//Második szál//
//Éleina, Kharasshi//
*A veszedelem, a fenyegetés némán kúszik feléjük. Megismerhette már a hím indulatos énjét már jó párszor, és bizony könnyen tettlegességig fajulhatnak a dolgok. A célpontja ezúttal viszont nem ő, hanem a gyakran pengeélen táncolássá fajuló játékba frissen becsatlakozó hóhajú lány.
Érdekes dolgok az ösztönök, ugyanis mindennemű gondolkozás nélkül mozdulna, hogy közelebb, sőt egyenesen Éleina elé húzódjon, hogy felfogja a zúduló haragot, de legalábbis megpróbálja. Ennyire megkedvelte volna a lányt ilyen rövid idő alatt? Ennyire hiányzott volna már népe társasága - még ha ennyire különbözőek is? Nem és nem. Talán ebben a szent minutumban meg sem tudná mondani, miért tette volna, ám kérdése éppen időben érkezik ahhoz, hogy megelőzze a bajt, és Kharasshi gondolatait más irányba terelje.
Azonban a közbe kotyogott kérdés, és a kis vörös kérdő tekintete, mely némán vágja oda, mondd meg te, még nagyobb vihart kavar. Az ösztönök szinte visítanak, hogy hátráljon el, meneküljön, mert ez nem az a mélységi, akitől nem kell tartania, s mégsem moccan.
Az érintés nyomán szomorúság költözik a barna tekintetbe. Ott a kísértés, hogy belesimuljon a simogatásba, s meg is tenné, ha nem lenne benne az a birtoklás, ami a következő jelenet felvezetése. Pillantása aztán követi a mélységi kezét, mígnem a heghez nem ér. Igen, a húsába mart billogot kimetszette, ez azonban mit sem változtat azon, hogy ami a belsejébe égetett még mindig megvan, és attól képtelen volt szabadulni. Talán soha nem is fog tudni.
S lám, mintha a múlt ismétlődne meg, kissé kifacsart módon. Kharasshit hallva, az indulatokat látva kétség sem fér hozzá, hogy pengeélen táncolnak, immáron ketten. Vagy talán már alá is zuhantak. Ennek ellenére mégsem a félelem, a harag, vagy menekülés ingerét látni az arcán.
Igen, megkapta a választ, egy jóval korábbi, ki nem mondott kérdésére. Mit titkol előle? Hát ez nyomta, ez emésztette, ezt látta az udvaron is. Vonásaira fájdalmas, bánatos kifejezés ül. Ugyan népük elég elzártan él ahhoz, hogy kevés fenyegetéssel kelljen szembe nézniük, s nem is volt, mi megtizedelje őket, valakit mégis majdnem elveszített. A Sors végül mégis kegyes volt, de emlékszik még ilyen érzés volt a halálára várni, halottnak hinni. Ahogy az a mardosó érzés sem ismeretlen, hogy nem térhet vissza. Az okok mások, de az érzés nagyon is hasonló. A fájdalom, részvét mellett azonban ott a bűntudat is. Mert bármennyire is jó lenne tagadni, a hímnek igaza van. Miatta került ilyen helyzetbe, miatta kell ezt átélnie, és a fájdalmáért, a veszteségéért ő is felelős. Pedig éppen ezt szerette volna a legjobban elkerülni, hogy miatta legyen rossz a hímnek. Lám, itt is csúfos kudarcot mutathat csak fel.*