OOC - Játékon kívüli fórum
Karaktered neve: ---       Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó       Pénzed: --- arany     
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!


Üdvözlünk!

Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.

Vissza a főoldalra!
Nincs "nagyobb" helyszínJátékon kívüli fórumArthenior főtere (új)
Amon Ruadh (új)
Füves puszta (új)
Dokkok és kikötő (új)
Játékon kívüli fórum >> Általános fórum >> Kreatív sarok >>
A szörnyvadász [ regény részlet]
Mostani oldal: 1 (1. - 2. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>

2. hozzászólás ezen a helyszínen: Játékon kívüli fórum
Üzenet elküldve: 2010-12-30 12:55:36
 ÚJ
>Turrog a Behemót avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 763
OOC üzenetek: 678
Nagyon jó lett ^^ Már várom a folytatást :)

A hozzászólás írója (Turrog a Behemót) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2010.12.30 12:55:51


1. hozzászólás ezen a helyszínen: Játékon kívüli fórum
Üzenet elküldve: 2010-12-26 08:45:08
 ÚJ
>Elias Cardwall avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Kezdő játékos
IC üzenetek: 1
OOC üzenetek: 4
2. fejezet
A szörnyvadász

A nap sebzett vadként vonult vissza a horizont mögé, vörös vérét maga után hagyva a borongós égbolton, majd a közelgő éj homálya azt is lassan kezdte felemészteni.
- Eső lesz az este – motyogta magában egy öregember parányi viskója előtt ücsörögve.
A pár házikóból, és egy rozoga szentélyből álló falucska lassan a lefekvéshez készülődött. Még az erdőből innen-onnan fejszecsattogás hallatszódott, de a friss vacsora illatára a favágók is hazatértek feleségeikhez.
A szentély előtt csuhás pap térdepelt, buzgón imádkozva a Hármakhoz, a legelterjedtebb északi vallást űzve. Hétszáz év alatt a vallás futótűzként terjedt el a királyságokban. Rivius büszke császárai lenézéssel szemlélték az egymás után épülő hatalmas bazilikákat, melyek mind a Hármak dicsőségét zengték. A feszülstség egyre erősődött, míg nem Maesin lovagjai Szent Háborút hirdettek Voltacore forró tájaira. A véres évek alatt a keleti határ teljes feldúlásra került.
- Kérlek Atya, ítéld meg helyesen tetteim... – motyogta, és meggyújtott egy gyertyát a templom előtt – Kérlek Szűz mutasd meg az egyenes utat – újabb gyertya következett – Kérlek Harcos óvj meg utamon – felpislákolt az utolsó gyertya is.

Harwin tiszteletes alig lehetett több huszonnégy évesnél. A Tlipuni Kolostorban volt szerzetes mindezidáig, mígnem a Kolostor levelet nem kapott, hogy a Fecskefalvi tiszteletes életét vesztette.
Amikor elindították Fecskefalva felé még úgy tudta, hogy az elődje végelgyengülésben halt meg. Mikor megérkezett megtudta, hogy igazából felakasztotta magát. Amikor vén öszvére hátán becsoszogott a faluba, új lakhelyére mélységes megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy az öreg papot még mindig nem szedték le arról a gerendáról, ahol elkövette az öngyilkosságot. Mikor benyitott az apró kis fatemplomba rögtön lehorgasztott fejű, lassan rothadásnak induló testű, nyugodtan himbálódzó testű elődje fogadta.
A falusiak azóta még a templomba bemenni se mertek, igaz, ez most sincs másként, ezért Harwin kénytelen esőben-melegben a szabad ég alatt tartani a miséket. Később az öngyilkosság okát is sikerült kiderítenie: nemrég megégettek a faluban egy fiatal lányt, akit a tiszteletes boszorkánynak kiáltott ki, ezután egy pár napra a parasztokat felbujtó pap már nem élt.
