tud semmit. A lényeg, hogy mágusunk haldoklott. Meg is halt volna, ha az erdő szellemének nem esik meg rajta a szíve. Egy lány képében jelent meg, s csókjával felélesztette a félholt mágust. Darius, mikor felnyitotta a szemét, egy ragyogó, földöntúli arcot látott maga előtt. A szellemlány a kezét nyújtotta, s felsegítette őt. Darius már tudta, hogy megtalálta szíve hölgyét. A lány szépsége a lelke mélyére hatolt, megérintette. Miután a mágus visszanyerte öntudatát, leborult a szellem elé, hogy kifejezze végtelen háláját. Azután felemelte a fejét, és bódultan nézte a jelenséget. Végül gondolatait nem bírta magában tartani, kibukott belőle, amit érzett.
- Nem tudom, ki vagy te, de azt tudom, hogy csak téged szeretlek.
Erre a lány rémülten rátekintett. Őszinte, szomorú hangon válaszolt.
- Számodra elérhetetlen vagyok. Az Erdő Szellemeként ismernek engem. Hol őzsuta formájában, hol leány formájában jelenek meg a világotokban. Most menj haza, és felejts el.
Darius térdre rogyott, és keserves zokogásban tört ki.
- Nem! Nem tudlak elfelejteni! Örökké szívembe zártalak, szép leány! Nem élem túl, ha soha többé nem találkozunk! Csak van rá valami mód.
A szellem együtt érzőn szemlélte a zokogó férfit, de a fejét ingatta. Nincs rá mód. Hogyan is találkozhatna egy szellem egy halandóval? Lehetetlen. De ahogy a könnyeit hullató szemébe nézett, megesett rajta a szíve.
- Mennem kell.
Alakja halványulni kezdett, de Darius még hallotta utolsó szavait.
- Minden holdtölte éjjelén gyere az erdőbe!
Volt nagy öröm a városban, mikor a halottnak hitt mágus egyszer csak visszatért. Hatalmas ünnepséget rendeztek tiszteletére. De hősünket nem érdekelte a ceremónia. Házába zárkózott, és a napokat számlálta. Várta a telihold éjszakáját. S mikor eljött a várva várt időpont, eltűnt a városból. Fekete köpenyébe burkolózva osont ki, hogy találkozzon szerelmével. A városiak nem tudtak semmit. Csak annyit vettek észre, hogy holdtölte napján mágusuk szüntelenül mosolyog, és sugárzik belőle a vidámság. De hiába gondolkodtak, nem jöttek rá a dolog miértjére. Ez így ment hónapokon, éveken át. Darius minden egyes holdtöltekor pontosan megérkezett az erdő szélére.
Egy nap nem tért többet vissza. A vándorok csak annyit vettek észre, hogy az erdő szélén egy szabályos, fákkal körbevett tisztás jött létre, egyik napról a másikra.
Hamar kedvelt pihenőhellyé vált, még ma is sokan látogatják a szemet gyönyörködtető helyet.
A város népe rájött, hogy a tisztás születése kapcsolódik Darius hirtelen eltűnésével, de mivel nem ismerték történetét, nem értették a dolgok miértjét.
De a tisztásnak van egy titka. Minden hónapban, pontosan holdtöltekor, éjfél időpontjában a fák közül egy hófehér őzsuta ballag a tisztásra, egy őzbak kíséretében. Egy órán át táncolnak a csillagok alatt, majd ha letelt az idő, szertefoszlanak, akár a köd...
A hozzászólás írója (Dagron Sakror) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2015.01.21 18:12:05
Abban az időben nem akadt személy, aki ne ismerte volna Darius nevét. Hatalmas mágus volt, egész életét varázslata továbbképzésére fordította. Néha napokig a könyvtárban táborozott, bújva a varázstudománnyal kapcsolatos könyveket. Máskor a templomban időzött, s több napon keresztül sajátította el a mágia minden fortélyát. És ez a sok tudás nem volt hiába. Hamar kiemelkedett az átlagos emberek közül, messze földekre is eljutott a híre az artheniori mágusnak. S nem csak ereje, és tudása hívta fel a figyelmet, hanem tökéletes, szoborszerű arca népszerűvé tette a lányok körében. Tódultak hozzá az imádók, rajongók. Naponta látogatták különböző úri hölgyek, grófkisasszonyok, abban bízva, hogy sikerül elcsavarni a fejét. De Darius szívét senki sem ejtette rabul. Minden nő neműt ugyanolyan udvariasan fogadott, de kérésükre mindig hátat fordított. S ha azt kérdezték, kiért eped a szíve, csak mosolyogva ingatta a fejét.
Arthenior boldogan élte életét, s a város befolyásos személyévé vált a mágus. Amíg ő a közelben tartózkodott, mindenki biztonságban érezhette magát. Néha egy-egy túlbuzgó tanonc is érkezett a világ végéről, csakhogy Darius tanácsait halgassa. Ő pedig mindig szívesen látta a szorgalmas ifjakat.
De a virágzó életnek is vége szakadt.
Azon a tragikus napon Darius vadászni indult az erdőbe. Természetesen kísérők nélkül. A lelkes lovasok ajánlatát elutasította, mondván, egy mágus egyedül is boldogul. Talán a büszkesége okozta vesztét. A városiak akkor kezdtek aggódni, amikor másnap reggelre még nem tért vissza. Félelmüket tovább fokozta a várakozás, s miután napokig se híre, se hamva a mágusnak, kitört a pánik. Persze senkinek sem jutott eszébe elindulni, és megkeresni Dariust. Hiszen ha van valami, ami legyőzte őt, akkor az egyszerű embereknek semmi esélyük. Rettegés lett úrrá a városon, úgy tűnt, Darius soha többé nem tér vissza.
