OOC - Játékon kívüli fórum
Karaktered neve: ---       Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó       Pénzed: --- arany     
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!


Üdvözlünk!

Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.

Vissza a főoldalra!
Nincs "nagyobb" helyszínJátékon kívüli fórumArthenior főtere (új)
Amon Ruadh (új)
Füves puszta (új)
Dokkok és kikötő (új)
Játékon kívüli fórum >> Általános fórum >> Kreatív sarok >>
Puccs
Mostani oldal: 1 (1. - 2. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>

2. hozzászólás ezen a helyszínen: Játékon kívüli fórum
Üzenet elküldve: 2013-04-28 13:03:31
 ÚJ
>Dhunamella Carlsson avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 194
OOC üzenetek: 351
Ez nagyon tetszik! :)


1. hozzászólás ezen a helyszínen: Játékon kívüli fórum
Üzenet elküldve: 2013-03-20 21:11:32
 ÚJ
>Moderártor (inaktív) avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 0
OOC üzenetek: 20
Ugyan nem Fantasy, de azért beteszem. Jó olvasást! :)

~.~.~.~.~.~.~.~.~.~.~.~.~

Puccs

Másfél éve voltunk házasok. Már ha élhetek a nagyjából negyven éve halott, földi kifejezéssel kapcsolatunkat illetően.
Noha még messze volt következő „évfordulónk”, én úgy gondoltam, meglepem valamivel. Valami igazán különlegeset kívántam neki adni. Szkafanderem-gravicipőm ára ráment, mire ráleltem a megfelelőnek ítélt ajándékra. Az ilyesféle tudniillik, luxuscikknek számít ebben a környezetben, ahol a mindennapi élelmünkért is keményen megdolgoznak az illetékesek.
Azzal a növénnyel akartam őt meglepni, ami után nevét kapta, mivel tudtam, még sosem látott ilyet. Szerettem volna, ha megismeri a gyönyörűséges liliomot, mely az általam szeretett nők – édesanyám és feleségem – kedvence is volt.
Úgy hívták, Lilián. Nem érdekelt, mibe kerül az ajándéka. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy nem érdemli meg, még így sem, hogy tisztában voltam vele, csak tudósszemmel fog a növényre pillantani, egyéb érzést nem fogok belőle kicsikarni.
Ő és a fajtája képtelen emberi érzelmekre. Nem arra teremtették őket, hogy érezzenek, hanem, hogy a rájuk bízott feladatot végrehajtsák. Lilián sem volt más csupán, mint megboldogult feleségem pontatlan mása… testileg. Szellemileg tökéletes Marskutató volt, érzelmileg pedig… akár egy száraz fűszál. Én mégis szerettem őt, ezt a szívtelen, tökéletlen emberi mást.

Én teremtettem őt, másfél éve, mikor nevet adtam neki. Addig nem volt több hatvan kilónyi okos húsnál és csontnál, amely egy hatalmas henger alakú üvegtartályban fejlődött, sok száz más társához hasonlóan. Én hoztam őt létre. Embot-birtokló berkekben úgy hívják ezt, nemzés. Emiatt eleinte rossz érzéssel töltött el belegondolnom, hogy saját házastársam nemzője is magam vagyok, de később hozzászoktam.

Aznap korábban végeztem a légzsilipek karbantartásával és fejlesztgetésével. Ilyenkor nincs annyi teendőm, mint a meteorrajzáskor.