A Fecskefalviak szentül megvoltak győződve, hogy a boszorkány szelleme tért vissza, hogy bosszút álljon, de Harwin lassan sejteni kezdte az igazságot, (amúgy sem hitt a szellemekben) miszerint a boszorkányt hamisan vádolták meg, de mikor a tisztelendő erre rájött, nem bírta elviselni, hogy egy ártatlant adott a lángok martalékává.
Harwinnak új lakhelyével ezernyi új gond is szakadt a nyakába. Nem mindenki sopánkodott, hogy meghalt a régi szentember. Eleddig a szerencsejáték tiltva volt a faluban, de most Harwin lépte-nyomon kockázó, kártyázó férfiakba botlott, akik gyilkos tekintettel méricskélték a fiatal papot, aki még mindig nem érzett elég bátorságot se, hogy visszaállíthassa a régi rendet.
A néhai papnéval is meggyűlt a baja. Az öregasszony férje elvesztésével kezdett egészen megháborodni, egy alkalommal vaslábast vágott Harwinhoz, és váltig bizonygatta, hogy a néhai szerzetes gyilkolta meg férjét, hogy így szerezze meg posztját. Szerencsére senki se adott hitelt az őrület határán tengődő asszonynak.
És ugye még itt voltak az atimisták is. Mióta pár atimista papnak nyoma veszett a Siblud-erdőben Marentis miniszter jutalmat ajánlott fel, ha az elrabló tündéknek valaki elhozza a fejét. Egy levágott koponya nem sok kérdésre tud válaszolni, védeni se tudja az igazát, így nemsokára tündevadászok tucatjai lepték el Shalielt.
Pár napja egy ilyen tündevadász osztag fel is tűnt az Elveszett Lelkek Mocsarának szélén fekvő Fecskefalván. Marentis miniszter nevében felforgatták az egész szentélyt, állításuk szerint „ itt akár tündék is megbújhatnak”. Az egésznek csak az lett a vége, hogy annak az egy-két arany gyertya tartónak is lába kélt a tündevadászok távozása után, ami még értéket képviselt a templomban.
De ezek mind csak apró-cseprő problémák voltak ahhoz képest, ami a mocsárban nemrég felütötte a fejét. A falusiak sorba kezdtek eltünedezni a lápon, hogy azután csak a holttestük kerüljön elő. Ez így ment már egy jó ideje, és sehogy se tudtak rájönni, hogy mi van az ügy hátterében.
A tündevadászok mikor hallottak a hullákról követelték, hogy Harwin mutassa meg nekik. Hiába ellenkezett, mégis le kellett kísérnie a kellemetlen haszonlesőket a kriptába. Onnan persze kizárták őt, egy jó negyed óra múlva tértek csak vissza, hogy azzal a lehetetlen megállapítással traktálják a fiatal papot, miszerint a mocsárban „bitang tündék” bújnak meg, és ők a felelősek a parasztok halála miatt is.
Még mindig nem hitte el, hogy küldhették ilyen szerencsétlen helyre. A szerencsejátékosok tovább játszottak, a papné tovább dühöngött, és a hullák száma is csak azért csökkent le, mert a falusiak már szinte a házaikat se hajlandóak elhagyni.
Így a nem messze fekvő cukornád ültetvényt se tudták gondozni, ami egy Siblud-erdőben lakó Lordhoz tartozott, valamilyen Karenorhoz. A helyzet egyre csak rosszabbodott, és Harwin nem tehetett mást mint azt, amihez a legjobban értett. Imádkozott.
Mert a Káoszt nem lehet imákkal megállítani, csak tettekkel – idézte gondolatban az egyik maesini magiszter régi próféciáját Harwin.
Most lehet, hogy eljön a Sötét Kor. Riven királya halott, az ottani grófok egymás vérét ontják, teljes az anarchia, a déli fekvésű, messzi Voltacore napperzselte pusztái is király nélkül maradtak. Ráadásul Shalielben itt ez a tündeprobléma, Fangeron király hol nyugatra Riven felé, a több tucat önjelölt király felé, hol az ugyancsak polgárháború sújtotta Voltacore felé kapja a fejét, nem tudja a herceget, a törvényes fiút, vagy pedig a végrendeletben említett minden hájjal megkent testvért támogassa.
