//Kalácsfalvi gyűlés//
*Darna keze nyomán hosszú, szaggatott sóhaj szakad fel a férfiből. Tekintete megüresedik és a semmibe réved, testét bár tartja, olyasmiképpen ül, mint egy zsák krumpli. Mintha a szelleme már egész máshol járna. Karjai között az élettelen gyermek feje kifordul karhajlatából, szemei hunyva, akár ha aludna, arca békés, rezzenetlen. A falusiak a nő segítségére sietnek, egyikük szalajt a gyógyfüvesért, másik kettő eltámogatja a fickót, lepelbe csavarja a gyermeket. A nagytöbbség az eseményektől megrázva visszafordul az egybegyűltekhez. Szemernyi kétségük sincs: a helyzet, akár tetszik nekik, akár nem, kezelendő. A probléma csupán az, hogy a lassú eszű, békés környékbeli népek általában csak az események elszenvedői és átélői, nem pedig alakítói.
Azonban itt is akadnak férfiak és ifjak, akikben riadtságukon, ijedtségükön kívül megmoccan a düh és az ősi védelmező ösztön, ezért bólogatva, helyeslően morgolódva hallgatják Syoudot. A legtöbbek tekintete azonban még mindig az intézőn csügg. Mivel az íjász és a kalapos egyaránt meggyőzően és már-már megnyugtatóan nyilatkozik a helyzetről, egyre szaporábbá válik az "igen-igen" bekiabálás, ököldörzsölgetés. A megtermett férfiemberek egymásra néznek lopva. Mind földművesek, állattenyésztők, molnárok, favágók. Egyik sem harcos ember, csatát távolról sem látott egyik sem. De hagyhatnák-e, hogy földjeiket végigsújtson a pusztító szörnyvész, hagyhatnák-e a jószágot, a terményt, hogy ne is említsük az asszonyokat, az öregeket és a gyermekeket? Mindnyájuk előtt felrémlik a holt gyermekét szorító eszelős férfiú kíngyűrte ábrázata.
Svir Gia immár másféle ábrázatokat láthat, másféle tekintetek szegeződnek rá. Elszánt és haragos szempár parázslik és dacosan legörbülnek az ajkak, ökölbe szorulnak az ökrök.*
- Igen, igen! Így lesz! - *Hangzik fel itt is, ott is a helyeslő kiáltás.*
- Vajon mennyi időnk lehet? - *Veti fel valamelyik aggodalmaskodó.*
- Bizonyosan nem sok. - *Kiált vissza a már előbbiekben említett, szálkás termetű vadász, aki úgy általánosságban nagy köztiszteletnek örvend. Kezét karba fonva az intézőhöz fordul, lábát keményen megveti.*
- Úgyhogy el is kezdjük megtenni azt, ami csak telik erőnkből. Intéző nagyuram, úgy fogunk tenni, ahogy most mondtad. Nincs vesztegetni való időnk.
*Ha a tanács prominens tagjainak már nincs mondandója, akkor a gyűlés oszladozni kezd. De nem úgy, ahogy általában az ilyen lusta délelőttökön szokták, de nem ám. Jórészt mindenki hasznos és tevékeny: Egy béreslegény máris lóra kap, hogy elvágtasson vele a környező tanyákra, hírül adva a veszélyt, és az az ellen kidolgozott akciótervet. A falunépe buzgólkodik: Szekereket készítenek, lovat nyergelnek, csűrt és pajtát rendeznek át, hogy alkalmas legyen tárolásra vagy szállásolásra. A messzebbről érkezett gazdák máris megindulnak hazafelé, hogy megkezdjék az áttelepülést: jószágostul, terményestül fognak jönni, alighanem olyan gyorsan, ahogy csak kitelik tőlük. Az arra alkalmas férfiak hozzák magukkal azokat a fegyvereket, amiket tudnak: Kaszát, vasvillát, sarlót vagy épp kapát. Ha őket megvédelmezik - márpedig erre ígéretet kaptak a gyűlésen, úgy ők is meg fognak tenni annak érdekében mindent, hogy az élőhelyükről visszaszorítsák a betörő veszedelmet, még akkor is, ha jelenleg jóformán nem is sejtik, miféle csapás közeleg feléjük.
Merthogy közeleg. S mintha csak ennek lenne első jele, délutánra elkomorul az idő, toronymagas, súlyos, sötétszürke fellegek tolulnak az égre, és a tenger felől viharos, szaggató, jeges szél tör be a házak közé.*