Szerettem. Meg akartam lepni, itt is volt rá a kiváló alkalom. Kezemben a tő rózsaszín-vörös színben pompázó növénnyel léptem be kabinunkba. Minden bizonnyal meg is leptem volna, ha nem lett volna épp oly elfoglalt. A Marskutatás vezetőjével, a hálókapszulánkban, az ágyunkban… A lepedőakrobatikát gyakorolva. És még a holovirtuálist sem használták! Ez azért… Főben járó bűn. Ennyit a népességszabályozásról!
Egyszóval így inkább én lepődtem meg. Aztán Damien, mikor kipenderítettem a 7-es objektum kupolatermébe, ahová a többi tizenegy kabin is nyílt. Úgy, pőrén, ahogy volt!
Liliánhoz is lett volna egy-két keresetlen szavam. Elsősorban egy kemény kérdés: mivel sikerült ennek a pernahajdernek rávennie egy örökké pusztán száraz tényekre szorítkozó, érzések nélküli magafajtát erre?! Aztán persze jött volna némi kiabálás, melyeknek ő úgy sem látta volna értelmét. Megeshet, hogy a kezem sem tudtam volna megfékezni, nehogy eljárjon.
Ám mire visszaléptem a kapszula elé, a nő ernyedten feküdt az ágy összegyűrt huzatján, a gyönyörű fehér műanyag mennyezetet bámulva, a szokásosnál is üvegesebb tekintettel. Addig a percig nem tudtam róla, hogy ilyet is lehet; hogy valahonnét a központból is leállíthatják. Kicsit megkésve érezték ugyan a bajt, a köz érdeke mindenképp ezt a cselekedetet kívánta, hisz’ II-es Földgyűrű teherbíró képessége korlátozott. Igyekeztem ezt sulykolni magamba is, mégis képtelen voltam abbahagyni a tehetetlen fel-alá mászkálást.

Másnap reggel a kabin átellenes sarkában ébredtem - ha beszélhetünk sarokról egy ovális alaprajzú épület esetében. Magam sem tudtam, hogyan kerültem oda, de már nem is igazán foglalkoztatott. Elkezdtem magamra ölteni munkaruhám, hogy újult erővel vethessem magam ismét a munkába. Kedvem ugyan a legkevésbé sem volt hozzá, de az elmúlt nap csupa örömteli dolgainak tetejébe nem akartam még a munkám is elveszíteni. Elég nehezen jutottam be így is, pályázat halmokat írtam meg, mire elfogadták jelentkezésem, s a pusztulófélben lévő jó öreg Földanyáról ide menekítettek.
A munka úgyis eltereli majd a gondolataim. Dolgozom, amíg bírok, csak hogy ne jusson eszembe ez az egész, pihenni majd ráérek úgy is, mikor már a fáradtság dönt le a lábamról. Régi, jól bevált módszer ez. Már legalább háromszor kihúzott a mély önsajnálatból. Igen peches embernek tartom magam. Valahogy az efféle sorscsapások sosem kíméltek.

Öltözetem csatjainak biztosítása közben kopogtattak ajtómon. Azt kinyitva, a zsilip szisszenése után két újabb embotra lettem figyelmes. Tudtam is, mit akarnak, láttam már őket dolgozni.
- Ott van, vigyék csak. – Intettem Lilián felé, s igyekeztem még véletlenül sem odanézni, ahogy felkapják, s beteszik a szállítógépük hosszúkás, tömegkoporsó szerű konténerébe.
- Magát is vinnünk kell, újra feldolgozásra. – Szólt hozzám egyikük. Elsápadtam, néhány másodpercbe bele is telt, mire levegőt kaptam és szóhoz bírtam jutni.
- Itt valami tévedés lehet, én nem vagyok gép. Menjenek, engem is vár a munka.
- Parancsot kaptunk. Figyelmeztettek, hogy meghibásodott és ellenállhat.
- Nem hibásodtam meg, mert NEM VAGYOK GÉP! Ember vagyok!
- Velünk kell jönnie. – Felelte hajthatatlanul, a tőlük elvárható érzelmetlen ridegséggel. Éreztem, amint kettejük keze csuklómra kulcsolódik. Tudtam, ha nem cselekszem, a következő egy órán belül már nem élek.

