//Második szál//
//Taitos//
*Úgy véli, kezdi kapiskálni a gyilkos mágiát, egyelőre nem is kérdez többet, csupán bólogat, megértése jeleként.
A kérdés hallatán ábrázata elkomorul. Mély levegőt vesz, mint aki hosszú mesélést tervez, ám mindössze sóhajt egyet, mivel egyelőre sejtelme sincs, hogyan fogjon hozzá. Frusztráltan forgatja ujján a gyűrűt, de hirtelen csap belé a felismerés, hogy tulajdonképpen kezében tartja a választ.*
- Látod ezt? *Emeli fel bal kezét, és nyújtja kicsit közelebb a másikhoz, hogy holdvilágnál is megszemlélhesse az ékszert.*
- Nem a szüleim hagyatéka, s nem is a nővérem adományozta, miután ráunt a viselésére. *Szünetet tart a beszédben, amíg kitalálja, hogyan folytassa ezután. Egyáltalán nem akaródzik őszintének lennie, s nem is érti, miért marad a továbbiakban mégis a valóságnál.*
- Ez az én béklyóm. *Viszolyogva tekint le a tárgyra, és pillantását akkor sem emeli fel róla, mikor ismét megszólal.*
- Egy gazdag úriember volt, s ez bőven elég indok volt a szüleimnek, hogy remek jelöltnek tartsák. A nővérem férjéül szánták, ő azonban inkább engem óhajtott… Fiatal voltam, és ostoba, mit tehettem volna a szülői kívánalom ellen? Azt akartam, hogy büszkék legyenek rám, s mikor véghezvittem az elképzelésüket, azok voltak, legalább egy kis időre. De gyűlöltem Belgart, és nem voltam boldog mellette. Az ölebének tekintett, aki felett kedvére rendelkezhet. A végén azt kívántam, bárcsak távozna az élők sorából, de azt igazán nem gondoltam, hogy ily’ hamar valóra válik… A családi házba nem térhettem vissza, de korábbi fényűző életmódomat sem fedezhettem sokáig az örökölt pénzből, így kénytelen voltam eltartani magam. *A végét rövidebbre fogja, mikor ráeszmél, mennyit fecsegett. Habár a sírás megkörnyékezi, esze ágában sincsen könnyeket hullajtani a múlt felett. Emellett a bűntudat hulláma is ismét elönti, amitől még kellemetlenebbül érzi magát, ráadásul arról sem lehet tudomása, hogyan vélekedik ezután róla a fiú. Beharapja az alsó ajkát, s úgy néz fel rá, mint aki előre tart a felelettől.*