Senki sem gondolt arra, hogy szeretett mágusuk halálos sebbel, eszméletlenül fekszik a fák között, a végre várakozva. Mellkasából vér szivárgott, karja lilára dagadt. Hogy mi, vagy ki sebezte meg, arról senki sem tud semmit. A lényeg, hogy mágusunk haldoklott. Meg is halt volna, ha az erdő szellemének nem esik meg rajta a szíve. Egy lány képében jelent meg, s csókjával felélesztette a félholt mágust. Darius, mikor felnyitotta a szemét, egy ragyogó, földöntúli arcot látott maga előtt. A szellemlány a kezét nyújtotta, s felsegítette őt. Darius már tudta, hogy megtalálta szíve hölgyét. A lány szépsége a lelke mélyére hatolt, megérintette. Miután a mágus visszanyerte öntudatát, leborult a szellem elé, hogy kifejezze végtelen háláját. Azután felemelte a fejét, és bódultan nézte a jelenséget. Végül gondolatait nem bírta magában tartani, kibukott belőle, amit érzett.
- Nem tudom, ki vagy te, de azt tudom, hogy csak téged szeretlek.
Erre a lány rémülten rátekintett. Őszinte, szomorú hangon válaszolt.
- Számodra elérhetetlen vagyok. Az Erdő Szellemeként ismernek engem. Hol őzsuta formájában, hol leány formájában jelenek meg a világotokban. Most menj haza, és felejts el.
Darius térdre rogyott, és keserves zokogásban tört ki.
- Nem! Nem tudlak elfelejteni! Örökké szívembe zártalak, szép leány! Nem élem túl, ha soha többé nem találkozunk! Csak van rá valami mód.
A szellem együtt érzőn szemlélte a zokogó férfit, de a fejét ingatta. Nincs rá mód. Hogyan is találkozhatna egy szellem egy halandóval? Lehetetlen. De ahogy a könnyeit hullató szemébe nézett, megesett rajta a szíve.
- Mennem kell.
Alakja halványulni kezdett, de Darius még hallotta utolsó szavait.
- Minden holdtölte éjjelén gyere az erdőbe!
Volt nagy öröm a városban, mikor a halottnak hitt mágus egyszer csak visszatért. Hatalmas ünnepséget rendeztek tiszteletére. De hősünket nem érdekelte a ceremónia. Házába zárkózott, és a napokat számlálta. Várta a telihold éjszakáját. S mikor eljött a várva várt időpont, eltűnt a városból. Fekete köpenyébe burkolózva osont ki, hogy találkozzon szerelmével. A városiak nem tudtak semmit. Csak annyit vettek észre, hogy holdtölte napján mágusuk szüntelenül mosolyog, és sugárzik belőle a vidámság. De hiába gondolkodtak, nem jöttek rá a dolog miértjére. Ez így ment hónapokon, éveken át. Darius minden egyes holdtöltekor pontosan megérkezett az erdő szélére.
Egy nap nem tért többet vissza. A vándorok csak annyit vettek észre, hogy az erdő szélén egy szabályos, fákkal körbevett tisztás jött létre, egyik napról a másikra.
Hamar kedvelt pihenőhellyé vált, még ma is sokan látogatják a szemet gyönyörködtető helyet.
A város népe rájött, hogy a tisztás születése kapcsolódik Darius hirtelen eltűnésével, de mivel nem ismerték történetét, nem értették a dolgok miértjét.
De a tisztásnak van egy titka. Minden hónapban, pontosan holdtöltekor, éjfél időpontjában a fák közül egy hófehér őzsuta ballag a tisztásra, egy őzbak kíséretében. Egy órán át táncolnak a csillagok alatt, majd ha letelt az idő, szertefoszlanak, akár a köd...
A hozzászólás írója (Dagron Sakror) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2015.01.21 18:12:05
19. hozzászólás ezen a helyszínen: Játékon kívüli fórum
Üzenet elküldve: 2015-01-21 00:57:26
Üzenet elküldve: 2015-01-21 00:57:26
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 33
OOC üzenetek: 12
IC üzenetek: 33
OOC üzenetek: 12
A Nap királya, a király Napja
Nem mindenki ért egyet azzal a feltevéssel, hogy az életet adó Nap isteni eredetű, némelyek más állásponton vannak:
Egyesek szerint a Nap egy fényes hajó, mely olyan hatalmas, hogy egy egész ország helyezkedik el rajta. Eme jármű királya Suul, aki az ég kékjén hajózik örökkön. Útjának célja ismeretlen, sokan hiszik, hogy pusztán láttatni akarja mindenkivel aranybárkáját, de romantikusabb lelkűek azt állítják, hogy igaz szerelmét keresi, olyat aki méltó egy hozzá hasonló hatalmas királyhoz.
Mások úgy gondolják, hogy a Nap egy óriási fáklya, amelyet Suul király készíttetett mágusaival és mesterembereivel, hogy fényességet adjon azoknak, akik rászorulnak. A fáklya nászajándék volt kedvesének, de kijelentette, hogy még ez a fáklya sem képes túlragyogni szerelme szemkápráztató szépségét.
Nem mindenki ért egyet azzal a feltevéssel, hogy az életet adó Nap isteni eredetű, némelyek más állásponton vannak:
Egyesek szerint a Nap egy fényes hajó, mely olyan hatalmas, hogy egy egész ország helyezkedik el rajta. Eme jármű királya Suul, aki az ég kékjén hajózik örökkön. Útjának célja ismeretlen, sokan hiszik, hogy pusztán láttatni akarja mindenkivel aranybárkáját, de romantikusabb lelkűek azt állítják, hogy igaz szerelmét keresi, olyat aki méltó egy hozzá hasonló hatalmas királyhoz.
Mások úgy gondolják, hogy a Nap egy óriási fáklya, amelyet Suul király készíttetett mágusaival és mesterembereivel, hogy fényességet adjon azoknak, akik rászorulnak. A fáklya nászajándék volt kedvesének, de kijelentette, hogy még ez a fáklya sem képes túlragyogni szerelme szemkápráztató szépségét.
