//Parancsnoki iroda//
*Nézi a szerzetest és várja a válaszát, ám az egészen másképp alakul, mint képzelte.
Elég pontos a megfogalmazás, úgyhogy azt már elsőre megérti, hogy a szerzetes meggondolta magát a csatlakozást illetően, az okát már kicsit nehezebben bogozza ki. Magában csak úgy tudja értelmezni, hogy talán a szerzetes szabad és szertelen természete nem fért meg az alakulat kötött rendjében. Igen, talán valami ilyesmire célozhatott...
Garsint elgondolkodtatja ez. Neki magának nem sok fogalma van a hierarchiáról, pusztán annyit vesz biztosra, hogy ő itt a "legkisebb", legalávalóbb, ha úgy tetszik. Nem képzett katona és úgy igazán semmi nincs, ami az igazi városőrök közé emelhetné. De az is igaz, hogy bár szeretne méltóvá válni az alakulathoz, nem zavarja, hogy - feltételezése szerint - rangban mindenki alatt van, mert számára ez a természetes. Ő igényli, hogy vezessék és megmondják, mit csináljon. Azt nem tudja, a többiek hogy vannak ezzel, miért adták föl a szabadságuk egy részét, ha egyébként elég erősek, hogy a saját maguk urai lehessenek? Talán a közös célért éri meg nekik? Végül is, kell, hogy legyen valaki, aki összefogja a harcosokat és ezért kellenek a szabályok is, hogy ne legyen fejetlenség... És azért a közös célért, az emberek védelméért elköteleződtek ezek az erős harcosok. Talán így van, talán nem... Most már azért elég jó hátteret is ad a városőrség a tagjainak, lehet azért is megéri csatlakozni.
De a lényeg, hogy úgy okoskodik, hogy a szerzetes úgy döntött, inkább a saját útját járná és a maga módján segítené az embereket, mert nem akar kötelékbe lépni. Azt nem tudja, pontosan miért most jött rá erre... Talán a kaszárnya épülete és ez a beszélgetés tudatosította benne? Persze az sem kizárt, hogy mindent félreért.
A finoman a vállára szorító kéz alatt kicsit megrezzen, majd befeszül. Nawanthiri tapasztalhatta már ideges, könnyen megriadó természetét, hogy ez ne feltétlenül lepje meg, vagy vegye személyesnek...
Fölvillanó tekintete is ehhez illő, de arca végül ellazul, csak megnyugvást és figyelmet tükröz, míg az óva intő szavakat hallgatja.*
- Maga is! - *Válaszolja aztán zavartan. Mondana még egyebet is, meg tele van kérdésekkel, de valahogy annyira a hangulat és a meglepettség hatása alá kerül, meg oly alkalmatlannak érződik a hely és az idő, hogy csöndben marad, még a búcsú is csak a parancsnokra hárul.
Ő szomorkás és kissé tanácstalan tekintetével kíséri ki csupán a szerzetest, majd mikor visszafordul Bredochoz, akkor is nehezen zökken vissza. De hát igen... nem kellene rabolnia a parancsnok idejét, úgyhogy igyekszik túltenni magát az eseten és összpontosítani.
Bredoc szavai is olyasmire utalnak, amit ő feltételezett: hogy a szerzetesnek talán csak nem volt való ez a hely, ez az életmód. És ez valóban nem kell, hogy baj legyen...*
- Találtunk néhány feljegyzést. A könyvtárban. - *Kezd bele, egy kicsit még szétszórtan.*
- Főleg leltárjegyzékekben és a börtönjelentésekben utaltak az amulettre, de ezekben már régebbi időkben is szerepelt. Túl sokat eddig nem tudtunk meg, de az viszonylag biztosnak tűnik, hogy csak mágusok tudják használni. - *Számol be kevéske eredményéről, amit így előadva már valóban soványnak érez, pedig korábban lelkesebb volt. Talán mert ő tudja, hogy már ez a kis morzsa mennyi kutatásukba került. Viszont ezt nem tudja bemutatni, csak az eredményeket.*
- A segítségem azt mondta, a könyvtár elzárt részlegén szerinte találhatok még valamit az amulettről, de oda csak engedéllyel mehetek be és egy pap felügyelete alatt leszek, mert vannak könyvek, amiket nem szabad elolvasni. Azt mondta, ha maga ír nekem engedélyt, hogy ebbe az elzárt részlegbe bemehessek kutatni, az elég lesz...