Szerencsém volt, hogy embotot küldtek utánam, és nem embert. Ezeket kifejezetten egy célra hozzák létre. Ezek feladata is csak az volt, hogy a hibás testeket rakodják, hurcolják, s mivel azok nem állnak ellen, ezeknek sem esze, sem testi ereje nem volt túl sok. De azért így is megkaptam a magamét.
Lábaimmal támasztottam ki magam a konténer peremén, azok meg nyomtak, tuszkoltak befelé, mint valami régi, ósdi komikumban. Nekem csak az volt a dolgom, hogy ellenálljak, amíg csak bírok. Egy idő után kis híján feladtam, mindkét combom húzni kezdte a görcs, és mikor azt hittem, már nem bírom tovább, ezek végre mégis begőzöltek. Mindhárman hangosan puffanva értünk földet, a derekam azóta is sajog.

Ki innen! – visszhangoztam az első gondolatot, mely eszembe jutott. Sietnem kellett. Ha ezeket is figyelik a központból; még ha csak annyira is, mint az én Liliánomat; nincs sok időm arra, hogy eltűnjek.
Rohantam, ahogy csak a lábaim bírták. Ki a kabinból, ki a 7-es objektumból, egyenest át a II-es Gyűrű többi objektuma közt, elsunnyogva az újrafeldolgozó mellett, egyenest a kikötőkig. Jelentős előnyöm volt már így is a lehetséges üldözőimmel szemben, s mérnökember létem miatt ez csak tovább fokozódott. Ismerem minden egyes műszer szeszélyeit. Némelyikben több érzés lapul, mint ezekben a mű-emberekben.
Amerre tartottam, az a kikötő is épp ilyen szeszélyes, a legtöbben nem is használják; inkább többet sétálnak a következő kikötőig. Ebben ugyanis rá kell érezni, az óriási piros gombot mely felületen kell megnyomni, és ehhez keveseknek van türelme. Mély levegőt vettem, még egyszer utoljára hátranéztem, hogy búcsút vegyek mindattól, amit valószínűleg örökre magam mögött hagyok, s ahová már nem is köt semmi. A szirénák épp akkor hangzottak fel mögöttem, mikor sisakom hiányában vettem egy mély levegőt, amivel kibírhatom a következő gyűrűig, majd rátenyereltem a gombra. Akkor már nem volt más dolgom, mint elég nagyot ugrani, s kinyújtani a kezeim, hogy megkapaszkodhassak az I-es peremén. A többit meg már tudja, Zoli bá! De azért még kérhetnék valamit? Azzal a fűrészelt csövűvel óvatosan hadonásszon! Engem is kis híján lepuffantott! Nagyon jó ez a pörkölt! Miből van?
- Disznóhús, meg krumpli. – Felelte egy gazdától elvárható hanyagsággal.
- Ugyan csak mérnök volnék, de azt hiszem, a disznóhúst megismerem. De ha jól tudom, az egyébként sem lehet benne, mivel egyik Földgyűrűn sem lehet állatot tenyészteni, még a legalapvetőbb élelmiszernövényeket is alig. És ha már itt tartunk, ebben krumpli sincs, az is hétszentség!
- Nem akarod tudni az igazat, fiam. – rázta meg a fejét az öreg gazda. – Semmi olyasmi nincs benne, ami árthatna, legyen ennyi elég. Bízz bennem. Nem akarod tudni. Egyébként pedig rossz az informátorod, vágd nyakon. Van állat. Odaát a hármason. A „Királyoknak”. Azoknak kell ám! Biztonság, luxus, dőzsike. A pusztulásba taszították a Földet, aztán ide hozatták magukat, hogy itt folytassák tovább a pocsékolást meg a mértéktelenséget. Az kell ezeknek! Aki pedig dolgozik, azt kirekesztik mindenből. Így volt ez fiam, mindig is, és úgy tűnik, ezután is. Ők utálnak minket, mi meg őket. Ez az élet rendje… - keserűen felnevetett.
- Milyen hármas? Csak két Földgyűrű van! – értetlenkedtem kiürült tányérom fölött. Már arról is megfeledkeztem, hogy gyomrom még mindig ételért kiált.
- Három. Nemrégen fejezték be a munkálatait. Itt van a szomszédban. Nem a kettes után, hanem a mi másik oldalunkon, közelebb a Földhöz. Ott biztonságosabb. Nem érik őket annyira a meteorrajok. Hadd legyünk csak mi a golyófogók! – pillantása elkomorult, gyanakodva tette fel következő kérdését. – Azt mondtad, mérnök vagy. Akkor tudnod kéne róla. Talán még ismered is a tervezőjét. Valami Kovács… A keresztneve meg F-betűs. Flórián, vagy Farkas… Valami hülye kutyaneve van.
- Hogyne ismerném. És azt hiszem, ideje is lenne már bemutatkoznom. Kovács Félix.- kezet nyújtottam, erre ő kinevetett. Valahogy én nem tartottam olyan mókásnak a helyzetet.
- Kicsit átvágtak, mi, fiam?
- Egy egész kicsit, öregapám. – biztos voltam benne, már nem jöhet rosszabb, ennél lejjebb már nem csúszhatok.
- Erre inni kell! Móni! Móni! Hozzál szíverősítőt! – kiabált, aztán a faház ajtaján túlról meg is érkezett egy testes hölgy, kezében butykossal, meg két apró pohárral. Töltött, elénk helyezte az italt, és a butykost is, majd kiviharzott újra, anélkül, hogy szólt volna egy szót is, vagy csak ránk nézett volna. Zoli bá meg folytatta.
- Nem szokásom minden kósza népet beavatni, de ezek után azt hiszem, benned megbízhatunk. Szóval úgy döntöttünk, összefogunk. Van egy tervünk.