18. hozzászólás ezen a helyszínen: Játékon kívüli fórum
Üzenet elküldve: 2015-01-19 12:52:03
Üzenet elküldve: 2015-01-19 12:52:03
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 33
OOC üzenetek: 12
IC üzenetek: 33
OOC üzenetek: 12
Az önző szikla
A sivatagos puszta nem sok jóval kecsegtet az arra járó utazóknak, kalandoroknak, ám voltak közöttük szerencsésebbek is a történelem során. Ava és Baar két ifjú ember (egyes nyelvészek szerint nevük inkább elf származásra utal) kettesben vágtak neki a nyugati vidéknek, abban a reményben, hogy új, egzotikus növényeket fedeznek fel ezen a meghódítatlan területen. Az erős napsütés és a csapadék hiánya minden élőlényt megvisel, ők azonban felkészültek a megpróbáltatásokra, nagy mennyiségű vízzel és élelemmel vágtak neki a kutatásnak és figyeltek arra, hogy ne merészkedjenek túlságosan a sivatag belsejébe. Elővigyázatosságuk és elszántságuk meghozta gyümölcsét, számos új fajt fedeztek fel, melyek minden képzeleten túltettek mind látványukban, mind egyéb jellemzőikben. Sokan azt gondolnák, hogy mohóságuk lett a vesztük, de ez nem igaz, nem akarták kísérteni a sorsot, így nem merészkedtek nyugatabbra, visszaindultak inkább, hogy élvezhessék munkájuk gyümölcsét. Az út hosszúsága miatt azonban keletre tartva is tábort kellett verniük estére, sátrat állítottak, gallyakból, gazból pedig tüzet raktak a hideg ellen. Nyugodtan telt az éjszaka, azonban ami reggel várta őket, azt legmerészebb álmukban sem gondolták volna. Egy sziklafal vette körül őket és a tábort, amely meredeken tornyosult föléjük. A kétségbeesés enyhe kifejezés lenne arra, ami Ava és Baar érzett ebben a pillanatban, a pánik talán közelebb állna lelkiállapotukhoz. Idejük nem volt azonban felocsúdni, mert a szikla megszólalt:
-Minden, amit eme sivatagban találtok, engem illet, el nem vihetitek, mert az enyém és nem másé.
Ava és Baar túlságosan kétségbe voltak esve, ahhoz, hogy meglepődjenek, így inkább térdre estek és könyörögni kezdtek a sziklafalnak. A kő hajthatatlan volt, vagyonát ő nem engedi át senki másnak.
-Gyilkos is vagy netán, hogy minket itt halálra ítélsz birodalmad közepén? - kérdezték az utazók.
-A vagyonom az enyém, másé az nem lehet, ti nem vagytok az enyém, így ti mehettek. - ahogy ezt kimondta egy rés nyílt a sziklán, amelyen könnyedén átférhetett egy ember.
Nem kellett ezt kétszer mondani, Ava és Baar azonnal el is indultak és tisztában voltak vele, hogy gyűjteményüket bizony ott kell hagyniuk. Ez azonban csekély ár az életükért cserébe, hiszen túlélték a Sivatagos Pusztát és ez keveseknek adatik meg.
Sokan keresték azóta ezt a körkörös alakban elhelyezkedő sziklát, melynek közepén az Ava és Baar által gyűjtött növényeket remélték megtalálni, de még senki nem járt sikerrel. Számos utazó említette, hogy látott a távolban egy ilyen sziklát, de bizonyítékot még senki nem szolgáltatott, senki nem találta meg az egzotikus növényeket, amelyeket a puszta két szerencsés utazója gyűjtött és amelyeket feladtak, hogy élhessenek.
A sivatagos puszta nem sok jóval kecsegtet az arra járó utazóknak, kalandoroknak, ám voltak közöttük szerencsésebbek is a történelem során. Ava és Baar két ifjú ember (egyes nyelvészek szerint nevük inkább elf származásra utal) kettesben vágtak neki a nyugati vidéknek, abban a reményben, hogy új, egzotikus növényeket fedeznek fel ezen a meghódítatlan területen. Az erős napsütés és a csapadék hiánya minden élőlényt megvisel, ők azonban felkészültek a megpróbáltatásokra, nagy mennyiségű vízzel és élelemmel vágtak neki a kutatásnak és figyeltek arra, hogy ne merészkedjenek túlságosan a sivatag belsejébe. Elővigyázatosságuk és elszántságuk meghozta gyümölcsét, számos új fajt fedeztek fel, melyek minden képzeleten túltettek mind látványukban, mind egyéb jellemzőikben. Sokan azt gondolnák, hogy mohóságuk lett a vesztük, de ez nem igaz, nem akarták kísérteni a sorsot, így nem merészkedtek nyugatabbra, visszaindultak inkább, hogy élvezhessék munkájuk gyümölcsét. Az út hosszúsága miatt azonban keletre tartva is tábort kellett verniük estére, sátrat állítottak, gallyakból, gazból pedig tüzet raktak a hideg ellen. Nyugodtan telt az éjszaka, azonban ami reggel várta őket, azt legmerészebb álmukban sem gondolták volna. Egy sziklafal vette körül őket és a tábort, amely meredeken tornyosult föléjük. A kétségbeesés enyhe kifejezés lenne arra, ami Ava és Baar érzett ebben a pillanatban, a pánik talán közelebb állna lelkiállapotukhoz. Idejük nem volt azonban felocsúdni, mert a szikla megszólalt:
-Minden, amit eme sivatagban találtok, engem illet, el nem vihetitek, mert az enyém és nem másé.
Ava és Baar túlságosan kétségbe voltak esve, ahhoz, hogy meglepődjenek, így inkább térdre estek és könyörögni kezdtek a sziklafalnak. A kő hajthatatlan volt, vagyonát ő nem engedi át senki másnak.
-Gyilkos is vagy netán, hogy minket itt halálra ítélsz birodalmad közepén? - kérdezték az utazók.