Riven barátsága mindig is jól jött Shalielnek, de most nem tudta, hogy szabad-e beleavatkoznia az ottani grófok harcaiba, ha közbelép is, fogalma sem volt, hogy kit támogasson, egyáltalán igaza van-e ott bárkinek is?
Voltacore kulcsfontosságú volt kereskedelmi szempontból, az ottani kereskedők látták el luxuscikkekkel az északi királyságokat, a Magas Földi barbárokat is együttes erővel szokták visszaszorítani a hegyek közé, de most egyetlen egy katona se lehet a Karom-hegységben, onnan szabad az út Voltacore felé, a Kopár-ormok védelme pedig teljességgel a Shalieli katonák vállára ereszkedett.
És ugye itt volt még a következő probléma Maesin, ez aggasztotta a legjobban szegény Harwint, aki pap létére több figyelmet szentelt a világpolitikának, mint az isteneknek. Az istenekhez hiába imádkozik, ők is valószínűleg most elég elfoglaltak lehetnek.
Maesin többször is hadat viselt mind Riven, mind Shaliel ellen. A kicsiny ország több száz évvel ezelőtt sorra magába olvasztotta a környező városállamokat, hol kardal, hol diplomáciával, míg birodalommá nem nőtte ki magát, és veszélyeztetni nem kezdte Riven, és Shaliel tengeri kereskedelmét.
Most kínálkozott a lehető legkedvezőbb alkalom. Riven a polgárháború lángjában, Shaliel a döntésképtelenség homályában bolyongott, mindegyik kitűnő prédának tűnt az évszázadok során oly sokszor vérszemet kapva, buzgón törekvő Maesinnek.
Shalielnek egy támadás esetén nem segítene senki, csak a déli fekvésű epryasi lovas urak, akikkel nemrég laza szövetséget kötöttek, és a szövetség megpecsételéseként az epryasiak átengedtek jó pár kikötőt Shalielnek, aki így betörhetett a tengeri kereskedelembe.
És szegény Harwin nem tehetett mást, csak imádkozott, és tovább figyelte a híreket, amik persze jó hosszú késéssel érkeztek el a közeli városkába, ahova hetenként egyszer megfordult. Épp betért volna omladozó lakhelyére, mikor az egyik paraszt kiáltása ütötte meg a fülét:
- Ki vagy? Nem szeressük mi itt a te fajtádat, hord el magad! – förmedt rá egy kövérkés, világosbarna hajú munkás vasvillával fenyegetőzve a falu szélén frissen megjelent utazóra.
Harwin önmaga sem volt valami jóban a jöttment kalandozókkal, főleg mióta a tündevadászok felforgatták a templomot, de most inkább visszafordult az ajtóból, és lesietett az utazó elé:
- Csillapodj Wilfar! Először kérdezünk, aztán ütünk, és akkor is csak joggal – szólt oda látszalólag kicsit sem csillapodó „báránykájának” a fiatal lélekpásztor.
Még mielőtt az utazóhoz ért volna, jól felmérte magának, megpróbált rájönni kivel áll szemben. Az idegen már jól benne járhatott a negyvenben, sötét hajába itt-ott pár őszhajszál is vegyült, arcát rövidre nyírt szakáll keretezte, ami még öregbített rajta pár évet. Arcán ellenben még egyetlen ránc se tűnt fel, határozott arcvonásai sokat látott embert sugalltak Harwin felé. Ahogy közelebb ért megfigyelhetett egy, a férfi jobb arcán átvonuló vékony sebhelyt is, majd szeme rögtön megakadt a szakállas utazó oldalán csörgő míves kivitelezésű kardon is. Tehát nem ismeretlen a harctéren se, talán veterán. A Hármak adják, hogy ne tündevadász legyen.
Mindeközben a szakállas idegen még egy szót se szólt, aranybarna szemével a közeledő Harwint méricskélte, egy idő után cselekvésre szánta el magát, és egy könnyed mozdulattal félretolta az eddig szinte az arcába nyomott vasvillát.
