*Habozó, mosollyal kísért bólintással válaszol az ork búcsújára, ajkát azonban egy szó nem sok, annyit sincsen érkezése elhagyni.*
- Méghogy engem baleset... *dünnyögi végül maga elé, miközben az elviharzó ork hátát és az utána eredő, bőszen ordibáló őröket bámulja.
A kertben őgyelgő pár, kósza járókelő szintén kíváncsi pillantásokra és feszült figyelemre korlátozza hozzájárulását az őrség akciójához, mozdulni azonban egyikőjüknek sincsen indíttatása, azonban az őrség dicső tagjai láthatólag nem is igénylik a segítséget. Magasztos küldetésük, feladatuk tudatában, netán a vadászat szülte izgalom közepette nem foglalkoznak azzal, ki avagy mi csatlakozik a hajszához, elszántan vetik át magukat a Temetőbe vezető keskeny kapunyíláson.
A mindeközben csendben, a választott fa takarásában meghúzódó Cyrine a hangok és az események távolodtával aztán sarkon fordulva a legrövidebb úton elhagyni készül a Templomkertet, azonban a csörömpölve és rövid futástól kissé lihegve érkező, ezúttal egyszerű, járőröző katonákból álló ötös vezetője rákiáltva tervmódosításra kényszeríti.*
- Hé, te lány, merre?
*A Temető kapuja mögül felhangzó, újbóli sípszó aztán megválaszolja a sebtében, ezért kissé hiányosan megfogalmazott kérdést, s az azt feltevőt követők további válaszra nem várva lódulnak meg. Vezetőjüket azonban valamiféle, tudat alatti sejtés késztetheti maradásra, s szigorú, a vele szemben álló, a kert rendezett környezetébe alig illő, kissé ágrólszakadt benyomást keltő lányt felmérő pillantása után újabb, ezúttal lényegesen konkrétabb, azonban egyúttal több gyanakvásról árulkodó kérdést szegez:*
- Mit keresel te errefelé?
*Cyrine szapora, zavarról, rémületről és megilletődöttségről tanúskodó pillogással kísért rövid habozás után - amit jól időzített és mértékkel adagolt pihegéssel kísér - elcsukló hangon választ szül:*
- Én csak... Egy szerzetest keresek. *tér vissza a nem sokkal korábban őt ténylegesen idevonzó, szinte valós, de lényegében lenyomozhatatlan indokához. A katona kérdő pillantására aztán nem okoz nehézséget felidézni, milyen is volt az a bizonyos alak.* Egy szakállas törpe barna csuhában, nagyjából ilyen magas, és Wyruna... nem, Wylrana, vagy kicsodának a szerzetese. De már mennék is... *Pislog kéklő szemeit tágra nyitva, annak jóváhagyására várva az őrre, s tétován araszolni kezd a Templom bejárata felé. A vágyva várt biccentés elfogásakor aztán sarkon fordul és szinte semmire sem figyelve, magában csendesen az őr gyanakvó szemeire vonatkozó átkot mormogva belép a Templom nagykapuján.*