-A vagyonom az enyém, másé az nem lehet, ti nem vagytok az enyém, így ti mehettek. - ahogy ezt kimondta egy rés nyílt a sziklán, amelyen könnyedén átférhetett egy ember.
Nem kellett ezt kétszer mondani, Ava és Baar azonnal el is indultak és tisztában voltak vele, hogy gyűjteményüket bizony ott kell hagyniuk. Ez azonban csekély ár az életükért cserébe, hiszen túlélték a Sivatagos Pusztát és ez keveseknek adatik meg.
Sokan keresték azóta ezt a körkörös alakban elhelyezkedő sziklát, melynek közepén az Ava és Baar által gyűjtött növényeket remélték megtalálni, de még senki nem járt sikerrel. Számos utazó említette, hogy látott a távolban egy ilyen sziklát, de bizonyítékot még senki nem szolgáltatott, senki nem találta meg az egzotikus növényeket, amelyeket a puszta két szerencsés utazója gyűjtött és amelyeket feladtak, hogy élhessenek.
17. hozzászólás ezen a helyszínen: Játékon kívüli fórum
Üzenet elküldve: 2015-01-18 00:17:44
Üzenet elküldve: 2015-01-18 00:17:44
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 171
OOC üzenetek: 58
IC üzenetek: 171
OOC üzenetek: 58
A Doktor Naplója
"A beteg fáradtságra panaszkodott mikor betért hozzám..."
Így kezdődik az első bejegyzése annak a naplónak, amely a rémmese hajhászok legnagyobb kincsének számít. A doktor naplója, ahogyan emlegetik.
"...napjában többször rohamok gyötrik, kihagy az emlékezete, s nem tudja mibe kezdett bele."
A naplóról senki nem tudja, milyen öreg lehet. Vastag bőrkötésben fekszik asztalomon, s szinte lüktet, lapjai rongyosak, sárgák. Eleinte a szavakat kék tintával kaparták a papírra. Ahogy az írás egyre kivehetetlenebb lett – mint amit remegő kézzel írtak – úgy lett a tinta is egyre feketébb. Képtelen vagyok végig olvasni.
"A héten aggasztó tünet ütötte fel a fejét. A fertőzés erős, s a beteg oly gyönge. Már nem képes a beszédre, csak elhaló hangok hagyják el a torkát. Már egy hónapja az ágyat nyomja. Hideg verítéktől nyálkás a teste, úgy fekszik ott, mint egy hulla. Még él, még hallom az egyre halványuló szívverését. Fel fog épülni, minden tudásomat alávetem, esküszöm, hogy meggyógyítom őt."
...
"A beteg immár, semmilyen ingerre nem reagál. A szeme az egyetlen, ami életjelet ad, s az egyre gyengülő szívverése, amely kétséget kizáróan bizonyítja, az agyi tevékenységek még megvannak. Stabilizáltam az állapotát, hogy folytathassam a kutatást."
...
"Egy újabb hónap telt el, immáron fél éve, hogy megbetegedett.
Ez az utolsó találmányom, úgy tűnik, életben tartja őt. A réz kerekek, oly csodálatosan forognak odabent a szíve helyén. Amit a természet oly cudarul elhanyagolt a tudomány, az én drága gnóm tudományom kiegészíti. Gondoskodik róla. Minden gyakorlati kódexet megszegtem, de a Szerelmemért egész Lanawint elmozdítanám a helyéről."
"Visszatér. Ha megjavult, hamarosan újra élni fog.
Esküszöm láttam a csillogást a szemében, újra. A gépezet visszahozta hozzám."
Ma éjjel beszélt hozzám... hallottam a suttogását...
"A beteg fáradtságra panaszkodott mikor betért hozzám..."
Így kezdődik az első bejegyzése annak a naplónak, amely a rémmese hajhászok legnagyobb kincsének számít. A doktor naplója, ahogyan emlegetik.
"...napjában többször rohamok gyötrik, kihagy az emlékezete, s nem tudja mibe kezdett bele."
A naplóról senki nem tudja, milyen öreg lehet. Vastag bőrkötésben fekszik asztalomon, s szinte lüktet, lapjai rongyosak, sárgák. Eleinte a szavakat kék tintával kaparták a papírra. Ahogy az írás egyre kivehetetlenebb lett – mint amit remegő kézzel írtak – úgy lett a tinta is egyre feketébb. Képtelen vagyok végig olvasni.
"A héten aggasztó tünet ütötte fel a fejét. A fertőzés erős, s a beteg oly gyönge. Már nem képes a beszédre, csak elhaló hangok hagyják el a torkát. Már egy hónapja az ágyat nyomja. Hideg verítéktől nyálkás a teste, úgy fekszik ott, mint egy hulla. Még él, még hallom az egyre halványuló szívverését. Fel fog épülni, minden tudásomat alávetem, esküszöm, hogy meggyógyítom őt."
...
"A beteg immár, semmilyen ingerre nem reagál. A szeme az egyetlen, ami életjelet ad, s az egyre gyengülő szívverése, amely kétséget kizáróan bizonyítja, az agyi tevékenységek még megvannak. Stabilizáltam az állapotát, hogy folytathassam a kutatást."
...
"Egy újabb hónap telt el, immáron fél éve, hogy megbetegedett.
Ez az utolsó találmányom, úgy tűnik, életben tartja őt. A réz kerekek, oly csodálatosan forognak odabent a szíve helyén. Amit a természet oly cudarul elhanyagolt a tudomány, az én drága gnóm tudományom kiegészíti. Gondoskodik róla. Minden gyakorlati kódexet megszegtem, de a Szerelmemért egész Lanawint elmozdítanám a helyéről."
"Visszatér. Ha megjavult, hamarosan újra élni fog.
Esküszöm láttam a csillogást a szemében, újra. A gépezet visszahozta hozzám."
Ma éjjel beszélt hozzám... hallottam a suttogását...
