//Ösztöndíjasok//
*Mielőtt még nagyon elveszne a lehetséges valóságok között, mestere ismét megállítja egy kérdéssel. Bár tekintve, hogy az előbb még hol jártak gondolatai, ez a kérdés elsőre vélhetően nem egészen úgy sül el, mint Gaerralos tervezte, mert nem arra irányítja a lány figyelmét, hogy kicsoda ő most, hanem hogy egészében kicsoda.
Visszaemlékszik az időkre, mikor még a neve is más volt, az egész kikötői életére, s azt is hiszi, hogy az az elvárás, hogy ezekről számoljon be. Ám ahogy a férfi folytatja, már világossá válik számára, hogy miről van szó, hogy mire próbál rámutatni mestere. Ebben pedig ezúttal már sikerrel is jár.
Ha nem is teljes sikerrel, mert Garsinban annyi most a negatív hang, hogy a kétségei önmagával és a képességeivel szemben erősebbek, mint az önbizalma. A tegnap esti gyakorlat alatt minden akadály és bukás ellenére úgy érezte, hogy sokat jutottak előre; most csak a teljes kudarcot látja, és hogy még mindig nem harcos, nem katona: nem való ide. A szerencsés körülmény, hogy kimondani nincs ezt mersze. Nem tudja azt mondani Gaerralosnak, hogy semmire nem képes, hogy nem kellene itt lennie, mert ezzel egyrészt rettenetesen tiszteletlen volna mestere felé, hisz ezzel azt mondaná, hogy a másik fölöslegesen foglalkozott vele, ő pedig máris föladta... Másrészt maga miatt sem akar ilyeneket mondani, mert valahol sikerül jobb belátásra téríteni őt, és emlékeztetni rá, hogy most kicsoda ő, hogy miket ért el és nem utolsó sorban, hogy milyen ígéreteket tett, hogy milyen lehetőségeket és bizalmat kapott, amit nem kellene eljátszania. Sőt, hűséggel és engedelmességgel tartozik az Alakulat felé, és mindent meg kell tennie, hogy hasznos tagja legyen a csapatnak.
Nem válaszol a kérdésekre, de azt lehet látni rajta, hogy hatással vannak rá, elgondolkodtatják és az érzelmek szintjén is megérintik.
Aztán mikor Gaerralos ismét megszólal, s azokat a gondolatokat hangoztatja és erősíti, amiknél magában ő is megállapodott, az sokat segít többé-kevésbé fixálnia magában ezt a hozzáállást, még ha vissza-vissza is csúszik. Jelenleg elég nagy ugyanis benne a konfliktus múlt és jelen között, mert élete java részében amoda kötötte erős hűség és engedelmesség. Amit végül ugyan elárult, de nem is teljesen tiszta a lelkiismerete ezzel kapcsolatban, s csak azért tudott továbblépni, mert azt hitte, már úgyis vége, már nincs visszaút, és bármilyen következményekkel is járt az árulása, visszacsinálni már nem lehet. Ez pedig amilyen sötét és mások sorsára érzéketlen hozzáállás volt, számára a szabadságot jelentette.
De ha a férje visszatért, ha veszélyt jelent a családjára, nem kötelessége-e visszatérni hozzá, hogy őket megvédje? Meg egyébként is, hozzá tartozik, az övé - ez a gondolat is bekúszik az elméjébe. Egy ragaszkodó gondolat, pedig még csak nem is a sajátja, de egy bizonyos illető sokat tett érte, hogy rögzüljön. Ő pedig már azt hitte, hogy ezen túl van, de úgy tűnik, a lehetőség, hogy a férfi még élhet, képes összezavarni. Viszont még időben kapja el ezt a gondolatot, és egyenesen dühíti. Aztán összességében az egész helyzet is.
Egyáltalán nem biztos, hogy a férje a feltámadottak között van, egyáltalán nem biztos, hogy bármi is változott, ő viszont máris itt van, és azon gondolkozik, hogy vissza kellene térnie. Igazságtalannak érzi. Ami akkor történt és azt is, hogy még mindig nem ereszti a múlt.
Hallja közben Gaerralost is, és a férfi határozott szavai néhol épp összecsengnek a saját gondolataival. "Nem leszel áldozat." Nem akar az lenni! Miért kellene? Arthenior, vagy legalábbis a közeg, amibe itt került, annyira más... Sokat fejlődött, lehetőségeket kapott, megismerte a saját erejét, és nem utolsó sorban itt emberi lénynek érzi magát, szabadnak, saját akarattal, amit érvényesíthet. Nem csak valaki lánya, asszonya, tulajdona, akivel bármit meg lehet tenni, akin mások érvényesítik akaratukat, akin uralkodnak.
Talán kicsit visszás, hogy még jelen pillanatban is így érzi ezt, mikor történetesen épp az egyik felettese beszél hozzá kötelességekről, parancsokról, s hogy nem az övé a döntés, hogy mit tesz. Viszont ezt az elköteleződést sajátjaként éli meg, szabadnak érzi magát benne.
Azért felébredő önbecsülése ellenére is jól jön egy kevés kényszerítő erő és emlékeztetés a kötelességeire. A szolgalelkű oldalának van abban valami fölszabadító, hogy még akkor sem mehetne vissza, ha akarna: legalábbis nem kötelességszegés nélkül. Jól jön ez a gondolat az elbizonytalanodások esetére.
Ha a férfi testbeszédét jelenlegi állapotában nem is olvassa jól, a katonás szigora és az, ahogyan tettre készen áll előtte és a következő lépésekről kezd beszélni, azt sugallja számára, hogy most szólítják föl őt is a cselekvésre, úgyhogy valahogy sikerül összeszednie magát annyira, hogy fölálljon. Bár a sarokból nem mozdul ki, de észlelhetően figyel. Ha épp nyugodtnak, vagy akár kiegyensúlyozottnak nem is látszik -sőt -, a szolgálatkészsége láthatóan erősebb, mint a saját igényei.*
- Értettem, uram. - *Fűzi hozzá szűkszavúan, s ebből úgy tűnhet, végérvényesen vissza is tért a katonás hozzáálláshoz mestere felé a személyes helyett.*
- Köszönöm. - *Teszi aztán hozzá, bizonyságot téve róla, hogy mégis maradt itt a személyességből. Ha pátyolgatást nem is kapott a férfitől, támogatást és segítséget igen.
A szemébe néz, háláját kifejezendő, illetve várva az esetleges további utasításokat, mert az elhangzottak alapján akár még azt is le tudná szűrni, hogy mestere rögtön indulni szándékozik, de nem biztos benne, hogy jól értette.
Várakozás közben azonban kénytelen elfordítani a tekintetét, mert érzi, hogy ráng az arca és zavarba jön, hogy talán elsírná magát itt és most, ebben a helyzetben, miközben a felettese előtt áll, utasítást várva. Segített rajta ez a beszélgetés, valamennyire helyre tette a gondolatait, ám még mindig hatalmas feszültség tombol benne, amit nehéz csak úgy lenyomnia, de megpróbálja, legalább míg Gaerralos jelen van.*