Tekintsd meg alább ezt a remek alkotást, vagy kattints ide, hogy visszatérj a fórumba, avagy kattints ide, hogy újabb művek közül választhass!

Cím: A Sötétség Hercege ; Író: Turrog a Behemót (#34)

1. rész
Sötétség hercegének eljövetele
Azaz
Az emberi birodalom legnagyobb csatája

Az északi népeket rettegésben tartja a sötétség hercege, de nyugaton készek a harcra. Történetünk a nyugati királyság tanácstermében kezdődik, ahol Mour, Arthenior egykori uralkodója, Eruf, a legfőbb tanácsos illetve Firinte, az elf nemzetségek nagykövet-nője tárgyalják földjeik sorsát.
- A sötét erői gyülekeznek. *mondja halkan, de határozottan Eruf, majd Mour-hoz fordul.* Most kell lecsapnunk, amíg gyengék. Ha tovább várunk, és megadjuk nekik a támadás lehetőségét, nem leszünk képesek visszaverni őket, és könnyedén elfoglalják a hazánkat. Ezt nem engedhetjük, meg kell állítanunk őket! *hangja egyre dühösebbre vált, míg mondata végén az asztalra csap.*
- Nyugodjon meg, uram. *csitítja Firinte.* Ha esztelenül támadunk, nagyobb károkat okozunk magunknak, mint a Herceg seregeinek. Azt javaslom, küldjünk ki egy felderítő csapatot, hogy megtudjuk, mire készülnek. Bátorkodtam összeállítani egy osztagot, akik akár életük árán is teljesítik küldetésüket. Ha kívánja, parancsára elindulnak. *monológja után az elf az ajtóra emeli kezét, amin belép nyolc daliás harcos, állig felpáncélozva.* Mit szól? *kérdezi tisztelet teljesen Firinte. Mour elgondolkodik. Tudja, ha rosszul dönt, akkor nemcsak a saját, de más hazáját is romba döntheti. Néhány perc csönd után a király lassan feláll, és az ablakhoz sétál.*
- Eruf. Nem támadhatunk hirtelen. Az ork támadások már így is majdnem felőrölték csapatainkat. Igaz, fiatal harcosaink bátrak és erősek, de nincs elég tapasztalatuk a harcban. Meg kell várnunk, míg a Herceg lép…*Eruf elmorzsol néhány morgolódó szót, de be kell ismernie, hogy királyának igaza van. Mour most az elf katonákhoz sétál.* Firinte. Terved nem rossz, de mégis hibás.*mondja, majd megérinti az egyik elf páncélját.* Ezek a felszerelések nem megfelelőek lopakodáshoz. Hangosak és nehezek. És persze, túl sokan vannak.*visszaül helyére, majd néhány pillanat után újra megszólal.* Én megyek…*a teremre néma csend ül. Firinte szeme kitágul, és még a katonák is megrezzennek.* Velem fog tartani az apródom. Ha esetleg nem térnék vissza, azt parancsolom, hogy vedd át a helyem, Eruf. Firinte, önt pedig felkérem, hogy legyen Eruf főtanácsosa, és egyesítsék a két birodalmat. Holnap indulok.*fejezi be monológját, majd az ajtóhoz lép.* Kérem, a nap hátralévő részében ne zavarjon senki.

Egy nappal később Mour útnak indult. Királyságának utcáin tódultak az emberek, hogy megnézhessék, amint királyuk halált megvető bátorsággal elindul, hogy meghiúsítsa a Sötétség Hercegének terveit. A férfi büszkén lépked gyönyörű lovával a városkapu felé, míg apródja, az alig tizenhárom éves fiatalember egy jóval kisebb paripával utána galopol. Az emberek kiabálnak, éljeneznek, de jól hallhatók azok az sarlatánok, akik már faragnák a koporsót, és ásnák a sírt. Mour gyors pillantásokat vet a tömegre, de arca nem sugároz örömöt. Csak egy dologra tud gondolni: A királyságnak szüksége van rám.