16. hozzászólás ezen a helyszínen: Játékon kívüli fórum
Üzenet elküldve: 2015-01-16 09:46:32
Üzenet elküldve: 2015-01-16 09:46:32
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 171
OOC üzenetek: 58
IC üzenetek: 171
OOC üzenetek: 58
Erdei vadásztörzs
Az erdei törzsek egyidősek az elfekkel. A történelemkönyvek évszázadokra visszamenőleg taglalják a kecses lények történetét, szokásaikat, anatómiájukat. A vallási tekercsek a hiedelmüket, táncaik jelentését, eredetüket őrzik.
Azonban létezik, egy törzs mely nem nyúl vissza az ősidőkig. A kevert népcsoportok törzse.
Yakone, egy fél-elf férfi volt, egy széltoló a maga idejében. Hidegen hagyták a törvények és a szabályok, azt tett, amit akart, s mindég gyorsabb volt üldözőinél. Úgy tűnt el a baj előtt, mint a szertefoszló füst.
Egy nap azonban nem volt szerencséje és a halál árnyékába került. Csapdába csalták azon az estén, egy őr, keresztüldöfte a mellkasát kardjával s az erdő szélére dobták a testét. Ott hagyták, az alvilág tornácán, sorsára.
Yakone végül nem halt meg aznap. Az erdei szellemek szóltak hozzá, szembesítették hitvány életével, s felnyitották a szemét. Kék füst fellegbe burkolták őt, s sebeit beforrasztották. Yakone felszentelte életét a szellemeknek. Az erdő mélyén élt tovább, s hamarosan követőket talált maga mellett. Vándorokat, s városiakat egyaránt, akiknek az élet értelmetlen tengődés lett, céltalan út. Azok megtalálták helyüket a szellemek között, őseikkel karöltve. Azt mondják, a vadásztörzsben nem számít milyennek születtél, minden gyűlölet és ítélet lehull rólad, szeretettel fogod meg kompániád kezét, legyen az bárki.
Yakone ott halt meg, gyermekei, unokái közt és lelke eggyé vált a természettel. Imádott törzsét figyelve vigyáz rájuk.
Az erdei törzsek egyidősek az elfekkel. A történelemkönyvek évszázadokra visszamenőleg taglalják a kecses lények történetét, szokásaikat, anatómiájukat. A vallási tekercsek a hiedelmüket, táncaik jelentését, eredetüket őrzik.
Azonban létezik, egy törzs mely nem nyúl vissza az ősidőkig. A kevert népcsoportok törzse.
Yakone, egy fél-elf férfi volt, egy széltoló a maga idejében. Hidegen hagyták a törvények és a szabályok, azt tett, amit akart, s mindég gyorsabb volt üldözőinél. Úgy tűnt el a baj előtt, mint a szertefoszló füst.
Egy nap azonban nem volt szerencséje és a halál árnyékába került. Csapdába csalták azon az estén, egy őr, keresztüldöfte a mellkasát kardjával s az erdő szélére dobták a testét. Ott hagyták, az alvilág tornácán, sorsára.
Yakone végül nem halt meg aznap. Az erdei szellemek szóltak hozzá, szembesítették hitvány életével, s felnyitották a szemét. Kék füst fellegbe burkolták őt, s sebeit beforrasztották. Yakone felszentelte életét a szellemeknek. Az erdő mélyén élt tovább, s hamarosan követőket talált maga mellett. Vándorokat, s városiakat egyaránt, akiknek az élet értelmetlen tengődés lett, céltalan út. Azok megtalálták helyüket a szellemek között, őseikkel karöltve. Azt mondják, a vadásztörzsben nem számít milyennek születtél, minden gyűlölet és ítélet lehull rólad, szeretettel fogod meg kompániád kezét, legyen az bárki.
Yakone ott halt meg, gyermekei, unokái közt és lelke eggyé vált a természettel. Imádott törzsét figyelve vigyáz rájuk.
15. hozzászólás ezen a helyszínen: Játékon kívüli fórum
Üzenet elküldve: 2015-01-15 05:13:15
Üzenet elküldve: 2015-01-15 05:13:15
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 849
OOC üzenetek: 102
IC üzenetek: 849
OOC üzenetek: 102
Riahne tava
*Nem mindenhol ment olyan könnyen a felvilágosodás, mint Artheniorban. Persze akik nem tudtak felmutatni semmi kézzel foghatót, azt gyorsan háttérbe szorították a tényleges hatalommal rendelkező mágusok. De ezzel együtt előléptek olyan varázslói gyülekezetek is, akik képesek voltak meggyőző bizonyítékkal maguk mellé állítani a még hinni vágyó tömegeket. A Hold karavánpihenő erőteljesen küzdött vallási személyek erőteljesen világi hatalma ellen, végül meg nem kockáztatván az elterjedését a levegő városának pontot kellett tennie a történet végére. Hogy ezen varázslók tudásából mennyi maradt fent, talán csak a holdmágusok tudhatják, de ők bölcsen hallgatnak. Annyi bizonyos, hogy a kegyetlen főpapnőjük, aki hitük szerint állítólag beszélni tudott az alvilág lényeivel, amikor a küzdelmet veszni látta, végzett az összes megmaradt kegyeltjével és elkobzott hatalmukkal elmenekült valamerre...
