Hollószemű Valahir karakterlapja

Külső leírás:

Vajon mit lát egy ember ha ránéz Valahir-ra? Vajon az ember apját? A barna bőrű, vaskos testalkatú, terebélyes sasorrú ébenfekete hajú, marcona Wegtoreni harcost, kinek edzett testét megannyi sebhely borítja? Vagy inkább az elf anyát. A karcsú és érinthetetlen testű kecses úrnőt, aki pusztán a megjelenésével képes tekintélyt parancsolni és tekintetével elnémítani még a lázongó lelkeket is. Talán egyik sem, ahogy Valahir szokta mondani. De az igazsághoz közelebb áll, hogy inkább mindkettő.
Hisz édesanyja tejfehér bőrét örökölte, melyet azonban a tűző Wegtoreni nap az elmúlt 30 év során barnára cserzett. Puha és sima férfiúi arcát pedig még jobban megkeményítette az élet, mély ráncokat varázsolva mélyen ülő sötét szemei köré. Azon szemek köré, melyekről egykor legendák szólnak majd. A szemek, melyek olyanok a harcmezőn, mint az éhes holló fürkésző tekintette az áldozata felé. Melyek az ivó félhomályában, egy suta pillantással és képesek megfagyasztani a vért abban aki beléjük néz. Mert azok a szemek tele vannak mérhetetlen becsvággyal és szűnni nem akaró haraggal ezen világ felé. Olyan akaraterővel a célok felé, melyek csak kevés emberben lobognak és oly vággyal égnek, hogy a női szível összetörnek a felismeréstől, hogy soha nem csillapíthatják le őket. Szemek, melyek még zordabbá teszik Valahir amúgy is markáns arcvonásait. Az erőteljes állkapcsot, mely egy kissé hegyes állban végződik. A hegyes sasórát, mely az évek során már kétszer is eltört, bár ezzel mégis sokkal emberibbé téve őt. Még a széles mosolya is inkább fenyegető tud lenni, mintsem barátságot sugalló, hála a vékony ajkainak melyek néha jobban elárulják az érzéseit, mint azon szavak melyeket kiejt velük. Nem is beszélve vékony és kissé emelkedő szemölködéről, melyek ha akarja külön életet is képesek élni. Ezen összképbe pedig tökéletesen illik hosszú, ébenfekete hajzuhataga, melyet minden nap olajjal ken ősi Wegtoreni szokás szerint.
De a vágyak, melyek a szívében lobognak szakadatlanul, harcra termet, edzett testében nyilvánulnak meg csak igazán. Mert bár öt és fél láb magasságával nem emelkedik ki a tömegből, még csak hatalmas testalkattal sem jeleskedik, hogy csupán megjelenésével félelmet keltsen ellenségei szívében, de mindezekre nincs is igazán szüksége. Mert ő maga nem egy barbár félkegyelmű ork, ki képes egy kézzel forgatni egy pallost, de nem is egy gátlástalan zsoldos, ki képes lenne kiragadni egy csecsemőt az anyja melléről és a falhoz vágva várni a jutalmat urától, ahogyan a kutyák teszik ezt az asztal alatt. Nem, ö bizony nem. Hisz elég ha valaki ránéz és egyből látja azt az fennkölt és művelt eleganciát, mely csakis az elfekre jellemző és melyet Valahir szerencséjére ő is megörökölt felmenőitől. Minden egyes mozdulata, tettei, gondolkodása, még a szavai is tökéletesen tükrözik a tagadhatatlan igazságot.
De ami az ízlését illeti, az már teljesen más lapra tartozik. Hisz az elfekhez hasonlóan szereti a díszes ruhákat, de sokkal inkább részesíti előnyben a wegtoreni nemesek ruházatát, mind az elfekét. A míves, homok sárga színű bőrcsizma, a gondosan szőtt, szintén homok színű szövet nadrág és a térdig érő, ugyanabból az anyagból készült, szögletes nyakkivágású, hosszú ujjú, tunika jellegű zeke, melyet egy egyszerű bőröv fog össze a deréktájt.
Így pedig teljesen érthető kérdés, hogyha valaki ránéz Valahira, vajon mit is gondol. Egy harcra termett erős embert, zord tekintettel, mintsem egy gyenge és elegáns elf-et? Nos döntse el mindenki maga.