Lassan két hónap telt el Mour elindulása óta. Az egész ország találgatja, mi történhetett királyukkal. Eruf már pár napja elfoglalta a trónt, és Firinte-vel együtt próbálják kormányozni az egyre türelmetlenebb királyságot, mígnem egy nap, egy lóhalálában vágtázó apród törte meg a város csendjét. A királyságban megállt az élet egy pillanatra, mikor meglátták Mour segédjét. Az apród bőrre sebektől izzik, s fegyvere vérben úszik. Nem tétovázik, meg sem áll a palotáig. Eruf és Firinte már az előcsarnokban várja az ifjút, aki miután belép az épületbe az király elé rogy.*
- Uram…*nagy levegőt vesz, majd felemeli arcát, melyet könnyek mosnak.* Mour király meghalt.* Firinte, és az újdon sült király arcán egyszerre meghökkenés, és szomorúság jelenik meg.*
- Hazudsz! *kiáltja Eruf, megpofozza az így is sérült apródot. Firinte az földre hullott fiúhoz siet, majd megfogja vállait.*
- Mi történt? A herceg ölte meg?*kérdezi, és egy könnycsepp jelenik meg arcán. Az apród feltápászkodik, de még mindig nem mer a király szemébe nézni.*
- Én… Láttam az egészet.*mondja, majd kihúzza magát.* Mikor elérkeztünk a Herceg palotájához, egy falka démon megtámadott minket. Mour hősiesen harcolt, és le is győzte a sötétség fattyait, és sikerült bejutnunk a kastélyba, de Mour megparancsolta, hogy maradjak a kapunál, míg ő beljebb megy, de aztán…* a fiú hangja elcsuklik, de tudja, hogy folytatnia kell.* Megjelent a Herceg.* a név kimondása után az ifjút kirázza a hideg.* Körülötte megfagyott a föld, halál lengte be az auráját. A kardja mintha élt volna. Szinte halottam, hogy szólongatja…*újra elhallgat, majd folytatja.* Mour és a Herceg több óráig küzdöttek, de végül a gazdám nyert.* Eruf és Firinte szemében most egy kis meglepődést vélt felfedezni, de ő tovább folytatta.* A herceg térdre rogyott, és a király felkészült, hogy megadja az utolsó csapást. Közelebb lépett, de az az aljas fattyú szíven döfte. Mour a szemembe nézett, és csak azt kiáltotta: Fuss! Én nem várhattam tovább, muszáj volt szaladnom. *Eruf szemében lángolt a düh.*
- Segíthettél volna neki, te gyáva! *mondta, és újra felemelte kezét, de Firinte megállította.*
- Eruf, ez nem old meg semmit. Jobb, ha meggyászoljuk Mour-t, és legyőzzük a Herceget. Koncentráljunk a hadsereg képzésére, és akár egy hónapon belül megbosszulhatjuk a barátunkat.* Eruf, leengedte a kezét, és a teremre csend ereszkedett, mígnem egy újabb „futár” jelent meg az ajtóban.*
- Uram, uram! A Sötétség Hercege porig égetett két falut az ország határtól nem messze. A túlélők szerint erre tart. * mondja szinte földig hajolva a futár, majd egy kis csönd után a király válaszol.* Köszönöm a gyors híreket. Elmehet. * Eruf kilép a kapun, és személyi futáraihoz fordul.* Üzenem Trefor-nak és Garrak-nak, hogy állítsák össze a haditervet… Még a héten legyőzzük a Herceget.

A sereg lassan felsorakozott, és a kastély tornyaiból már látni lehetett az égő faluk füstjét. Túlélők százai menekültek a királyság szívébe, és aki képes volt kardot fogni, azt hadisorba állították.
- Firinte, ön nem tart velünk a harcba?*kérdezi Eruf, és megragadja kardját.*
- Én inkább a templomban maradok, és imádkozom az istenekhez. Bár igaz, a herceget még az istenek segítségével is nehéz lesz legyőzni.*mondja halkabban a hölgy, majd elindul a templomba.*
- Ha nem, hát nem.*mondja a király, majd Trefor-hoz, a parancsnokhoz fordul.* Trefor, rád bízom a főkapu őrzését. Garrak és én a Keleti-szárnynál tartjuk a frontot.*mondja bölcsen, majd a vár melletti mezőre néz.* Jönnek.*mondja, és szemében egy könnycsepp jelenik meg.* Ezt érted teszem, Mour…*suttogja, majd elkiáltja magát.* Emberek, fegyverbe!