A pusztában kevés dolog csábítja el az embert arra, hogy egy ismeretlen járatba lemenjen, de a víz csobogása elég meggyőző tud lenni. És lám, egy vízalatti tóra bukkanhat a fáradt utazó, melynek kristálytiszta vize és buján füves környezete kételyeket kelthet fel a vándorban. Ha volt bátor bele is kóstolni az életet adó nedűbe, furcsa érzése támadhat, mintha ajkával érintette volna a száját valaki és a fülébe súgná, hogy "Adj egyet". Az utalást nem lehet félreérteni, azonnal megvilágosul az ivó elméjében, egy érdemre való lélekáldozatot (JK) vár egy éven belül, de természetesen nem ingyen. Ha beleegyezik (nem gondolhatja meg magát, később sem), a következő héten önmaga felett lesz képes teljesíteni, minden tulajdonsága tekintetében (évente max. 1-szer).*
*Nem mindenhol ment olyan könnyen a felvilágosodás, mint Artheniorban. Persze akik nem tudtak felmutatni semmi kézzel foghatót, azt gyorsan háttérbe szorították a tényleges hatalommal rendelkező mágusok. De ezzel együtt előléptek olyan varázslói gyülekezetek is, akik képesek voltak meggyőző bizonyítékkal maguk mellé állítani a még hinni vágyó tömegeket. A Hold karavánpihenő erőteljesen küzdött vallási személyek erőteljesen világi hatalma ellen, végül meg nem kockáztatván az elterjedését a levegő városának pontot kellett tennie a történet végére. Hogy ezen varázslók tudásából mennyi maradt fent, talán csak a holdmágusok tudhatják, de ők bölcsen hallgatnak. Annyi bizonyos, hogy a kegyetlen főpapnőjük, aki hitük szerint állítólag beszélni tudott az alvilág lényeivel, amikor a küzdelmet veszni látta, végzett az összes megmaradt kegyeltjével és elkobzott hatalmukkal elmenekült valamerre...
A pusztában kevés dolog csábítja el az embert arra, hogy egy ismeretlen járatba lemenjen, de a víz csobogása elég meggyőző tud lenni. És lám, egy vízalatti tóra bukkanhat a fáradt utazó, melynek kristálytiszta vize és buján füves környezete kételyeket kelthet fel a vándorban. Ha volt bátor bele is kóstolni az életet adó nedűbe, furcsa érzése támadhat, mintha ajkával érintette volna a száját valaki és a fülébe súgná, hogy "Adj egyet". Az utalást nem lehet félreérteni, azonnal megvilágosul az ivó elméjében, egy érdemre való lélekáldozatot (JK) vár egy éven belül, de természetesen nem ingyen. Ha beleegyezik (nem gondolhatja meg magát, később sem), a következő héten önmaga felett lesz képes teljesíteni, minden tulajdonsága tekintetében (évente max. 1-szer).*
14. hozzászólás ezen a helyszínen: Játékon kívüli fórum
Üzenet elküldve: 2015-01-14 19:20:26
Üzenet elküldve: 2015-01-14 19:20:26
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 856
OOC üzenetek: 175
IC üzenetek: 856
OOC üzenetek: 175
Pörölyszív Thigwar utolsó harca
A legenda úgy tartja, hogy élt egykoron egy nagyhatalmú uralkodó, akit Hringmaar néven emlegetnek az énekmondók. Hringmaar volt a Nagy Törpekirály, és az uralma alatt a törpék soha nem látott kincsekre és hírnévre tettek szert. Az ő udvarában dolgoztak az akkor ismert világ legkiválóbb kovácsai, köztük a Törpekirály tulajdon fia, Thigwar is. A fiú jellel a homlokán jött a világra, és úgy tartják, maga Wylnurana jelölte meg őt.
Különleges tehetsége már fiatalon megmutatkozott és rövid időn belül legjobb lett a kiválók között. Az acél énekelt kalapácsa csapásai nyomán, és sorra kerültek ki kezei alól a legkiválóbb fegyverek; ám a legnagyobb alkotása harci pörölye lett. Thigwar a pörölyt a Szent Láng, az Amloshrudd tüzének segítségével kovácsolta, ezért miután a fegyver elkészült, a pöröly feje lángba borult és soha utána ki nem aludt.
A legenda szerint Hringmaar király az évek múlásával egyre inkább elvesztette józan eszét, a felhalmozott temérdek kincs és tengernyi vagyon elhomályosította elméjét és megfeketítette szívét. Végül kincseit mind elzárta és velük együtt maga is bezárkózott. A kincshez való ragaszkodása addig súlyosbodott, míg bárkit, aki csak megpróbált a közelébe kerülni, hidegvérrel lemészárolt. Az énekmondók szerint Hringmaar király kapzsisága és beteges imádata kincsei iránt addig fokozódott, hogy a király hatalmas és vérszomjas sárkánnyá változott, kitört kincseskamrájából és saját népe ellen fordult.
Thigwar látva apja ámokfutását felöltötte harci ruháját és kezébe vette pörölyét, a Bazar’Duur-t, és kiállt apja ellen, hogy megszabadítsa népét. Harcuk kilenc nap és kilenc éjjel tartott, míg végül Thigwar agyonsújtotta sárkánnyá vált apját hegymélyi tróntermében. Harcuk olyan heves volt, hogy a föld remegett belé, és Thigwar utolsó csapása olyan erős volt, hogy a hegy, mely alatt küzdöttek végül rájuk szakadt.
Így ért véget a legnagyobb törpe királyság története, és így született meg Pörölyszív Thigwar legendái közül a legismertebb. A törpék ezután kivándoroltak a nagyvilágba és kisebb uradalmakat alapítottak, bölcseik úgy tartják, hogy aki megleli Thigwar harci pörölyét, maga válik a következő Nagy Törpekirállyá és új királyságot alapít, újra egyesítve Wylnurana gyermekeit.
A legenda úgy tartja, hogy élt egykoron egy nagyhatalmú uralkodó, akit Hringmaar néven emlegetnek az énekmondók. Hringmaar volt a Nagy Törpekirály, és az uralma alatt a törpék soha nem látott kincsekre és hírnévre tettek szert. Az ő udvarában dolgoztak az akkor ismert világ legkiválóbb kovácsai, köztük a Törpekirály tulajdon fia, Thigwar is. A fiú jellel a homlokán jött a világra, és úgy tartják, maga Wylnurana jelölte meg őt.
Különleges tehetsége már fiatalon megmutatkozott és rövid időn belül legjobb lett a kiválók között. Az acél énekelt kalapácsa csapásai nyomán, és sorra kerültek ki kezei alól a legkiválóbb fegyverek; ám a legnagyobb alkotása harci pörölye lett. Thigwar a pörölyt a Szent Láng, az Amloshrudd tüzének segítségével kovácsolta, ezért miután a fegyver elkészült, a pöröly feje lángba borult és soha utána ki nem aludt.
