OOC - Játékon kívüli fórum
Karaktered neve: ---       Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó       Pénzed: --- arany     
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!


Üdvözlünk!

Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.

Vissza a főoldalra!
Nincs "nagyobb" helyszínJátékon kívüli fórumArthenior főtere (új)
Amon Ruadh (új)
Füves puszta (új)
Dokkok és kikötő (új)
Játékon kívüli fórum >> Általános fórum >> Kreatív sarok >>
Valóra vált álom
Mostani oldal: 1 (1. - 3. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>

3. hozzászólás ezen a helyszínen: Játékon kívüli fórum
Üzenet elküldve: 2010-08-03 10:17:15
 ÚJ
>Enver Athect avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Kezdő játékos
IC üzenetek: 13
OOC üzenetek: 6
Köszi!! :) Van még pár csak azok jóval hosszabbak meg van olyan is ami nem igazán fantasy. Az inkább szerelmes story :)


2. hozzászólás ezen a helyszínen: Játékon kívüli fórum
Üzenet elküldve: 2010-08-01 22:22:37
 ÚJ
>Emphus avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Adminisztrátor
IC üzenetek: 0
OOC üzenetek: 5968
A történet nagyon tetszik. :)


1. hozzászólás ezen a helyszínen: Játékon kívüli fórum
Üzenet elküldve: 2010-08-01 10:17:53
 ÚJ
>Enver Athect avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Kezdő játékos
IC üzenetek: 13
OOC üzenetek: 6
Valóra vált álom


