Eshilia Hyast karakterlapja

Külső leírás:

... ho-hogy mi van!? Nem. Mármint nem nem, hanem neeem. Merthogy olyan nincs. Mondhatni kizárt. Szóval nem. Nem. NEM.
Összezárom az ujjaim, tenyeremben gyűrődik a pergamen, olvad a tinta. Szétbontom a galacsint, újra a sorok közé bámulok, hátha mögéjük látok. De látok egy frászt. Ott áll minden feketén-fehéren, vagy inkább tintakéken és maszatosan, meg bor- és vérszagúan: tisztes, édesnek éppen nem nevezhető apám méltóztatott kitagadni az örökségemből. Mármint engem. A saját örökségemből! Mégis hogy van képe hozzá!? És tanúi is voltak. Anyám. Aki meg pont az édes. Meg a bátyám. Aki megint mostoha. Családtagok mióta lehetnek tanúi ilyen... khm, borzadálynak?
Mármint jó, elkövettem egy-két baklövést. Kezdjük azzal, hogy kinyírtam a lovászfiút. De teljesen joggal! Tudom, hogy merényletet készült elkövetni apám ellen! Az teljesen mellékes, hogy a tények teljesen az ellenkezőjét állították, hiszen na, ha mondjuk apám ágya felett egy véres tőrrel és egy már alig-alig vérző hullával felfegyverkezve szidom az isteneket, és apám paplanjába törölgetem a pengét, az nyilván nem azt a benyomást kelti, hogy teljesen ártatlan vagyok. Hangsúlyozom, hogy TELJESEN ártatlan vagyok.
És a kertész is ugyanerre a sorsra jutott. Az ő helyzete persze egy fokkal még félreérthetőbb volt, hiszen legjobb tudomásom szerint bizalmas viszonyt folytatott testvérbátyámmal, aki - midőn ráébredt titkos szeretőjének halálára - nem átallott azonnal kitagadásomat követelni. Első körben mondjuk csak annyit ért el, hogy kitiltottak a családi borospincéből (ami tulajdonképpen inkább porospince, mint borospince, lévén ha én nem járnék oda, tönkremenne az a sok jóféle nedű), de őszintén szólva akkor még úgy gondoltam, hogy mivel az örökségem részét képezi, ha másképp nem, titokban járok rá. Persze, azzal, hogy immár a családi birtok területére sem léphetek be, erősen megnehezítették a bortolvajlást, az ékszerkölcsönvevést, a fegyvercsempészést, és egyéb, általam oly nagyra értékelt cselekedeteket.
... de semmi gond, ha ki lettem tagadva, hát ki lettem tagadva. Majd visszakönyörgik még magukat az én családfám gyökerére, tudom én! Addig is nincs más hátra, mint elrejteni hosszú, szőke hajamat, és kihajtatni a hasznot az egyetlen dologból, amihez valaha is értettem a világon (már azon kívül, hogy remekül hozom lehetetlen helyzetekbe magamat és másokat is): átverni mindenkit a világon, akit csak lehet - egyelőre zsoldos katonaként.

---

Alacsony, átlagos testalkatú lány. Volt. Most már inkább girhes, bőre fakó, haja fénytelen. Sötétbarna, sűrű pillákkal keretezett szemei alatt sötét karikák éktelenkednek, ajkai fakók és kicserepesedettek, jobb orcáját hosszanti, már fehérré szépül heg díszíti - akárhogy is, ha végigpillantasz rajta, nem az 'egészséges' az első kifejezés, ami eszedbe jut. Persze, ha könnyű bőrvértjét, fém alkarvédőit fűzőre és pimaszul rövid szoknyára cseréli... nos, akkor eszedbe sem jut a testi hibáit firtatni. Bár alapvetően bájos arcára rányomta bélyegét az alkohol és a pipafüst, valamint a túl sok éjszakázás, ha a szükség megköveteli, pillanatok alatt irigylésre méltó sebességre tud gyorsulni, és úgy tűnik el a sikátorok mélyén, mintha a legtapasztaltabb vén patkánnyal lenne dolgod.
Hosszúkardot és tőrt hord magánál, utóbbit csizmája rejtekzsebében. Kardját elég sűrűn elhagyja: fogadókban, kocsmákban, menekülés közben, hátrahagyott hullákban - néha azért megtalálja, és olyankor boldog, de ha épp nincs meg, azon sem bánkódik különösebben, majd lop magának valahonnan egy újabbat. Vagy egy régibbet és rozsdásabbat.
Hegyes füleit soha sem rejtegette, egyszerűen nem éri meg a vesződséget. Minthogy alapvetően felsőbbrendű lényként tekint magára, nem érdekli az egyszerű pórnép véleménye (egészen addig, amíg nem kergetik vasvillákkal), hát ha épp nem követel mást aktuális szerepe, meggyőző megvetéssel viseltetik mindenki más iránt.