//Sosem elég//
//Második szál//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
* Bicepsze nagyságának a témájához nem szól többet, csak nevet. Való igaz, hogy nem az a nagydarab alkat, de minek is lenne az? A kard a nagyokkal is végez, mint ahogy azt már Agin is megtapasztalta.
Miután végig hallgatja Rel felvilágosítását célja elérésének nehézségéről, rázni kezdi a fejét. *
- Épp ezért akarok minden ilyen félszemű szerencsétlennek a szemébe nézni. Hidd el, ha meglátom az arcát, tudni fogom, hogy őt keresem-e.
* Amikor az elf felteszi az utolsó kérdését, Agin megijed, bár nem tudja mitől. Senki sem támadt rá, megijedni pedig még akkor sem ijedt meg, mikor Leon-nal verekedett. Nem akarja elmondani. Nem is mondaná el, de elgondolkozik. Úgy gondolja, hogy Rel tudna neki segíteni, elvégre befolyásosnak tűnik, és meg is bízik benne. Talán ő az eddigi legjobb esélye, a félszemű megtalálására. Egy kis hezitálás után megszólal. *
- Oké...
* Az ajtó felé pillant, mintha azt figyelné nehogy hallgatódzón valaki, vagy éppen azt, hogy nem akar-e valaki belépni, hogy megakadályozza, hogy elmondja azt, amit most mondani fog. *
- Voltam már vagy négy vagy öt esztendős is, amikor megtörtént az, amit most mondani fogok. De megkérlek, hogy ezt senkinek se add tovább!
* Az elf szemébe pillant, nem mosolyog. Ha Rel beleegyezik a titoktartásba, akkor folytatja. Története közben végig a padlót szemléi, fejét egyszer sem emeli fel. *
- Akkor még a szüleimmel éltem. Atyám vézna kis ember volt, kereskedő, ha jól emlékszem. Anyám pedig, a legszebb és legkedvesebb ember, akit valaha ismertem. Szerettem őt. Egy kis faluban éltünk, kisebb volt, mint amiben felnőttem. Nagyszerű kis falucska volt az. Az emberek segítettek egymáson, összetartottak.
Na persze, nem azon az éjszakán. Azon az éjszakán mindenki fejvesztve menekült. A házunk ablakából figyeltem, ahogy a falut banditák támadták meg. Rabolni jöttek. Gyújtogatni, szórakozni. Emlékszem a férfire, aki szembe szállt velük. Tucatnyian voltak, ő meg egyedül. Még is szembe ment velük. Persze egyből leszúrták. Azt is láttam, ahogy atyámat menekülés közben ölték meg. Úgy tűnik az sem volt jobb. A házakat kifosztották, majd felgyújtották.
Anyám bezárta az ajtót, és azt mondta, hogy bújjak a szekrénybe. Szólni sem tudtam, igyekeztem engedelmeskedni. Ekkor törték be az ajtót. Ott állt a bejáratban. A félszemű. Nem tudtam elrejtőzni. Én közelebb álltam hozzá, mint anyám, így félre lökött. A falnak csapódtam, és ott is maradtam. Anyám könyörgött az életemért, erre pedig a félszemű elkapta őt, és az ágyra lökte. Lefogta őt, és rámászott. A szemem előtt erőszakolta meg. Anyám sírva nézett rám. Azt mondta, hogy fussak. De én moccanni sem tudtam. Nem azért, mert megsérültem vagy bármi ilyesmi, nem. Szimplán gyáva voltam.
Miután a félszemű végzett, hezitálás nélkül elvágta anyám torkát. Felhúzta a nadrágját, majd elindult kifele. A bejáratban még megállt, és a szemembe nézett. “Viszlát pajtás!” Ennyit mondott, majd nevetve eltűnt. Vagy korábban meghallotta anyám könyörgését, vagy még csak arra sem méltatott, hogy megöljön. Én pedig csak ültem ott a falnak dőlve. Még csak nem is sírtam. Akkor még arra sem voltam képes.
Azóta pedig megfogadtam, hogy megkeresem, megkínzom és megölöm.