A sötétség serege csak özönlött, mint egy fekete tenger, mely elárasztani készül Arthenior városát. Élén, a Sötétség Hercege, kezében kardjával, mely már annyi életet kioltott, és közöttük Mour-ét is. Démonok falkája hörgött a Herceg körül, és olyan bűz árasztotta el a környéket, melyet élő ember sosem érezhet. A királyság falain bátor harcosok tömege feszítette íjait, és mágusok csapata mormolt hihetetlen varázslatokat. *
- Már csak néhány pillanat, és elszabadul a pokol. *hallatszik egy elhaló hang Arthenior katonái közül.* Az istenek legyenek velünk.* Halálos csönd ereszkedett a városra. Csak pár démon röfögését lehetett hallani, amik emberi húsra éheztek. Elérkezett a pillanat. A két sereg összecsapott. Csak halálhörgés hallatszott, és az, amint a páncélok összeverődnek. Démonok égtek el varázslók egyetlen szavára, és emberek húsa vált lakomává a szörnyetegek számára, de a Herceg mégis állva maradt. Egyetlen csapással ölt kisebb osztagokat, és ha valaki képes is volt elérni, a kard szikrázva pattant le a páncéljáról. A nyilakat mintha sziklába lőtték volna, a varázslatok mintha füsté váltak volna előtte. Testének félelmetes aurája mintha maga egy élő szörnyeteg volna, úgy nyelte el a halandók lelkeit.
Firinte csak imádkozott. Némán mormolta a szent beszédet, ki tudja, hányszor. Keze isteni fénytől égett, de ő csak ismételte az imát. Gondolatait egy ismerős hang szakította félbe.*
- Firinte… lépj közelebb.* szólongatta a hang.* Gyere az oltárhoz.* Firinte lassan felemelte fejét, és meglátta Mour lelkét, kezében egy nyíllal. A hölgy nem tudta levenni tekintetét egykori barátjáról.*
- Mour… Te halott vagy, igaz?*kérdezte félénken, és közelebb lépett.* Mit kívánsz?*Mour Firinte szemébe néz, és kiejti a hölgy sorsdöntő szavait.*
- Harcolnod kell. *mondja, majd átnyújtja a nyilat.* Ezzel a nyíllal tudjátok csak megsebezni a Herceget. Öld meg, kérlek…*a szavak lassan elvesznek, és Mour lelke is elhalványul.* Ez az egyetlen esélyünk * Firinte könnyes szemmel bólint, és a kezébe veszi a nyilat. Gyorsan lépked, és néhány pillanat alatt a városfalon terem. Lassan befűzi a fegyverébe a nyilat, és teljes erejéből megfeszíti a húrt.* Sikerülnie kell…*suttogja, és megcélozza a Herceget.* Mour, segítsd a kezem.* Firinte elengedi a húrt, és becsukja a szemét. A nyíl végig suhan a csatatéren. Mintha egy követ dobtak volna a tó vizébe, így nyílik meg az út mentén a démonok hada. Egyetlen halálos pillanat, és a varázslatos fegyver a Herceg mellkasában landol.*
- Ez… Ez nem történhet meg!*kiáltja, és a földre rogy. A démonok félelmetes hörgések közepette porrá és füstté válnak. Arthenior népe egy pillanatnyi csend után hatalmas éljenzésben tör ki. Az utcán az emberek virágot dobálnak, zenélnek, de Eruf, Firinte és a két parancsnok a csata színhelyére fut.*
- Micsoda pusztítás… Itt még tíz év múlva sem fog újra fű nőni.*mondja Trefor, miközben a fejét vakarja.* Nézzétek, ott a Herceg… Mármint, a volt Herceg.*javítja ki saját magát, miközben a holtesthez lépnek. Firinte letérdel a test mellé, és lassan lehúzza a sisakját.* Lássuk hát, ki volt az, ki…* szeme kikerekedik, mikor meglátja a halott Herceg arcát.* Nem, ez nem lehet!*esik ki kezéből a fejfedő, és sírva fakad.* Nem, NEM!* kiáltja, mikor Eruf mellé lép.* Mi az?*kérdezi az elftől, és ő is ránéz a Herceg arcára.* Mi a…?*kérdezi elhaló hangon, mikor meglátja Mour véres arcát a sisak alatt.

Vége. Köszönjük a figyelmed! Vissza a fórumba