OOC - Játékon kívüli fórum
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Nincs "nagyobb" helyszín | Játékon kívüli fórum | Arthenior főtere (új) Amon Ruadh (új) Füves puszta (új) Dokkok és kikötő (új) |  |
| Játékon kívüli fórum >> Általános fórum >> Kreatív sarok >> [Novella Verseny] - Aki az életemre tört ( I. -II. ) |
2. hozzászólás ezen a helyszínen: Játékon kívüli fórum
Üzenet elküldve: 2011-03-08 12:39:30
Üzenet elküldve: 2011-03-08 12:39:30
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 41
OOC üzenetek: 37
IC üzenetek: 41
OOC üzenetek: 37
I. rész
Félve, reszketve, kétségbeesetten szalad árkon-bokron át, ahogy csak lábai bírják. Az apró, vékony, elgyöngült gyermeki lábak. Minden neszre összerezzen még saját mezítlábas-csattogó hangú léptei zajára is. Mindenütt támadót sejt, pillantásával búvóhely után kutat. Bármi megfelelhet: egy kitett asztal, régi hordó, pincelejárat Valóban bármi. Csak hadd bújna már el!
Már üresen korgó gyomráról, a szédítő fáradtságról, tucatnyi vérző sebéről, égő horzsolásáról is megfeledkezett; szemei előtt egy cél lebeg csupán: Menekülj, maradj életben!
Már vagy két napja nem látta jelét, hogy továbbra is követnék, zaklatott kis lelke mégsem bír nyugodni, vagy szabadulni a gondolattól, hogy az a nőszemély ráakadhat. Gyermek még, mindössze hétéves! Még nem is érti a világot, sem a körülötte zajló események java részét, mégis üldözötté, célponttá vált, és ha nem vigyáz, még ma megszűnhet élni. Menedékre pedig, akárhogy hajszolja magát, nem lelnek fáradt szemei. Szándékosan jött a piacra. Remélte, az itt forgó nép közt talán megszánja valaki. De csak úgy néznek rá, a rongyos és koszos ruhás pici lányra, mint koldusra, vagy zsebmetszőre. Pedig kér, esdekel, könyörög, zokog Mindhiába.
Kutyák jönnek. Egyszerű éhező, kóborló ebek, de a kis nyugtalan gyermek azokban is a kopót, a keresőt látja. Szíve még hevesebb dobogásba kezd, s könnye is újra megeredne, ha nem fogyott volna már el. Arcára csalódott mosoly költözik, tekintete üresen mered a hangok irányába. Feladja. Túl fáradt már, hogy újra futásnak eredjék. Még az a csöpp kis ereje, ami mostanra megmaradt, az is elszáll, magával húzva a hét hosszú kínzással, megalázással teli év minden felgyülemlett dühét. Az esélytelenek biztos nyugalmával rogy térdre. Nem maradt már számára több néhány gondolatnál: szinte semmit sem élt még, mégis meg kell halnia. Saját anyja keze által, aki úgy tűnik, kutyákkal tépeti szét. Még elmormol egy gyors fohászt is. Nem vágyik semmi többre, csak hogy gyorsan végezzenek vele. Most már kívánja a halált, mindennél jobban. Csak legyen már vége!
A kutyák elfutnak mellette. Teste minden ízében remegni kezd. Biztosan mindjárt visszafordulnak érte! Mennyire fájhat, mikor az apró, tűhegyes tőrök - a kutyák fogai - húsába marnak? Ám az erős állkapcsoké helyett meleg tenyér nyomását, simítását érzi a szakadt ruha alól kilátszó mezítelen hátán. Ismerős hang reszeli meg a piac monoton zsibongását.
- Ne félj.
A lány eddig összeszorított szemei éberen pattannak fel, s ő felállva egyenest az idős Kag karjaiba veti magát; úgy öleli, szorítja, hogy az ujjaiból is kifut a vér. Sosem gondolta volna, hogy valaha majd így örül ennek a mogorva idős embernek, ahogy azt sem, hogy okozhat ekkora örömöt belefúrnia arcát a férfi szúrós, mindig is utált lószőr-köpenyébe. Most mégis megmagyarázhatatlanul jól esik mindkettő!
- Meg akar ölni. Állítsd meg kérlek. A te tanítványod, tudnod kell, hogyan lehet megállítani
- Megőrült, tudom. De elrejtelek és megvédelek. Most pihenj.
