Lewinna Armenites karakterlapja

Külső leírás:

Akár egy téli hóvihar: hűvös és fenséges. Az a jeges tekintet. A rideg pillantások. A színtelen arcbőr… S ugyanakkor, mint egy késő nyári hajnal, ami lassan már őszbe fordul, borongós csend borul rá, a köd ellepi, szürkés-arany egét kiszámíthatatlanná teszi és minden tettét megkérdőjelezi. Nemesen borul az alvó világra, s a méla szempár mintha örökké a hajdanvolt szépen, a tavaszon, a tűnő fénykoron rágódna, a megismételhetetlenen és egyen az emberi életben. Néha elvész az emlékek örvényében és csak hosszú percekkel, ha nem órákkal később rángatja vissza a felismerés: annak már vége. Még benne él, még reméli, és addig kitart, amíg a káprázat azt dünnyögi, van miért. S ilyenkor elnyílik rózsás ajak, a szemében már csak egy bágyadt lángocska pislákol és mintha könny gyűlne, vékony hártyájával ölelve körbe a jégszínű, borzongató lélektükörpárt. Gyűlöli és élteti az emlékezés.
Aki ismeri, jószerével azt mondja, felemésztette a gyász és eltűnt a valaha volt pajkos, csupa mosoly és csupa kedvesség lány, hogy a helyén hagyja az érett, gondjaival és gondolataival vívódó felnőtt nőt, akit már az idegenek felé mutat. De valóban így lenne? Egyesek szerint kegyetlen, mint egy mélységi matróna, pedig csak egy megtört harcos lélek, akit puhítani kell, mielőtt megjelenne az első, nehezen kapható mosoly és a rejtett, mások számára talán fel sem tűnő kedvességeken kívül valami nagyot, valami feltűnőt alkotna.
Lelkiállapotához híven éjjel s nappal egyaránt fekete anyagba bugyolálja törékeny testét - a finom kelmék egész garmadáját felsorakoztatva, csipke, bársony, selyem és brokát, bármi, amire azt lehet mondani, megérdemli, hogy a hallgatag nőt borítsa -, s csak ez a kontraszt töri meg a szellemlénynek tetsző hatást és idézi fel, hogy igenis élő, húsvér lénnyel van dolga az embernek. A világosszőke hajzuhatagot rendszerint az alkalomhoz illőre formálja, egy laza konty, egy fonat vagy kiengedve, virágos csatokkal, amit megkíván a helyzet és amihez kedve idomul.
Nyakában örökké ott lóg az arany, virágot formáló medál, ahogy kezén is ott csillognak a szinte részévé vált ékszerek: a családi pecsét a háromfejű „szörnnyel”, az oroszlán, a medve és a farkas, közös testben, hogy örökké emlékeztesse, mi a fejük fölött dübörgő mottó: „Család, Becsület, Erő, Szabadság!”; s gyűrűs ujján az elengedhetetlen páros, egy mithrillcsíkkal körbefuttatott arany karika, szorosan hozzá illesztve a pár, az arannyal szőtt mithrill darab, egy szép korszakra emlékeztetve és azt búgva fülébe: lesz ez még így sem. És amikor ezt érinti, igen, akkor nyugszik meg és akkor érzi, hogy már volt miért élnie.