Nyugodt léptekkel elindult a pap felé, kardja időnként neki-nekiütődött fekete nadrágjához, aminek combtájékára egy szokványos tőr volt hozzáerősítve. Izmos mellkasán könnyű, csöppet sem olcsó páncéling csörgedezett, rajta kigombolt sötétbarna zekét hordott.
- Nem rossz szándék vezérelt falutokba – mondta nyugodt hangján, mikor elég közel ért Harwinhoz.
- Mi dolga egy fegyveres idegennek az világ végén? Én csak kérdezek, remélem ez ne, bűn.
- Te az itteni pap vagy, igaz?
- Zivatarvölgyi Harwin vagyok, az ön, és az istenek szolgálatára.
- Jó lenne, ha ezúttal nekem is szentelnél egy kis időt, az istenek megvárnak.
- Mik a szándékai uram? Kérem, adjon egyenes választ.
- Szeretem az egyenes beszédet. A városban azt hallottam, hogy Fecskefalván sorra tűnnek el az emberek. Ugye ez itt Fecskefalva?
- Célod elérted. Tehát segíteni akarsz, nemde bár?
- Én megtudom állítani az eltűnéseket, feltéve ha előtte egy kis háttér információval szolgálsz.
- Ez csak természetes. Az egyház szolgálatában állsz?
- A magam szolgálatában állok. Segítek, de nem ingyen.
- Aljas kurafi! Ne hallgasson rá tiszteletes úr, ismerem én a fajtáját. Nincs becsület az ilyen nevesincs jöttmentekben! – szólt közbe a még mindig vasvilláját lóbáló Wilfar.
- Nem ismersz te más fajtát a disznókon és csirkéken kívül. Ami pedig a nevemet illeti, az se titok. Gregor Danyll vagyok.
- Te afféle…kalandor vagy? – tette fel a kérdést Harwin, aki próbált visszaemlékezni, hátha hallotta már valahol ezt a nevet.
- Fogjuk rá. Nem a kalandot keresem, hanem a hasznot. Így mindketten jól járnánk. A falunak megszűnnek a problémái, nekem pedig újra lesz pénzem.
- Tehát pénzt vársz cserébe?
- Mire számítottál? Hogy majd megelégszem azzal, ha esténként imádkozol értem? Természetesen pénzt várok el a munkáért.
- Ebadta szörnyvadász…- morogta Wilfar.
- Szörnyekre vadászol?
- Azokat ölöm meg, amiket az emberek csak mesének tartanak. El se hinnéd, hogy eddig hány esti mese hősnek csaptam le a fejét.
- Akkor mi is…egy szörnnyel állunk szemben – töprengett egy kicsit, hogy megkockáztassa-e a kérdést, nem akart pánikot, a parasztok eddig hol a vadállatokat, hol a tündéket gyanúsították, de ha szörnyekről esett szó, mindenki inkább csöndben maradt. Ilyen az ember természete. Mindig is akkor félünk a legjobban, amikor nem ismerjük a félelem forrását. Az ismeretlennél jobban semmi se rémisztőbb.
- Talán. Az majd elválik – vetette oda Gregor – Hosszú út áll mögöttem, szeretnék megpihenni.
- Semmi keresnivalód itt, szörnyvadász – förmedt rá Wilfar.
- Türelem, barátom. Szeretnék elbeszélgetni Danyll mesterrel a templomban, persze ha beleegyezik az úr.
Gregor megértette a célzást, miszerint Wilfar beszámolója után egyetlen egy falusi se óhajtja majd a saját házában tudni.
- Persze. Induljunk.
Ráérős tempóban megindultak a templom felé, szinte az összes utcán tartózkodó fecskefalvi megbámulta Gregort, ellenben ő egy pillantásra se méltatta őket, nemegyszer volt már ez a reakciójuk leendő munkaadóinak, most viszonylag simán is ment az eleje, évekkel ezelőtt egy maesini pap elevenen akarta elégetni, mert az „Alvilág földi szolgájának” vélte.
Szóval ez még egész jó kezdet volt.