A tavaszi nap sugara fényesen süt be a kis ablakon, egyenesen Márk arcát perzseli. A fiú kinyitja szemeit és levánszorog a lépcsőn. A friss kifli ki van készítve az asztalra, mint mindig. Leül, reggelizik, majd visszamegy szobájába. Ma egyedül van otthon, mert szülei dolgoznak, pénteken, a főiskolán nincs tanítás. Visszafekszik az ágyba és kinyitja kedvenc könyvét.
„ A lovag búsan bandukol az erdőben. Magányos farkas így nincs társasága”
- Márk! Te vagy az? – hallja a kislány hangját a lovag és lelassít lovával.
- Igen, én. És te ki vagy? – kérdezi kíváncsian, majd leszáll a lóról.
- Én Lídia vagyok. Hát nem ismersz meg? A testvéred lánya.
Márk ekkor veszi észre, hogy nehéz a páncél, alig tud benne mozogni, de még is elindul a gyerek felé. Mintha magasabb lenne és izmosabb. Kicsit fura az egész, előbb még az ágyában feküdt, most meg egy lóról szállt éppen le páncélban. Megrántja a vállát, majd leguggol a kislány elé.
- Hallgatlak! Mit szeretnél?
- Csak annyit, hogy óvatos legyél utadon. Az erdő tele van gonosz varázslatokkal, de én itt várlak, ha visszatérsz. – majd megcsókolja Lídia Márkot és elfut.
Márk vesz egy mély levegőt és elindul az erdő mélye felé. Furcsán érzi magát, tulajdonképpen azt sem tudja, hogy minek megy az erdőbe. De felül a lóra és hagyja, had vezesse a sorsa. Elég sötét van az erdőben, le is veszi sisakját, mert úgy jobban lát. Egy madárra lesz figyelmes, hogy folyton röpül utána, és ha lemarad, megvárja.
- Hé, te madár! Minek követsz engem?- teszi fel a kérdés, de hirtelen rájön, hogy fölösleges, hiszen úgy sem tud válaszolni. Megmosolyogja magát és tovább halad. Elérkezik egy kunyhóhoz. Bekopog és egy szép fiatal lány nyit ajtót.
- - Már vártalak lovag! –szólt és betessékelte a fiút.
- - Örülök neki. Az a baj, hogy nem tudom mit is keresek itt és, hogy hol vagyok. *mondta kicsit kétségbeesetten.
- - Nem baj. Mi tudjuk. A lényeg, hogy a következő elágazásnál fordulj balra. De ne jobbra, mert ott a boszorkányok ligetére találsz. Megátkozott bestiák. Balra van a tündérek erdeje. Ők majd mutatják az utat. Adok egy kis élelmet az útra.
Így is történt. Márk a következő kereszteződésnél balra fordult. Bár kísértést érzett a jobb oldal iránt, mert gyönyörű, ám még is hátborzongató dallam szűrődött ki a fák lombjai közül. Ahogy beljebb ért egyre színpompásabb lett a környezett. A szivárvány összes színe megtalálható volt itt. Egy csilingelő kacagást hallott a bal füle mellől.
- Nahát! Apróság! Ki vagy te?
- Én a tündérek közül vagyok egy. Mókás, hogy meglepődtél. A nevem Szélike. –mutatkozott be a kis tündérke. – És jó fele haladsz. Adok neked vizet a forrásunkból az utadra. Legközelebb jobbra fordulj. Ott találod a sellők tavát. De vigyázz, nehogy megérints egyet is, mert örökre a tó fogságában ragadsz. A lovag bólintott, megvárta, amíg Szélike visszatér a vízzel, elköszönt és jobbra fordul az út végén. Egy hatalmas tóhoz ért. Egy párszor körbejárta, majd leült és nézte a tó tükrét. Meglátta benne a saját arcképét. Majd egy gyönyörű női arc közeledett felé, ami végül kiért a felszínre. Márk kicsit meglepődött, de higgadt maradt. Elvégre kezdi megszokni a furcsa utazást.
- - Üdvözöllek vándor lovag! Szebb az arcod, mint gondoltam. Gyere közelebb, had simítsam meg.
Már éppen indult volna a fiú, de eszébe jutott Szélike intelme, így maradt, ahol volt.
- Inkább most ne kérlek. A tündérek ide irányítottak. Mondd mi a dolgom.
- És, ahogy hallom elmondták miben rejlik a varázserőnk. Az én teendőm, az, hogy adjak az életerő szérumunkból. De ez csak egy unikornis sörényéből kitépett szállal együtt érvényes. Ők pedig a következő tisztáson találhatók. Csak egyenesen kell menned.
