//Második szál//
*Nem gondolta volna, hogy valaha is visszatér erre a vidékre, de lám, mégis itt találja magát, a lihanechi tó partján. S tekintete akaratlanul, minduntalan egy bizonyos irányba téved, elidőzve a horizonton. Amint tudatosul benne, hogy ismét abba a bizonyos irányba néz, magában szitkozódva, gyorsan elkapja a szemeit, de pár perc elteltével kezdődik minden elölről. A hely, a ház, amit egykor otthonának nevezett, nincs messze, a varázslatos Lihanech ölelésében áll, ugyanott, ahol az elmúlt évtizedekben. Atyja is alighanem otthon van, élvezi a tágas tereket, drága szobrokat, s a szolgálókat.*
~Térj észhez, csak egy jóslatért jöttél.~
*Szüntelen győzködi magát, hogy bizony nem akar ő itt semmi mást, csak megnézni magának azt a frissen kiemelkedett templomot, s megkísérteni a sorsot. A világért sem ismerné be, hogy megkeményített lelkének egy apró darabja hazahúz. Szívesen bekopogtatna a kúria nehéz faajtaján, s komoly arccal mutatkozna be az ajtót nyitó személynek, kérve, hogy kísérjék atyja elé. Ő pedig köpni-nyelni nem tudna, csak nézne bambán. Anyja is berontana a hírre, ő talán megsiratná a halottnak hitt fiú hazatértét. Milyen szép is lenne. De a valóság ennél sötétebb. Apja nem az a típus, aki megilletődik. Zord, kemény, és büszke természet, aki élete végéig kitart a döntései mellett. Úgy kezelné a fiát, mintha idegent látna, mert számára már rég megszűnt létezni. Édesanyja pedig, habár belé több szeretet szorult, hideg, elegáns jégvirág. Jelenléte tekintélyt parancsol, hangját sosem emeli fel, de egyetlen egy pillantással láthatatlan tőrt tud döfni az áldozatba. S ha igazak a hírek, már egy ideje másik fiút nevel, így kevéske szeretetéből aligha jut az elveszett gyermeknek.
Amint ráébred, hogy ilyeneken gondolkodik, megint elönti az indokolatlan düh, s sietősebbé válnak léptei.*
~Csak egy jóslat. Gyorsan meglesz.~
*A templomre nem rest őszintén rácsodálkozni, a különleges épüet látványa segít elengednie a keserű múlt gondolatait. Ezek a talmidok aztán tudják, mi fán terem az igazi, grandiózus, dicsőséget és erőt sugárzó építészet, ami a maga nemében mégis letisztult, s nyugalmat áraszt.
Nincs egyedül, bizonyára mindenfelől érkeznek a kíváncsi lelkek, s kisebb torlódás alakul ki a bejáratnál. Aldo is szó nélkül leadja fegyvereit, hagyja, hogy áttapogassák hosszú kabátját, majd belép. A legközelebbi szabad kristálygömbhöz sétál, hogy lejjebb guggolva megérinthesse.*