Az öreg karjai közt annyira megnyugszik, hogy szinte azonnal álomba merül, annak puha nyugalmába menekülve a szörnyű valóság elől.
* * * *
- Engedj ki ha mondom!
- Nem, mert mindenképp téged követel. Nem tudom, mit akar tőled, de nem érdekel, mert abban biztos vagyok, hogy semmi jót!
- Utoljára mondom Svalos, hogy engedj ki! Ha nem teszed, téged hánylak elsőként kardélre! fenyegetően a jóval fölébe magasló, nálánál mintegy hét évvel idősebb férfire emeli tökéletesen kifényesített rövidkardját.
Már tizenkét esztendeje él itt, ezek közt a falak közt, szinte kizárólag férfiak társaságában. Ifjú fejvadász-tanoncból rafinált hadvezérré és felcserré nőtte ki magát. Sőt mi több: főorvossá. Éppen tegnap, a tizenkilencedik születésnapja alkalmával léptették elő.
Érthető tehát, hogy ő maga, és klántársai is egyenrangúnak tekintik őt. Eleget bizonyított ehhez.
Már két éve, hogy Svalos büszkén nevezheti őt kedvesének; ahogy ő fogalmaz, a város, sőt, az egész kontinens legszebb, legerősebb, legrátermettebb, és legmerészebb lányát...
S noha már lassan egy éve osztoznak a szobájukon is, még nem látta ilyennek őt, mint most. Vagyis, csak egyszer. Még évekkel ezelőtt, mikor egyik hadjáratuk során mint utóbb kiderült -, nem túl lojális társuk, Damien tábornok aljasul ellenük fordult, s fogságba ejtette őket. Akkor, mikor épp Felishát akarta elsőként megölni, amiért az visszautasította házassági ajánlatát, s még ráadásként le is köpte őt. Amikor ez a nem túl magas, nőiesen izmos, ezüstszürke hajú lány azt a hosszú sebet szerezte, amely bal fülétől nyakán át egészen mellkasa közepéig tart. Ami egyáltalán nem torzítja amúgy is markáns vonalú arcát, királynői testtartását, hamvas bőrét; és amelyet büszkén visel magán azóta is. Hiszen akkor és ott csak az ő józanságán és tettein múlt, hogy ők halnak-e, vagy Damien. És ők mind, egytől-egyig ma is élnek.
- Ez az én harcom Svalos. Már nem vagyok hét éves. Meg tudom vívni magam is.
Félrelöki a férfit, s jókorát lendítve az ebédlőház ajtaján, kiviharzik a térre. Svalos pedig tehetetlenül kullog utána.
Odakint klántársai állták el a másik nőszemély útját, s éberen figyelik minden mozdulatát. Látszólag jó vezérük, Serrane megpróbálta szép szóval elküldeni, de a nő nem tágít. Ott áll kezében az apjától örökölt míves karddal, amelytől Felisha kislány korában is rettegett - középen hasított penge, s a markolat-közeli fogazott élek akár egy rémálomból is születhetett volna -, s arcán a tébolyultakra jellemző fagyos vigyorral. Utolsó találkozásuk óta már több mint tíz év pontosan tizenkettő telt el, az őrült nő amúgy vörösbarna hajába halántéktájon ezüstös szálak szövődtek, ő mégsem adta fel, hogy megszabadítsa Felishától a világot. Mostmár, hogy Kag apó is eltávozott az élők sorából, nincs, ki visszatartsa e csalódott, megtört szív haragját.
Felishában felélednek a régi emlékek, s lelkében szánalom ébred a buta kislány iránt, akit a halálos rémület majdnem az anyjáéhoz hasonló őrületbe kergetett. A kislány iránt, aki ő maga volt, hosszú, munkával és feledéssel teli évekkel ezelőtt.
- Mit akarsz itt, Nedda? veti oda egy csepp félelemérzet nélkül, s átpréseli magát a férfiak sorfalán. Ha valamiben hasonlít anyjára, az leginkább ez az elszánt, vakmerő jelleme. A többi úgy sejti apja hagyatéka lehet. Azé a személyé, aki az ő kínzásáért és üldöztetéséért is felelős és akit megtagadna, ha Nedda nem gondoskodott volna még a haláláról.
- Azt, amit már réges-rég meg kellett volna tennem, te kis fattyú! Már születésedkor meg kellett volna, hogy öljelek. Egy tőr a szívedbe, és Vuldreth még ma is az enyém lenne!