- Csak maga után – mondta Harwin, azzal betessékelte Gregort a Hármak Templomába.
- Akkor beszélgessünk.
- Menjünk a lakrészembe.
A templom első látásra nem a legjobb állapotnak örvendett, második látásra pedig siralmas állapotban volt. Por, kosz széttört bútorok mindenütt.
- Nem is tudtam, hogy itt csapszék üzemel – jegyezte meg gúnyosan Gregor.
- Ha az istenek házát bírálod, magukat az isteneket ítéled el – idézte az egyik régi próféciát Harwin
- Nem vagyok eretnek.
- Nem is mondtam ilyet. Rá is térhetnénk a lényegre.
- Mi is a helyzet ezzel a…problémával? – kérdezte, miközben leült egy kis székre a pap szűk szobájában.
Harwin először sóhajtott egy nagyot, majd el kezdte:
- Úgy négy hete eltűnt az egyik falusi favágó. Két nap múlva került elő.
- Csak nem holtan? – kérdezte kisé szórakozottan Gregor.
- Holtan! – förmedt rá kicsit mérgesen Harwin – ő is ember volt, ha tudni akarja! Családja volt, barátai…élete! Miért öl szörnyeket, ha nem azért, hogy megszabadítsa az embereket tőlük?!
Gregor ezúttal abbahagyta flegma játékát az egyik asztalról fel vett tollal, egyszerűen félredobta azt, és közelebb hajolt a fiatal paphoz:
- Mi magunk lettünk a szörnyek, talán sose volt másképp. Egy állat, vagy szörny nem azért öl, mert örömét leli benne, csupán az ösztönei hajtják. Egy farkas meg is eszi azt az embert, akit szét tép a hegyekben. Egy lovag egyetlen csatában árvák és özvegyek tucatjait teremti meg. Az egyikük csillogó páncélban feszít, míg a másik csatakos bundában. Csak külcsín, és a cél más. Az eredmény ugyanaz. Halál. És, hogy miért ölök szörnyeket? Ugyanazért, amiért a mi favágónk kidöntögette a tölgyeket a mocsárban. Pénzért. Ez is csak egy megélhetés.
Harwin egy ideig nem szólt semmit. Majd tovább görgette a beszélgetés fonalát:
- Hogy lett magából, az ami?
- Hogy lett magából pap?
- Szolgálni akartam az isteneket.
- Én is így vagyok ezzel. Szolgálni akartam magamat.
- Katona volt, igaz?
- Valaha… - majd hátradőlt székében, és kezébe vette újra Harwin fekete tollát – valaha Shaliel seregében szolgáltam.
- Besorozták?
- Önként jelentkeztem. Elmenekültem otthonról. Mindig kerestem a kalandot, és ez egy koszos kis faluban nem épp a leggyakoribb eszme.
- És egy napon túl sok kalandot talált – jegyezte meg közbeszólva Harwin.
- Nem volt nehéz bekerülni, bárkit bevettek, elhelyeztek Ger Fassen századánál. Egész Bedil Carrackban a sereget dicsőítik, hogy milyen jó dolguk van, és kár, hogy nem sokan kerülhetnek be….Baromság az egész. Ami zsoldot kapsz egy hónapban, azt pár nap alatt vagy eliszod, elkockázod, esetleg valamelyik szerencsétlen társad lopja el tőled – kis szünetet tartott, tovább forgatta kezében a tollat – Egy nap…egy napon bevetésre indultunk az erdőbe. Basil Jaminterről nem valószínű, hogy hallott az úr, akkor még gyermek lehetett.
- Hallottam róla. A kolostorban részletesen foglalkoztunk a történelemmel.
- Igaz is…Jaminter ügye már történelem.
- Elárulta a királyt. Összeesküvést szőtt ellene. Pedig testvérként nőttek fel! Jaminter zsarnok hatalomra akart törni…
- Hagyd abba, te csuhás tacskó. Csak azt szajkózod, amit a többi bolond beléd sajtolt. Ami előtt Fangeront megválasztották mindenki biztosra vette, hogy Jamintert fogják megkoronázni.
