Larmien Denetaar karakterlapja

Külső leírás:

Az Artenor körüli erdőségeket jártam. E háborítatlan vadonról sok különös história, és pletyka kering mind a pórnép, mint a tudósfők körében, de szívemet mégsem mételyezte félelem. A városban élő szerzetesek vezetője, bizonyos Antionus barát, bölcs tanácsokkal látott el mielőtt neki vágtam a félhomályos rengetegnek. Egy rövidebb sétát terveztem az ösvények felmérésére, és egy különös gyógyfű, a Nervai virágának felkutatására. A rejtélyes herbálium állítólag rendkívül hatékony a szem bántalmaira. Reggel indultam útnak, abban a hittben, hogy sötétedés előtt vissza találok a városba. Nem is sejtetem, hogy mekkorát tévedek. Néhány órával az indulás után, kezdtem sejteni, honnan a sok mesebeszéd. A rengeteg hihetetlenül öreg volt, teli emlékekkel. A fák hatalmasak, mohos törzsük acélszürke. Az ajzatót alig fedte cserje, csak néhány csenevész bokor húzta meg magát a fénytelen környezetben. Az állatok oly mértékben nem tartottak tőlem, hogy már azt feltételeztem nem is láttak embert életük során. Ösvényekről nem is igazán beszélhetnék, csak rég használt csapásokról, melyek, varázsos módon változtatják helyüket. Erre akkor kezdtem gyanakodni, mikor valahogy képtelen voltam kijutni a fák közül hiába fordultam déli irányba, ahonnan érkeztem. Az idő csak úgy repült, és hamarosan a Nap a keleti dombok mögé veszett. Őszintén nagyon féltem, az esti homályban, fáklyám gyér fényében minden árnyék rémisztő szörnynek tetszett. Már feladtam a reményt, mikor a távolban fényt láttam. Abban, a hitben, hogy a város fényeit látom, megindultam irányába. Tévedtem, a kis aranysárga nyalábok, egy tábortűz lángjaitól származtak, melynek túl felén életem első elfje foglalt helyet. Átlagos magasságú volt, mint amennyire azt ülő helyzetből meg lehet állapítani. Kese, szinte hófehér, szín haja kócos, itt, ott erdei növényekkel ékes fonatok látszódtak bene. Mögüle hegyes fülek meredeztek elő. Férfi volt, ez rögtön kiderült, mikor zengzetes hangján üdvözölt, de arcáról is le lehetet olvasni. Könnyed anyagú tunikát, pantallót és köpenyt viselt. Lábán bőr bocskor feszült. Mellette egy művészi kidolgozású íj, és egy hosszú nyílvesszőkkel teli tegez hevert. A tüzet almafa rőzséjéből rakhatta az illata alapján. Barátságos volt, bár szűkszavú, és néhány óra után, mely neki bizonyára pár percnek rémlett, azt mondhatom óvatos mozgású. Hellyel kínált, amit készséggel elfogadtam. Mikor a Hold elérte az ég csúcsát, rám tört a fáradság és az általa kínált pokrócba burkolóztam, mielőtt elaludtam bemutatkoztunk egymásnak. Sosem feledem el a nevet melyet érthetően, de halkan ejtett ki száján:
- Larmien Denetaar
Mikor reggel felébredtem, már sehol sem volt, egyetlen dolog melyet hátra hagyott, egy bőr kulacs. Kinyitottam és bele kortyoltam. Víz volt benne, de nem közönséges, egész varázsos frissességet nyújtott nekem. Soha többet nem láttam őt.
(Részlet Petronius Arbiter kóbor geográfus úti naplójából.)