Majd lemerül a sellő és egy kis idő múlva egy zöld fiolával tért vissza. Márk megköszönte és már ment is tovább. Az unikornisok mezeje nagyon szép volt. Tele aranysárga lovakkal. Leszállt saját lováról és lassan közeledett az egyik felé. Kicsit bizalmatlan volt a ló, mert hátrafele araszolt, de amikor Márk szemeibe nézett megállt és fejet hajtott. A lovag megsimogatta és közben kitépett egy szálat a sörényéből. Az unikornis felegyenesedett és elvágtatott. Márk a zöld fiolába tette a szálat, a tarisznyájába helyezte azt, felült lovára és egyenesen az erdő széléhez vágtatott. Lídia ott várt rá. De már nem volt olyan szép pirospozsgás arca, mint a lovag útja előtt. Gyorsan elővette a fiolát megitatta a kislánnyal, akinek pár perc múlva jobb színe lett.
- Hazavinnél a várba? Ott van a domb tetején. – mutatott a kislány felfelé.
- Természetesen! – mosolygott a fiú és felkapta a kislányt.
Gyorsan hazaértek. Lídia berontott a palotába és egyenesen anyja karjaiba vetette magát.
- Édesanyám! Megmenekültem. – mosolygott boldogan.
Márk a távolból nézte a jelenetet, aztán szép halkan távozott a várból. A városba lovagolt. A piacon igen sok embert talált. De valami még hiányzik. Nem tudja megmondani, hogy, csak azt, hogy valami.
Magányosan kilovagolt a város szélére. Leszállt a lóról és nézte a tengert. A nap sugara fényesen tündökölt. Ám egy kis sugár valahogy másabb volt mint a többi. Egyenesen rámutatott egy vérvörös rózsára. Márk odament és letépte. Nem tudja maga sem, hogy mi vezérelte, de visszaült a lovára és egyenesen a várba vágtatott. Már csak a királynét találta ott. Odament, meghajolt előtte és odaadta a rózsát.
- Nemes szíved van Márk lovag. Mi sem mutatja jobban, minthogy elhoztad nekem a reménység rózsáját. - magasztalta a királyné.
- Na de most menj! Szabad vagy!- adta ki a parancsot az uralkodó. Márk pedig távozott. Most is az erdő felé lovagolt. „ A lovag búsan bandukol az erdőben. Magányos farkas így nincs társasága”
Márk meglepetten tért magához az ágyában. Nem hiszi el, amiit átélt. Tulajdonképpen ő volt az? Ő volt a lovag? És Lídia igaz volt? Nem hitt magának. Felöltözött, hiszen már lassan ebédidő volt. Megebédelt és bement a városba találkozni a barátaival. De erről nem szólt senkinek, nem akarta, hogy bolondnak nézzék. Szombati nap anyukája így szólt.
- Megyünk vidékre a mamához!
- Jaj, ne! Már megint?- panaszkodott a fiú.
- Ezt még egyszer meg ne halljam! Öltözz! - adta ki az utasítást az anyukája.
Nagy nehezen felöltözött és kedvtelenül nézett elébe az útnak. A nagyinál vacsoráztak, beszélgettek.
- Kis unokám! Nem akarsz kimenni a búcsúba? Ilyenkor minden fiatal ott van és szerintem tetszene neked. - kacsintott a mama.
Márk ki ment, bár nem volt kedve. Sétálgatott, vett egy mézeskalácsot és leült a várrom peremére. Egy szép szőke lányra lett figyelmes, aki fagyit nyalt. Figyelte, ahogy a lány jóízűen megeszi. Végül ez a leányzó fogta magát és odalépett Márkhoz.
- Szia! Nem láttalak még itt. Új vagy?
- Szia! A nagymamám lakik itt, csak eddig nem voltam a ház udvaránál kijebb.- válaszolta egyhangúan.
- Értem. Akkor itt az ideje, hogy megismerkedjünk. A nevem Lídida. És a tied?
- Márk. Örülök. - és kezet nyújtott a fiú. A lány pedig elfogadta.
Lídia bevezette a fiút az erdőbe.
- Ugye milyen szép? – kérdezte lelkesen.
- Az. Valóban. – mondta a fiú most őszintén. – és milyen színes!
És hirtelen valami villámcsapásszerűen villant be az emlékezetébe.
- Mondd csak! Nem találkoztunk mi már valahol?
- Nem hinném. – felelt a lány sunyi mosollyal.
- Márpedig nekem ismerős vagy. Az arcod, a hajad. Csak nagyobb vagy, mint, amikor mi találkoztunk.
- Nem! Biztosan tévedsz. – mosolyog tovább a lány.
- Forduljunk, vissza, kérlek!
Így is tettek. A fiú visszasietett a nagymamájához.
- Mesélj fiam! Milyen volt a búcsú? – érdeklődött a nagymama.
- Érdekes, de jó. – felelte röviden.
Nyugovóra tért, de nem hagyta nyugodni a gondolat Lídia körül. Tudta, hogy ismeri már. Tudta, hogy ő az a lány, az álmából. Vagy valóságból? Ezt még mindig nem tudta eldönteni. Másnap reggel a mamájához szaladt.
