//A tolvaj//
//Milhen, Ralas, Ernuss, Zammiria//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Valahogy... olyan visszavonhatatlannak tűnik minden. A pillanatok megfoghatatlanul szállnak el, akár tisztáson a nyughatatlan pillangók. Belső vívódásából vajmi kevés látszódik arcán, persze teljesen eltüntetni nem tudja, főként, hogy sóhajainak ritmusa egyre szaporább, amint közeledik az idő.*
- Jól van, Ernuss. *Szólal meg csendesen, szemét kissé, a pislogáshoz képest hosszasabban lehunyva tartva. Sok minden végigcikázik agytekervényeinek fondorlatos bugyrában, többek között az is, hogy... hogy minden olyan visszavonhatatlannak tűnik, s az út, melyre rálép, nem tartalmaz elágazásokat, egyenes, végtelenbe vezető és sötét. Zavart szusszanásként szalad ki egy kósza, őszintétlen, rövid kacaj torkából, mikor a férfi szerzetesi vállalásának megtöréséről beszél, bizony, ezt nem is gondolta volna. Azonban a kacaj hamar elhal, mintha meg sem született volna, szeme egyébként is marad merengő, talán kissé szánakozó. Ritkán, ritkán felpillant Zammiriára, mintha útmutatásra várna tőle, igaz, jól tudja, hogy a döntést önmagának kell meghoznia. Segítséget vár, mégis csak olyan bonyolult lett minden hirtelen. Szemei a kissé talán megtört, csendes Milhenre pillantanak a lány vetkőzése közben. Értőn és rezzenéstelenül szalad végig vonásain, tört fehér, sértetlen, szinte márványszínű bőrén, idomain, közben a fájdalom és a vívódás nő.*
- Én azt ígértem, hogy a saját lábán távozik... *Mondja csendesen, még mindig a lányt nézve, mintegy válaszolva saját magának és Zammiriának egy mondvacsinált magyarázattal. ~ Lépre csaltam... ~ Nem! Nem igaz, hisz mondta neki! ~ Persze... csak nem egyenesen, ráadásul az imént, mintha még élveztem is volna. ~ Gondolataitól eltekintve nem omlik össze, csak ismétel, torkát megköszörülve, határozottabban.*
- ...a saját lábán. *Sóhajt fel, s egy hajszálnyival közelebb lép, miközben kileng kezében, az aranyló vörösbe hajlón káprázó macskafejes amulett... Tse'Rel'la öröksége. Minden olyan... visszavonhatatlan. A születés, a döntések garmadája, a lépések tömkelege, s a kimutatott érzések ára. Drágán mérik majd meg, ó, nagyon drágán, de még van visszaút. ~ Még visszaléphetek... ~ Szorul meg ökle a késen, melyen az amulett függ láncán, s fejét félrebiccentve bátortalanul nyúl szabad jobb kezével Milhen immár meztelen háta felé, melyet odafordított neki... ~ Idefordította, hogy elcsúfítsam... Még nem késő... ~ Fogai szinte koccannak idegességében, s keze lágyan próbál végigsimítani a fehér bőrön, ha a lány megrezzen, elrántja kezét, majd felsóhajt halkan, s vállai megereszkednek kissé, mikor megszólal. Baljával szinte a bőrtől egy ujjnyira tartja el a hőt sugárzó tárgyat.*
- Makulátlan... *Egyetlen sérülés sincs rajta, bőrének csodás árnyalatától csak Zammiriáé szebb. Legalábbis most ezt gondolja, szeme zavarban csillan meg, s egy pillanatra Zammiriára néz. Csak a visszavonhatatlanság érzése emeli piedesztálra az üres és tiszta vásznat. Hatalmas nyelést követően rázza meg hirtelen indulattal fejét.*
- Bár... ilyen makulátlan lenne minden cselekedeted! Tartsd, Ernuss! *Villan meg tekintete, s kiált fel hangja, majd jobbjával egy másik dobótőrt előkapva kabátjának rejtekéből, eme előzménnyel tarkítva, a lány bőre elé lógatott tűzforró, még izzó medált nyomja erőből a lány bal válla alá, tarkójára. Ha a mozdulat sikerül, szinte bizonyosan azonnal sercegő hang tölti be a csendes irodát, az égő hús csípős bűzével vegyítve. Fél hallani a kiáltást, de azért jó néhány hosszú másodpercig feszíti a lassan olvadó bőrnek a fémet, ami így ott hagyhatja szeretetének nyomát. Gyorsan cselekszik, amint elégnek ítéli, s ha kell, kése élével alányúlva tépi le az amulettet, hogy ne kínozza tovább, aztán ha tudja, az ékszert, az iroda belseje felé rúgja dühösen. Az egyik székre roskad, kezébe temetett arccal.*
- Bassza meg... sajnálom... Milhen... kurvaélet... nem tehettem mást. * ~ Kinek hazudsz?! ~ Segélyt kérően pillant fel, aztán csak néz maga elé. ~ Hova az istenekbe tartok... ?! ~ Hisz... minden olyan visszavonhatatlannak tűnik.*