- Dehogy lenne! Minden nőt szeretett, egyiket a másik után. Te is csak egy állomás voltál. Magad is tudod, csak félsz elismerni. Epés undorral okítja anyját.
Nedda arca elkomorul. Egy pillanatot kivár, majd támadásba lendül. Lányát, aki itt a férfiak közt járatos lett a kardforgatásban is, nem éri váratlanul az esemény, rövidkardjával máris hárít. Svalos is szablyát ragad, s közbeavatkozna, de Serrane visszatartja, bajusza és szakálla közt halkan formálva a szavakat: Várj még, ha közbeszólsz, egy életre kivívod a haragját. Így bár kelletlenül, és pattanásig feszült idegekkel, de kénytelen várni.
Közben a harc folytatódik, az acélpengék csengve ütköznek össze újra és újra. Az átlagosnál is átlagosabb bajvívás ez, mintha csak valami megszokott, alaposan begyakorolt rituális tánc lenne; csupán a másik fél kiismeréséről és a sebezhetőségek kereséséről szól. Aztán Nedda úgy érzi, eljött az ő ideje, s egy gyors támadást kivitelez, lánya lábára célozva, ezután hirtelen a fejre céloz, sok erőt beleadva sújt le. Számítása kishíján beigazolódik. Felishát meglepetés éri, s bár sikerül még sajátjával odébb löknie anyja fegyverét, a földre kerül. Nedda a nyeregben érzi magát, ismét fentről sújt le. Felishának nem marad más választása, mint fekve odébb gurulni a porban, így anyja míves acélja csak a port hasítja szét. Fordul a kocka, a fiatal lány következő lépése két-három jól irányzott rúgás, mellyel elbuktatja anyját. S mikor az tompa puffanással ér földet, lánya a hátára pattan, csavarni kezdi anyja karját, baljával pedig a nő hajába kapaszkodva kiemeli annak fejét a porból, hogy mondandóját a fülébe sziszeghesse.
- Nézz körbe, semmi esélyed sincs. Sokan vagyunk, de egyedül is elbírok veled. Egy mozdulat lenne elvágnom a torkod, de lásd, kivel van dolgod, nem szabadítalak meg a kis nyomorult életedtől.
Hanyagul visszaejti a másik fejét a földre, lemászik róla, s megindul a mostanra alaposan megfogyatkozott létszámú nézősereg felé.
- Menj haza, keress valami más elfoglaltságot. Öreg vagy már ehhez. A kardod megtartom!
Felmarkolja a fegyvert a földről. El van telve Svalos büszke mosolyával. Olyannyira, hogy nem is figyel háta mögé, ahol anyja halkan feltápászkodik, mihelyst mind hátat fordítottak neki, s hátulról támad. Gátlástalanul, ahogy fajtája . Puszta kézzel kezdi fojtogatni Felishát. Svalos és a vezér siet segítségére, de akár szégyen, akár nem, nem bírnak el egy tébolyodott testi erejével, s csak másik két társuk segítségével tudják ujjait lefejteni Felisha torkáról. A lány ekkor már úgy zuhan a földre, akár szalmatöltetű rongybáb.
- Kardot a kezembe, hadd öljem meg! kiáltja Svalos torka szakadtából, csak nagy nehézségek árán tudják távol tartani az önelégülten mosolygó Neddától.
- Te nekem nem árthatsz, fiú
- Elhallgass te kígyó! Végzek veled, csak merd álomra hajtani a fejed!
- Svalos, letartóztatjuk, és megtárgyaljuk az ügyét. Többet nem tehetünk, büntetni, de főként ölni nem a mi dolgunk. Emlékezz, alig tudtam Felishát is megmenteni a tömlöcből, mikor Damient megöltétek. Csak azért sikerült, mert kishíján megölték.
- De most TÉNYLEG meghalt! megindultsága már majdcsak átcsap sírásba.
- Vidd Elleanához, mielőtt tényleg késő lenne. Reméljük, lehet még érte tenni valamit. De lódulj már!
A hozzászólás írója (Rei Morienn) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2011.03.08 12:44:41
Félve, reszketve, kétségbeesetten szalad árkon-bokron át, ahogy csak lábai bírják. Az apró, vékony, elgyöngült gyermeki lábak. Minden neszre összerezzen még saját mezítlábas-csattogó hangú léptei zajára is. Mindenütt támadót sejt, pillantásával búvóhely után kutat. Bármi megfelelhet: egy kitett asztal, régi hordó, pincelejárat Valóban bármi. Csak hadd bújna már el!