- A Hármak, és Shaliel népének kegyelméből mégis Fangeront választották királlyá.
- Az istenek szarnak rá, hogy itt ki a király.
- Na de…hogy merészeli!!! – pattant fel székéből a váltig sértett pap.
- Türelem, türelem ifjú barátom. Az a helyzet, hogy Fangeron megválasztása inkább a dühös fűurak érdeme. Mindenki meg volt győződve, hogy Jaminter a legjobb jelölt a király posztjára. Nemcsak, hogy a III. Vendvar halála által teljesen kihalt Vamenjou – dinasztiához fűzte távoli szál, hanem még az újra betörő barbárok elleni hadjáratban is rátermettséget tanúsított. És, hogy, hogy mégis Fangeront választották ezután királyul? Ezt mivel magyarázták „bölcs” tanítóid, tacskó?
Harwin még a sértésre se reagált, annyira elgondolkozott az előbbieken.
- A válasz egyszerű. Lord Basil alaposan összerúgta a port pár gróffal, akik bosszúból ahelyett, hogy őt támogatták volna egyre csak Fangeront éltették az országgyűlés előtt. Én láttam egyszer azt a „híres-nevezetes” országgyűlést. Nem más mint egy óriási, selyembe öltözött birkanyáj, akik egyre csak a pásztor után bégetnek, de nyomban a farkashoz rohannak, ha egy jó terelő kutya ugrik közéjük. Gondolom a Krónikák nem azt fogják megemlíteni, hogy:”Lord Basil Jaminter árulást szőtt I. Fangeron ellen, aki majdnem csődbe vitte az országot uralkodásának első két évében.” Nem. Biztos nem ezt fogják, ha mégis, nyomban újra íratják velük az egészet. Ebben a mocskos világban már csak az érvényesülhet, aki mindig a másik dalát fütyüli. Ha születnek is Krónikák, csak kétféle fajta lesz, az egyik Jamintert, a másik Fangeront teszi felelőssé az államcsődért. De egyik sem azt a pár idiótát, akik a rossz jelöltet emelték hatalomra. Nem. Ők biztos még ma is teljes pompában élnek, miközben az ország egyik értelmetlen háborúból a másikba vergődik át, járványok és szörnyek pusztítanak. Ha szörnyeket akarsz keresni nem kell a mocsárba merészkedned, elég ha szétnézel a fővárosban. Biztos találsz egy jó párat.
- Ugye nem betegség miatt halt meg Jaminter? – szólalt meg Harwin, akiben a kíváncsiság végül felül kerekedett az ájtatosságon.
- Fenét. Megmérgezték. A Bedurok ölték meg.
- A Vörös Viperák! Az istenekre! Ki bérelte fel őket? Csak nem?!
- Nem hiszem, hogy Fangeron valaha is ártott volna Basilnak. Igaz, ami után király lett szépen lassan eltávolodtak egymástól, de azért nem utálták egymást. „Én vagyok a király”, gondolta Fangeron. „Nekem kellet volna királynak lennem”, gondolta Jaminter. Nem valószínű, hogy valaha is fény derül…a megbízó kilétére. Én pont Jaminter halálának estéjén voltam bevetésen a Siblud-erdőben.
- Csak nem?! – hebegte újra, meg újra Harwin.
- De. Ha hallottál róla Jaminternek volt két fiúgyermeke is. Csecsemők voltak, amikor elrabolták őket.
- A Bedurok voltak, igaz?
- Minek kérdezel rá olyanra, amit tudsz?! Igen, két Bedur volt. Üldöztük őket, az egész erdőn keresztül.
- Elmenekültek?
