*A lány szélesen elmosolyodik, hallva a fiú aggodalmas hangját. Valójában ért egy 'kicsit' a lovakhoz, ezért meg meri kockáztatni, hogy akár egy szelíd báránykát is faraghat ebből a gyönyörű lóból. Odafordul a fiúhoz.*
-Fogadjunk, hogy én megszelídítem, és ha sikerül, ingyen elvihetem. Ha nem, kérhetsz valamit. *A fiú elvörösödik, majd kicsit vigyorog is. Ezután ismét aggódó tekintettel méregeti a szárny nélküli tüneményt.*
-De csak addig, amíg nem veszélyezteted a saját épségedet. *Idegességében tegezi a lányt, aki megkönnyebbül, hogy a fiú belement. Kinyújtja puha kezét, amit a fiú megfog, és kezet fognak. A fiú már a nyereg után menne, de a lányt kezében egy kefével találja. A fiú értetlen, de inkább ideges tekintetét látva, Dzsesszelyn megszólal.*
-Előbb meg kell szoknia az érintésemet. *Mondja, majd a fiúra nem nagyon figyelve, kezeit leengedve, lassan lépked az állat felé.*
-Azt könnyű megszokni... *Motyogja a fiú, de legnagyobb meglepetésére hallotta, és egy huncut mosollyal jutalmazza. Most már csak a lóra figyel, majd eszébe jut valami.*
-Mi a neve a lónak? *Nem fordul a fiú felé, de az rögtön válaszol.*
-Sátán. *Mindketten elvigyorodnak. Dzsesszelyn óvatosan kinyitja a bokszajtót, és biztató dolgokat motyog Sátánnak. A lónak tetszik a tündér hangja, lejjebb ereszti formás fejét, már nem sunyít, csak hegyezi a fülét a tündér lágy hangja felé. Már teljesen kinyitotta az ajtót, és lassan elkezdi csutakolni az ideges, és már nagyon poros lovat. Az állat izmai először görcsösen megfeszülnek, de aztán hagyja, hogy Dzsesszelyn fényesre csutakolja fekete szőrét. A tündér boldogan csukja be az ajtót, s rájön, kerek két óráig tartott ugyan, de sikerült nagyjából a hatalmas állat bizalmába férkőznie.*
-Ma mész vele lovagolni? *Kérdezi csodálkozva a lányt, aki megrázza fejét.*
-Nem, már ez is nagy eredmény. De holnap jövök. *Ígéri mosolyogva, majd vidáman hagyja ott a fiút, aki elkezd hangosan gondolkodni, mikor ránéz a most már nyugodt állatra.*
-Ez ugyanaz a ló? *Kérdezi, de a titokzatos tündér már messze jár.*