Darius szerelme
Abban az időben nem akadt személy, aki ne ismerte volna Darius nevét. Hatalmas mágus volt, egész életét varázslata továbbképzésére fordította. Néha napokig a könyvtárban táborozott, bújva a varázstudománnyal kapcsolatos könyveket. Máskor a templomban időzött, s több napon keresztül sajátította el a mágia minden fortélyát. És ez a sok tudás nem volt hiába. Hamar kiemelkedett az átlagos emberek közül, messze földekre is eljutott a híre az artheniori mágusnak. S nem csak ereje, és tudása hívta fel a figyelmet, hanem tökéletes, szoborszerű arca népszerűvé tette a lányok körében. Tódultak hozzá az imádók, rajongók. Naponta látogatták különböző úri hölgyek, grófkisasszonyok, abban bízva, hogy sikerül elcsavarni a fejét. De Darius szívét senki sem ejtette rabul. Minden nő neműt ugyanolyan udvariasan fogadott, de kérésükre mindig hátat fordított. S ha azt kérdezték, kiért eped a szíve, csak mosolyogva ingatta a fejét.
Arthenior boldogan élte életét, s a város befolyásos személyévé vált a mágus. Amíg ő a közelben tartózkodott, mindenki biztonságban érezhette magát. Néha egy-egy túlbuzgó tanonc is érkezett a világ végéről, csakhogy Darius tanácsait halgassa. Ő pedig mindig szívesen látta a szorgalmas ifjakat.
De a virágzó életnek is vége szakadt.
Azon a tragikus napon Darius vadászni indult az erdőbe. Természetesen kísérők nélkül. A lelkes lovasok ajánlatát elutasította, mondván, egy mágus egyedül is boldogul. Talán a büszkesége okozta vesztét. A városiak akkor kezdtek aggódni, amikor másnap reggelre még nem tért vissza. Félelmüket tovább fokozta a várakozás, s miután napokig se híre, se hamva a mágusnak, kitört a pánik. Persze senkinek sem jutott eszébe elindulni, és megkeresni Dariust. Hiszen ha van valami, ami legyőzte őt, akkor az egyszerű embereknek semmi esélyük. Rettegés lett úrrá a városon, úgy tűnt, Darius soha többé nem tér vissza.
Senki sem gondolt arra, hogy szeretett mágusuk halálos sebbel, eszméletlenül fekszik a fák között, a végre várakozva. Mellkasából vér szivárgott, karja lilára dagadt. Hogy mi, vagy ki sebezte meg, arról senki sem tud semmit. A lényeg, hogy mágusunk haldoklott. Meg is halt volna, ha az erdő szellemének nem esik meg rajta a szíve. Egy lány képében jelent meg, s csókjával felélesztette a félholt mágust. Darius, mikor felnyitotta a szemét, egy ragyogó, földöntúli arcot látott maga előtt. A szellemlány a kezét nyújtotta, s felsegítette őt. Darius már tudta, hogy megtalálta szíve hölgyét. A lány szépsége a lelke mélyére hatolt, megérintette. Miután a mágus visszanyerte öntudatát, leborult a szellem elé, hogy kifejezze végtelen háláját. Azután felemelte a fejét, és bódultan nézte a jelenséget. Végül gondolatait nem bírta magában tartani, kibukott belőle, amit érzett.
- Nem tudom, ki vagy te, de azt tudom, hogy csak téged szeretlek.
Erre a lány rémülten rátekintett. Őszinte, szomorú hangon válaszolt.
- Számodra elérhetetlen vagyok. Az Erdő Szellemeként ismernek engem. Hol őzsuta formájában, hol leány formájában jelenek meg a világotokban. Most menj haza, és felejts el.
Darius térdre rogyott, és keserves zokogásban tört ki.
- Nem! Nem tudlak elfelejteni! Örökké szívembe zártalak, szép leány! Nem élem túl, ha soha többé nem találkozunk! Csak van rá valami mód.
A szellem együtt érzőn szemlélte a zokogó férfit, de a fejét ingatta. Nincs rá mód. Hogyan is találkozhatna egy szellem egy halandóval? Lehetetlen. De ahogy a könnyeit hullató szemébe nézett, megesett rajta a szíve.
- Mennem kell.
Alakja halványulni kezdett, de Darius még hallotta utolsó szavait.
- Minden holdtölte éjjelén gyere az erdőbe!
Volt nagy öröm a városban, mikor a halottnak hitt mágus egyszer csak visszatért. Hatalmas ünnepséget rendeztek tiszteletére. De hősünket nem érdekelte a ceremónia. Házába zárkózott, és a napokat számlálta. Várta a telihold éjszakáját. S mikor eljött a várva várt időpont, eltűnt a városból. Fekete köpenyébe burkolózva osont ki, hogy találkozzon szerelmével. A városiak nem tudtak semmit. Csak annyit vettek észre, hogy holdtölte napján mágusuk szüntelenül mosolyog, és sugárzik belőle a vidámság. De hiába gondolkodtak, nem jöttek rá a dolog miértjére. Ez így ment hónapokon, éveken át. Darius minden egyes holdtöltekor pontosan megérkezett az erdő szélére.
Egy nap nem tért többet vissza. A vándorok csak annyit vettek észre, hogy az erdő szélén egy szabályos, fákkal körbevett tisztás jött létre, egyik napról a másikra.
Hamar kedvelt pihenőhellyé vált, még ma is sokan látogatják a szemet gyönyörködtető helyet.
A város népe rájött, hogy a tisztás születése kapcsolódik Darius hirtelen eltűnésével, de mivel nem ismerték történetét, nem értették a dolgok miértjét.
De a tisztásnak van egy titka. Minden hónapban, pontosan holdtöltekor, éjfél időpontjában a fák közül egy hófehér őzsuta ballag a tisztásra, egy őzbak kíséretében. Egy órán át táncolnak a csillagok alatt, majd ha letelt az idő, szertefoszlanak, akár a köd...
A hozzászólás írója (Dagron Sakror) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2015.01.21 18:12:05