- Mondd csak nagyi! Hol lakik Lídia?
- A következő házban pár méterre, jobbra.
És már szaladt is a lányhoz. Szerencsére otthon találta.
- Szia, Márk. Mi járatban itt nálam?
- Szia! Kérlek, gyere ki, sétálni. Beszélgetni szeretnék.
- Rendben! Pár perc és jövök.
A séta nyugalmasan telt és már nem hagyta nyugodni ez a rejtélyes dolog, ami körülötte folyik.
- Mondd csak. Nem voltál bajban, kiskorodban? Esetleg nem voltál beteg?
- Hm! Nem emlékszem. De lehetséges, hogy beteg voltam. Olyan beteg, amire az orvosok nem találtak gyógyírt. De meggyógyultam és itt vagyok. – mondta egyre nagyobb vigyorral a képén.
- És hogyan gyógyultál meg?
- Arra sajnos nem emlékszem.
- És éltél valaha várban?
Lídia elnevette magát. Képtelenségnek tartotta a fiú kérdését.
- Várban? Tudod mikor voltak várak? A középkorban. Nem én nem éltem. – válaszolta, de a vigyor nem tűnt el a bájos arcáról.
- Akkor nem értem. Tudod volt egy álmom egy kislányról. Őt is Lídiának hívták és egy lovag mentette meg. Úgy értem, ő hozta az elixírt, ami miatt megmenekült.
- Érdekes álom. – vonta meg a vállát a lány, de a sunyi tekintette továbbra sem hagyta békén Márkot.
- Jól van! Ha te mondod! - adta be a derekát és elindultak visszafelé.
Pár napig a fiú ki sem mozdult a házból. Kerülte a családját is. Valami nem volt rendben a történet körül. Aztán eszébe jutott még valami és lerohant a nagymamájához.
- Mondd csak, Nagyi! Van itt valahol tó?
- Igen fiacskám van. A domb túloldalán.
Márk egy puszit nyomott mamája arcára és elrohant. Magányosan telt az útja, hiszen nem voltak barátai itt. A domb túloldala valóban messze volt, olyannyira, hogy mire odaért leszállt az est. Morcos lett a fiú, hiszen kellenek neki a nap sugarai, így úgy döntött itt alszik. Leterítette kabátját betakarta magát a frissen levágott fűvel és elszenderedett. Reggel a nap lány sugara cirógatta Márk arcát. A fiú felébredt és körbe nézett. Megtörölte szemeit és figyelte a sugár útját. Egyenesen egy pontra irányult, ahonnan egy gyönyörű rózsát fedezett fel. Letépte és rohant haza. De mielőtt hazatért volna betért Lídiához.
- Nézd Lídia. Most elmesélem neked. Az álmomban miután megmentettem a kislányt találtam egy rózsát egy tisztáson egy tó mellett. A reménység rózsáját, amit a királynénak kellett adnom, a szabadságomért. És nézd! – előkapta zsebéből a rózsát és a lány elé nyújtotta.
- Egy ugyan olyan rózsát találtam, ugyan olyan körülmények között. Csak nincs királyné, akinek adhatnám.
A lány megmosolyogta, de nem nevette ki a fiút.
- Szép álom! De valóban nincs királyné. Ez a rózsa tényleg gyönyörű, de nem hiszem, hogy a reménységé. De mondd csak! Mi a legnagyobb vágyad? Mi után reménykedtél?
Már elkomorodott. Nem is tudja, hogy vajon elmondhatja e Lídiának, azt, ami tulajdonképpen a lány.
- Rendben, elmondom. Arra vágytam, hogy találjak egy lelki társat. Egy olyan lányt, akiben feltétel nélkül megbízhatok és tudom, azt, hogy bármikor számíthatok rá. És még arra, hogy szeressen.
Lehunyta Márk a szemeit és nem nézett Lídiára. Pár perc múlva puha ajkakat érzett ajkain és kinyitotta szemeit. Lídia csókját érezte. Elmosolyodott és így szólt.
- Lídia! Elfogadnád a reménység rózsáját?
- El! Köszönöm lovagom. - mondta és megölelte a fiút.
Estig beszélgettek. Márk hazakísérte a lányt és boldogan lépett be nagymamája házába.
- De kivirult a fiatalember! – jegyezte meg mosolyogva.
- Igen! Azt hiszem valóra vált az álmom.
- Egy dolgot jegyezz meg fiam! Nem minden álom a képzelet szülöttje. Vannak, amik azok, de van pár, ami valóság. Így arra kérlek, gondolkozz el azon, hogy a te álmod valóban álom volt e nem pedig valóság. – és egy sunyi vigyor kíséretében kiviharzott a konyhába, a megdöbbent fiút magára hagyva.




1-3