A legenda szerint Hringmaar király az évek múlásával egyre inkább elvesztette józan eszét, a felhalmozott temérdek kincs és tengernyi vagyon elhomályosította elméjét és megfeketítette szívét. Végül kincseit mind elzárta és velük együtt maga is bezárkózott. A kincshez való ragaszkodása addig súlyosbodott, míg bárkit, aki csak megpróbált a közelébe kerülni, hidegvérrel lemészárolt. Az énekmondók szerint Hringmaar király kapzsisága és beteges imádata kincsei iránt addig fokozódott, hogy a király hatalmas és vérszomjas sárkánnyá változott, kitört kincseskamrájából és saját népe ellen fordult.
Thigwar látva apja ámokfutását felöltötte harci ruháját és kezébe vette pörölyét, a Bazar’Duur-t, és kiállt apja ellen, hogy megszabadítsa népét. Harcuk kilenc nap és kilenc éjjel tartott, míg végül Thigwar agyonsújtotta sárkánnyá vált apját hegymélyi tróntermében. Harcuk olyan heves volt, hogy a föld remegett belé, és Thigwar utolsó csapása olyan erős volt, hogy a hegy, mely alatt küzdöttek végül rájuk szakadt.
Így ért véget a legnagyobb törpe királyság története, és így született meg Pörölyszív Thigwar legendái közül a legismertebb. A törpék ezután kivándoroltak a nagyvilágba és kisebb uradalmakat alapítottak, bölcseik úgy tartják, hogy aki megleli Thigwar harci pörölyét, maga válik a következő Nagy Törpekirállyá és új királyságot alapít, újra egyesítve Wylnurana gyermekeit.
13. hozzászólás ezen a helyszínen: Játékon kívüli fórum
Üzenet elküldve: 2015-01-14 18:04:43
Üzenet elküldve: 2015-01-14 18:04:43
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 15
OOC üzenetek: 4
IC üzenetek: 15
OOC üzenetek: 4
A sorozókő
A Wegtoren felé tartó karavánúttal párhuzamosan futó egyik régi kereskedőösvény mentén áll egy kő. Öt és fél- hat láb magas, mohalepte állószikla egy lassan kiszáradó tölgyfa tövében áll már lassan négy emberöltő óta. Anyaga furcsa, a palához hasonló, kevert, fehéres-szürkés. Ami azonban tényleg különlegessé teszi, hogy távolról kísértetiesen emberszerű. Egy szikár férfira hasonlít, még arcvonásfélék is felfedezhetőek a töredezett kövön. Hogy primitív szobor vagy csak a természet játéka? Nem lehet tudni biztosan. A helyiek azonban esküsznek a természetfelettire. Ők a követ Sorozónak hívják.
Úgy tartják, hogy csaknem fél évezrede egy hataloméhes földesúr küldte ki a Sorozót, hogy kényszerrel verbuváljon a legközelebbi falvak lakosai közül a személyes hadserege számára. Úgy hírlett, az uraság kegyetlenül bánik az embereivel, és arra, hogy valaha visszatérhessenek a családjaikhoz, esélyt sem ad. Sorozótól külön rettegtek. A különös, rosszarcú alak élvezte, hogy szabadon dúlhatott a falvakban, félelmet oltva mindenki szívébe. Mindenki igyekezte elkerülni őt és a kíséretét, de a férfi mégis sikerrel járt, részint fenyegetéssel, részint erőszakkal. Voltak, akiket az ágyukból rángattak ki volt, akit egyenesen elraboltak. A Sorozó végül huszonnégy újoncot toborzott, és elindult visszafelé az urához. Fél úton járhattak, amikor egy éjszaka a kényszersorozottak fellázadtak. A Sorozóval tartó őröknek egykettőre elvágták a torkát, a férfit pedig egy fiatal tölgyfához kötözték, és miután fejére olvasták bűneit, agyonverték. A halottat aztán mind a huszonnégy férfi leköpte és megátkozta. Úgy tartják, hogy az átkok megfogantak, és a tetem kővé vált, ott a fa tövében.
Ma, hogyha tehetik, a kereskedők elkerülik napnyugta után azt az útszakaszt. Úgy tartják, hogy aki az éj leple alatt téved a Sorozóhoz, azt a kőszobor besorozza a kárhozottak seregébe. Sokan még nappal is szemlesütve haladnak el a szikla előtt, fennhangon sorolva, miért nem alkalmasak katonának. Máskor rettenthetetlen zsoldosok bizonygatják a sziklának elhaladtukban, hogy bizony sérült lábuk, rossz szemük, vagy különféle betegségeik miatt nem alkalmasak a hadseregébe lépni. Senki sem szeretné megkockáztatni, hogy a Sorozó magánseregébe verbuválja a lelküket.
A hozzászólás írója (Amienas Chaldarein) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2015.01.14 20:31:38
A Wegtoren felé tartó karavánúttal párhuzamosan futó egyik régi kereskedőösvény mentén áll egy kő. Öt és fél- hat láb magas, mohalepte állószikla egy lassan kiszáradó tölgyfa tövében áll már lassan négy emberöltő óta. Anyaga furcsa, a palához hasonló, kevert, fehéres-szürkés. Ami azonban tényleg különlegessé teszi, hogy távolról kísértetiesen emberszerű. Egy szikár férfira hasonlít, még arcvonásfélék is felfedezhetőek a töredezett kövön. Hogy primitív szobor vagy csak a természet játéka? Nem lehet tudni biztosan. A helyiek azonban esküsznek a természetfelettire. Ők a követ Sorozónak hívják.
