Úgy terveztem, hogy megvárom mindig, amíg felgyűlik egy pár, és akkor rakom be, de ez olyan rossz lett, hogy jó ideig nem fog Saca új dalt énekelni. Álljon itt az utókornak, bátorításként, hogy vannak, akik a gyötrelmes rosszat is felvállalják, és ennél mindenki csak jobbat írhat.
Réges régen, úgy mesélték
élt egy ember, magányosan.
Fajtársai nem értették,
maguk közül kivetették.
Nem volt neki semmi bűne,
legalábbis úgy érezte,
kergette mégis gyakran csűrhe,
félt, egyedül lesz örökre.
Felnézett az égre, éjszaka,
a magányosan visszanéző hold
ott volt fent, egymaga
s elindult, hogy társa legyen.
A világ végéig követte
s odaérve így szólt:
Szia hold, rég kereslek, öledbe
beülhetnék, hogy ne legyek egyedül?
S szólt a hold szomorúan,
sajnos nem teheted, de
mondom neked, iszonyúan
magányos vagyok én is.
Az ember mérgesen toppantott,
Figyelj hold, nem leszel többé magányos,
Mostantól mindenhová veled tartok,
Csak fogd meg feléd nyújtott kezem.
A hold felvidult, és kezet nyújtott,
hősünk megfogta, teste fénylett,
így az ember is az égre mászott,
És együtt élnek már azóta.
Így lett két hold az égen,
S többé nem magányosak.
Együtt vannak, és úgy élnek,
vidáman, boldogan.