- Ne vágj folyton a szavamba. Itt találkoztam először azokkal a mesebeli baromságokkal, amikkel a gyerekeket szokták riogatni. Először azt hittük megbolondultunk, a tisztáson egy csapat fegyveres parasztot vett körül egy seregnyi ocsmány dög. Közéjünk rontottunk, jobban mondva közéjük kergettek minket. A parancsnokunk nem az ijedősebb fajtából való volt, legalábbis próbálta elrejteni arcvonásait. Csak ennyit mondott:”Nyírjátok ki a korcsokat!” Két Bedurt követtünk, de csak egyet találtunk meg, azt is holtan. Amíg mi a szörnyetegekkel hadakoztunk addig az átkozott banditák elinaltak. A végén nem maradt más nekünk, mint egy halom döglött mesehős, és egy halott bérgyilkos.
- Szóval Jaminter gyerekei most Bedurok?
- Valószínűleg. Lehet az is, hogy az egyik kutya otthagyta a társát, és a kölyköket a szörnyek elé vetette.
- Borzalmas. Az ilyenekkel van teli az Alvilág.
- A Föld van teli ilyenekkel.
- Ezután dezertált?
- Még aznap este. A háborúkban nem láttam sok értelmet, és, míg a háborúkban elég nagy az elhalálozási arány, itt inkább csak teljesen magamra vagyok utalva. Egy szörny nem fog pisztollyal lelőni, vagy hátulról leszúrni. Azt is mondhatnám, a hivatásom talált rám.
- És ha újabb háború törne ki?
- Akkor majd kitör és kész.
- De hát leölik a honfitársait! A szörnyektől megmenti őket, de az ellenségnek szabad prédának otthagyja őket.
- Az ilyeneket mentsem meg? – mutatott az utca felé Gregor – mi hasznom az ilyen bugris barmokból akik vasvillával rontanak nekem?
- Hazafinak tartja magát?
- Embernek…tartom magam – itt halványan megvonaglott a szája, valamiért nehezen jöttek ennél a mondatnál nyelvére a szavak, de ez elkerülte Harwin figyelmét.
- És jó embernek?
Erre Gregor kacagni kezdett:
- Jó ember? Rossz ember? Ugyan már…nincsen rózsa tövis nélkül. Előbb utóbb minden alma megrohad, még az olyan szent almák is, mint te.
- Úgy gondolom felesleges ezt a témát tovább nyúzni.
- Jól gondolod. Most többet tudsz rólam, mint bárki más ezen az elcseszett világon.
- Térjünk rá…a…a…munkára.
- A munkára. Látni akarom a hullákat.
- Mármint az áldozatokat – küldött Gregor felé egy utolsó mérges pillantást – Kövess.

A rozsdás kulcs jó párszor célt tévesztett, míg végre elfordulhatott a szebb napokat látott zárban.
- Csodás – mondta, miközben belépett a dohos kriptába.
Egy nagy kőasztalon több test feküdt egymás mellett, fehér lepellel letakarva. A kriptában orrfacsaró, már egy ideje elkezdődő rothadás szaga terjengett. Harwin sorban leemelte a leplet a holtestekről.
- Tündék, mi? – bökött az apró vágásokkal tarkított hullákra Gregor – Köszönd meg a fejvadászoknak, hogy ilyen szépen összeszurkálták ezeket. Egy tünde sose lövi tűpárnává az áldozatait. Most hogy különböztessem meg az igazi sebeket?
- Nem voltak rajtuk sebek.
- Nem? – fordult érdeklődve a paphoz a szörnyvadász – Természetes halálhoz kicsit sokan vannak itt
- ezek csak a friss… - majd elundorodva saját szóhasználatától – ezek csak itt a…a…ű
- Értem. Hol a többi?
Harwin remegő kézzel egy ládához intette Gregort. A fáklya reszketeg fényében nyomorforgató látvány fogadta a ládát felfeszítő férfiakat. Sorba rakva a legkülönfélébb emberi maradványok hevertek, fejek, félig megrágott felsőtestek, szétmarcangolt izomzatú végtagok.
- Ezeket felzabálja majdnem teljesen, a többit pedig csak úgy otthagyja. Az ember kivételével semmi más nem öl élvezetből.
- Sose találkozott még ilyennel, igaz?
- Sose.
- Most mi lesz?
- Túl puccos nekem ez a porfészek. Ma a mocsárban éjszakázom.



1-2