Már üresen korgó gyomráról, a szédítő fáradtságról, tucatnyi vérző sebéről, égő horzsolásáról is megfeledkezett; szemei előtt egy cél lebeg csupán: Menekülj, maradj életben!
Már vagy két napja nem látta jelét, hogy továbbra is követnék, zaklatott kis lelke mégsem bír nyugodni, vagy szabadulni a gondolattól, hogy az a nőszemély ráakadhat. Gyermek még, mindössze hétéves! Még nem is érti a világot, sem a körülötte zajló események java részét, mégis üldözötté, célponttá vált, és ha nem vigyáz, még ma megszűnhet élni. Menedékre pedig, akárhogy hajszolja magát, nem lelnek fáradt szemei. Szándékosan jött a piacra. Remélte, az itt forgó nép közt talán megszánja valaki. De csak úgy néznek rá, a rongyos és koszos ruhás pici lányra, mint koldusra, vagy zsebmetszőre. Pedig kér, esdekel, könyörög, zokog Mindhiába.
Kutyák jönnek. Egyszerű éhező, kóborló ebek, de a kis nyugtalan gyermek azokban is a kopót, a keresőt látja. Szíve még hevesebb dobogásba kezd, s könnye is újra megeredne, ha nem fogyott volna már el. Arcára csalódott mosoly költözik, tekintete üresen mered a hangok irányába. Feladja. Túl fáradt már, hogy újra futásnak eredjék. Még az a csöpp kis ereje, ami mostanra megmaradt, az is elszáll, magával húzva a hét hosszú kínzással, megalázással teli év minden felgyülemlett dühét. Az esélytelenek biztos nyugalmával rogy térdre. Nem maradt már számára több néhány gondolatnál: szinte semmit sem élt még, mégis meg kell halnia. Saját anyja keze által, aki úgy tűnik, kutyákkal tépeti szét. Még elmormol egy gyors fohászt is. Nem vágyik semmi többre, csak hogy gyorsan végezzenek vele. Most már kívánja a halált, mindennél jobban. Csak legyen már vége!
A kutyák elfutnak mellette. Teste minden ízében remegni kezd. Biztosan mindjárt visszafordulnak érte! Mennyire fájhat, mikor az apró, tűhegyes tőrök - a kutyák fogai - húsába marnak? Ám az erős állkapcsoké helyett meleg tenyér nyomását, simítását érzi a szakadt ruha alól kilátszó mezítelen hátán. Ismerős hang reszeli meg a piac monoton zsibongását.
- Ne félj.
A lány eddig összeszorított szemei éberen pattannak fel, s ő felállva egyenest az idős Kag karjaiba veti magát; úgy öleli, szorítja, hogy az ujjaiból is kifut a vér. Sosem gondolta volna, hogy valaha majd így örül ennek a mogorva idős embernek, ahogy azt sem, hogy okozhat ekkora örömöt belefúrnia arcát a férfi szúrós, mindig is utált lószőr-köpenyébe. Most mégis megmagyarázhatatlanul jól esik mindkettő!
- Meg akar ölni. Állítsd meg kérlek. A te tanítványod, tudnod kell, hogyan lehet megállítani
- Megőrült, tudom. De elrejtelek és megvédelek. Most pihenj.
Az öreg karjai közt annyira megnyugszik, hogy szinte azonnal álomba merül, annak puha nyugalmába menekülve a szörnyű valóság elől.
* * * *
- Engedj ki ha mondom!
- Nem, mert mindenképp téged követel. Nem tudom, mit akar tőled, de nem érdekel, mert abban biztos vagyok, hogy semmi jót!
- Utoljára mondom Svalos, hogy engedj ki! Ha nem teszed, téged hánylak elsőként kardélre! fenyegetően a jóval fölébe magasló, nálánál mintegy hét évvel idősebb férfire emeli tökéletesen kifényesített rövidkardját.
Már tizenkét esztendeje él itt, ezek közt a falak közt, szinte kizárólag férfiak társaságában. Ifjú fejvadász-tanoncból rafinált hadvezérré és felcserré nőtte ki magát. Sőt mi több: főorvossá. Éppen tegnap, a tizenkilencedik születésnapja alkalmával léptették elő.
Érthető tehát, hogy ő maga, és klántársai is egyenrangúnak tekintik őt. Eleget bizonyított ehhez.