És mesélt.


* * *


Következő arcul csapásom már nem ért meglepetésként. Nem fukarkodtak a testi fenyítéssel.
Fejem lejhajtottam, hogy az asztalhoz bilincselt kezemmel kitörölhessem számból a vért, majd ismét felemelkedtem. Fájt, de nagyon. Ám a káröröm mámora, látni, mennyire dühíti őket, hogy a sorozatos ütések hatására sem vallok, feledtette a fájdalmat.
- Mi volt a terv? – kérdezte a férfi, már sokadjára, egyre türelmetlenebbül. Nőtársa igyekezett csitítani.
- Azt mesélem.
- Próbálhatná kevésbé szűkszavúan is. Nem a körítésre vagyunk kíváncsiak. – ezúttal a nő kérdezett, s hogy nyomatékosítsa szavait, áthajolt az asztalon, hogy minél közelebbről vághassa képembe szavait. Nem a kívánt hatást érte el, az általa viselt, mélyen kivágott blúznak köszönhetően.
- Földi származású az a blúz? Úgy vélem, egyiptomi lehet. Már a púpokból ítélve. Ugye, jól tudom, hogy a tevék ott éltek? Mérnök vagyok, nem biológus. – nem értékelték a humorom, újabb pofont kaptam, ezúttal az asztallapon tócsát alkotó véres nyál mellé egy fogam is megérkezett.
- Mi volt a terv? – már kezdett unalmassá válni a kérdés. A kis szürke szobácska szemközti falán, az ajtó fölötti órára néztem. Már legalább másfél órája mutathatott fél tizenkettőt. Legalábbis az elhangzott mondatok és az elcsattant pofonok számából erre következtettem. Nem nagyon akaródzott még vallani. Élveztem, hogy végre érzelmeket váltok ki valakiből. A két nyomozó ember volt. Néhány utánunk küldött, és aztán vissza nem tért embot után végre hús-vér embert bocsátottak nyomunkba. Azokon már nem fogtunk ki.
- Be kellett épülnünk.
- Ezt is tudjuk. De mi volt a cél?
- Zoli bának… - újabb pofon.
- Nincs is semmi Zoli bá, se Móni! Kikről beszél?
- Hát Zoli báról meg Móniról. Én adtam nekik ezeket a neveket, legalább annyira nem bírtam megjegyezni az övékét, mint ők az enyémet.
- Azért megpróbálhatna emlékezni.
- Nem fog menni. Folyton csak… a tevék járnak az eszemben… - ezzel is kivívtam egy pofont.
- Mennyi az idő? – kérdeztem, most már megelégelve a fájdalmat, mikor eszméletemhez tértem.
- Mit számít az idő? Folyamatosan csak halandzsázik, ezzel nem megyünk semmire sem, Faith!
- Ha megmondják, mennyi az idő, vallhatok. – gondolkodóba estek. Tétován pillantottak egymásra, mintha képesek lennének egymás gondolatában turkálni. Legalábbis ez volt a benyomásom. Tudtam, hogy ilyesmire azért nem képesek, mivel akkor már rég nem engem faggatnának. A nő gondolt egyet, a karján lévő digitális kijelzőre nézett, majd közölte az időt.
- Fél három.