Úgy tartják, hogy csaknem fél évezrede egy hataloméhes földesúr küldte ki a Sorozót, hogy kényszerrel verbuváljon a legközelebbi falvak lakosai közül a személyes hadserege számára. Úgy hírlett, az uraság kegyetlenül bánik az embereivel, és arra, hogy valaha visszatérhessenek a családjaikhoz, esélyt sem ad. Sorozótól külön rettegtek. A különös, rosszarcú alak élvezte, hogy szabadon dúlhatott a falvakban, félelmet oltva mindenki szívébe. Mindenki igyekezte elkerülni őt és a kíséretét, de a férfi mégis sikerrel járt, részint fenyegetéssel, részint erőszakkal. Voltak, akiket az ágyukból rángattak ki volt, akit egyenesen elraboltak. A Sorozó végül huszonnégy újoncot toborzott, és elindult visszafelé az urához. Fél úton járhattak, amikor egy éjszaka a kényszersorozottak fellázadtak. A Sorozóval tartó őröknek egykettőre elvágták a torkát, a férfit pedig egy fiatal tölgyfához kötözték, és miután fejére olvasták bűneit, agyonverték. A halottat aztán mind a huszonnégy férfi leköpte és megátkozta. Úgy tartják, hogy az átkok megfogantak, és a tetem kővé vált, ott a fa tövében.
Ma, hogyha tehetik, a kereskedők elkerülik napnyugta után azt az útszakaszt. Úgy tartják, hogy aki az éj leple alatt téved a Sorozóhoz, azt a kőszobor besorozza a kárhozottak seregébe. Sokan még nappal is szemlesütve haladnak el a szikla előtt, fennhangon sorolva, miért nem alkalmasak katonának. Máskor rettenthetetlen zsoldosok bizonygatják a sziklának elhaladtukban, hogy bizony sérült lábuk, rossz szemük, vagy különféle betegségeik miatt nem alkalmasak a hadseregébe lépni. Senki sem szeretné megkockáztatni, hogy a Sorozó magánseregébe verbuválja a lelküket.
A hozzászólás írója (Amienas Chaldarein) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2015.01.14 20:31:38
12. hozzászólás ezen a helyszínen: Játékon kívüli fórum
Üzenet elküldve: 2015-01-14 16:34:53
Üzenet elküldve: 2015-01-14 16:34:53
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 844
OOC üzenetek: 1416
IC üzenetek: 844
OOC üzenetek: 1416
Az síró leány:
Voltál már éjszaka az artheniori erdőben? Akkor biztosan te is láttad már azokat a bizonyos fényeket! Kevesen tudják, de akadnak - főként a vének között - olyanok, akik ismerik az eredetüket.
Nem szívesen beszélnek róla, de addig jó, míg nem tudsz a dologról - főleg, ha te is mágus vagy.
Ugyanis a történet szerint a fények egy örökkön alvó családi házból jönnek.
Sok száz éve történt minden, mikor is egy pénzéhes kiskirály vadászatra indult az erdőbe - természetesen 4-5 fős kíséretében. Nem volt viharos idő, de annál inkább ködös és a fehér lovak szinte elvesztek a homályban - feltűnő aranyozott nyergük és kantáruk ellenére. A család éppen az estebédhez készülődött, mikor az eltévedt vadászok a házhoz értek. Hangos kopogtatás okán kellett félbeszakítani a terítést. Az egyik fiú nyitott ajtót a gőgös hercegnek.
Nem volt sok ételük, de szívesen megosztották volna a vendégekkel. Viszont aznap este máshogy történtek a dolgok...
A kiskirály kardot rántott, s embereivel lekaszabolta az egész családot, az egyik szépséges leánygyermek maradt a végére, kit haldokló anyja testével akart védeni, ezért előbb őt vágták le. De az utolsó szava egy varázslat volt, melynek hatására az össze "vendég" hanyatt esett, s mély-mély álomba zuhant.
Hogy mi köze van ennek a fényekhez? Erre is meg van a magyarázat. Ugyanis a szépséges lány azóta is siratja a családtagjait, s minden egyes könnycsepp egy gyémántot jelent, tehát már hatalmas kincs halmozódott fel ott. Igen ám, de bárki ember fia próbálkozott eddig mind elaludtak a varázslat hatására, így a kincs elérhetetlennek számít.
Voltál már éjszaka az artheniori erdőben? Akkor biztosan te is láttad már azokat a bizonyos fényeket! Kevesen tudják, de akadnak - főként a vének között - olyanok, akik ismerik az eredetüket.
Nem szívesen beszélnek róla, de addig jó, míg nem tudsz a dologról - főleg, ha te is mágus vagy.
Ugyanis a történet szerint a fények egy örökkön alvó családi házból jönnek.
Sok száz éve történt minden, mikor is egy pénzéhes kiskirály vadászatra indult az erdőbe - természetesen 4-5 fős kíséretében. Nem volt viharos idő, de annál inkább ködös és a fehér lovak szinte elvesztek a homályban - feltűnő aranyozott nyergük és kantáruk ellenére. A család éppen az estebédhez készülődött, mikor az eltévedt vadászok a házhoz értek. Hangos kopogtatás okán kellett félbeszakítani a terítést. Az egyik fiú nyitott ajtót a gőgös hercegnek.
Nem volt sok ételük, de szívesen megosztották volna a vendégekkel. Viszont aznap este máshogy történtek a dolgok...
A kiskirály kardot rántott, s embereivel lekaszabolta az egész családot, az egyik szépséges leánygyermek maradt a végére, kit haldokló anyja testével akart védeni, ezért előbb őt vágták le. De az utolsó szava egy varázslat volt, melynek hatására az össze "vendég" hanyatt esett, s mély-mély álomba zuhant.
Hogy mi köze van ennek a fényekhez? Erre is meg van a magyarázat. Ugyanis a szépséges lány azóta is siratja a családtagjait, s minden egyes könnycsepp egy gyémántot jelent, tehát már hatalmas kincs halmozódott fel ott. Igen ám, de bárki ember fia próbálkozott eddig mind elaludtak a varázslat hatására, így a kincs elérhetetlennek számít.
1-20 , 12-31