- Egy óráig voltam eszméletlen?
- Egy fél órát. De most már valljon.
- Végülis, már megtehetem. Zoli bának már volt egy beépített embere a kettesen. Vagyis nem is igazán beépítettje, nem ő juttatta oda. Olyan valaki volt, akit megnyert az ügyének, mielőtt még azt el akarták tenni láb alól. Az hozzáfért a központi adatokhoz, létrehozott néhányunknak egy mű-emberi személyazonosságot, s biztosított még hozzá chipet is. Igaz, csak felragasztott volt, nem beültetett, mint az embotoké; de senkinek sem szúrt szemet. Így már csak azt kellett kivárni, míg beválogatnak az Inkubátorok személyzete közé.
- Mi volt a feladata?
- Tönkretenni a születendő embotokat, és a központon keresztül vírust bocsátani a már meglévőkbe is, ezzel saját fegyverüket fordítva az elnyomó „Királyok” ellen. Minden emberi erőt lecseréltek gépire, amit csak lehetett, beleértve a rendfenntartó erőket is. Azok kezelhetőbbek, mi? – elvigyorodtam, már amennyire képes voltam erre úgy, hogy az egész fejem egyetlen óriási élő fájdalomként sajgott. – Így akartuk meggyengíteni a fennálló rendszert, hogy azok kerülhessenek hatalomra, akik azt megérdemlik, és nem csak eltékozolják. Kemény ostrom lett volna, ha az I-es Földgyűrű felkel, s egytől-egyig, háztáji fegyverekkel felszerelezve vonulnak végig a másik két Gyűrűn, hogy egyszer az életben az ő akaratuk is érvényesüljön.
- Még szerencse, hogy elkaptuk. – könnyebbült meg a nő.
Ebben a pillanatban harsantak fel a szirénák. Éles hangjuk késként hasított a levegőbe. Két vallatóm szeme elkerekedett, értetlen pillantásokat vetettek felém. Az ajtó berobbant, ez a kettő pedig elmerült a befelé tóduló, lincshangulatú tömeg közt. Balta csapott le a csuklóimat az asztalhoz kötő bilincs láncára, majd Zoli bá felsegített.
- Ej, de meggyötörtek, fiam. Büszke vagyok rád, hogy így kitartottál. Gyere, menjünk tovább. Már semmi nem állhat utunkba! – az én kezembe is került egy fejsze, fogalmam sincs, kitől származhatott. Feltápászkodtam, s bár kissé szédültem, megindultam kifelé. Az épületen kívül az a kép tárult szemem elé, melyet már számtalanszor láttam álmaimban is: a felkelő nép, akár a veszély elől vonuló bivalycsorda, özönlik, hullámzik a fontos épületek felé, maga alá temetve még azt a kis ellenállást is, amelybe ütközhet.
- Már csak azt szeretném tudni, ki köpött. – kiáltottam Zoli bának, a magaslaton állva.
- Móni. – adta meg kurtán a választ.
- És hol van most?
- Meghalt. Menjünk?
- Menjünk! – s azzal mosolyogva vetettük magunkat mi is a hullámzó „tengerbe”.


1-2