Már két éve, hogy Svalos büszkén nevezheti őt kedvesének; ahogy ő fogalmaz, a város, sőt, az egész kontinens legszebb, legerősebb, legrátermettebb, és legmerészebb lányát...
S noha már lassan egy éve osztoznak a szobájukon is, még nem látta ilyennek őt, mint most. Vagyis, csak egyszer. Még évekkel ezelőtt, mikor egyik hadjáratuk során mint utóbb kiderült -, nem túl lojális társuk, Damien tábornok aljasul ellenük fordult, s fogságba ejtette őket. Akkor, mikor épp Felishát akarta elsőként megölni, amiért az visszautasította házassági ajánlatát, s még ráadásként le is köpte őt. Amikor ez a nem túl magas, nőiesen izmos, ezüstszürke hajú lány azt a hosszú sebet szerezte, amely bal fülétől nyakán át egészen mellkasa közepéig tart. Ami egyáltalán nem torzítja amúgy is markáns vonalú arcát, királynői testtartását, hamvas bőrét; és amelyet büszkén visel magán azóta is. Hiszen akkor és ott csak az ő józanságán és tettein múlt, hogy ők halnak-e, vagy Damien. És ők mind, egytől-egyig ma is élnek.
- Ez az én harcom Svalos. Már nem vagyok hét éves. Meg tudom vívni magam is.
Félrelöki a férfit, s jókorát lendítve az ebédlőház ajtaján, kiviharzik a térre. Svalos pedig tehetetlenül kullog utána.
Odakint klántársai állták el a másik nőszemély útját, s éberen figyelik minden mozdulatát. Látszólag jó vezérük, Serrane megpróbálta szép szóval elküldeni, de a nő nem tágít. Ott áll kezében az apjától örökölt míves karddal, amelytől Felisha kislány korában is rettegett - középen hasított penge, s a markolat-közeli fogazott élek akár egy rémálomból is születhetett volna -, s arcán a tébolyultakra jellemző fagyos vigyorral. Utolsó találkozásuk óta már több mint tíz év pontosan tizenkettő telt el, az őrült nő amúgy vörösbarna hajába halántéktájon ezüstös szálak szövődtek, ő mégsem adta fel, hogy megszabadítsa Felishától a világot. Mostmár, hogy Kag apó is eltávozott az élők sorából, nincs, ki visszatartsa e csalódott, megtört szív haragját.
Felishában felélednek a régi emlékek, s lelkében szánalom ébred a buta kislány iránt, akit a halálos rémület majdnem az anyjáéhoz hasonló őrületbe kergetett. A kislány iránt, aki ő maga volt, hosszú, munkával és feledéssel teli évekkel ezelőtt.
- Mit akarsz itt, Nedda? veti oda egy csepp félelemérzet nélkül, s átpréseli magát a férfiak sorfalán. Ha valamiben hasonlít anyjára, az leginkább ez az elszánt, vakmerő jelleme. A többi úgy sejti apja hagyatéka lehet. Azé a személyé, aki az ő kínzásáért és üldöztetéséért is felelős és akit megtagadna, ha Nedda nem gondoskodott volna még a haláláról.
- Azt, amit már réges-rég meg kellett volna tennem, te kis fattyú! Már születésedkor meg kellett volna, hogy öljelek. Egy tőr a szívedbe, és Vuldreth még ma is az enyém lenne!
- Dehogy lenne! Minden nőt szeretett, egyiket a másik után. Te is csak egy állomás voltál. Magad is tudod, csak félsz elismerni. Epés undorral okítja anyját.
Nedda arca elkomorul. Egy pillanatot kivár, majd támadásba lendül. Lányát, aki itt a férfiak közt járatos lett a kardforgatásban is, nem éri váratlanul az esemény, rövidkardjával máris hárít. Svalos is szablyát ragad, s közbeavatkozna, de Serrane visszatartja, bajusza és szakálla közt halkan formálva a szavakat: Várj még, ha közbeszólsz, egy életre kivívod a haragját. Így bár kelletlenül, és pattanásig feszült idegekkel, de kénytelen várni.
Közben a harc folytatódik, az acélpengék csengve ütköznek össze újra és újra. Az átlagosnál is átlagosabb bajvívás ez, mintha csak valami megszokott, alaposan begyakorolt rituális tánc lenne; csupán a másik fél kiismeréséről és a sebezhetőségek kereséséről szól. Aztán Nedda úgy érzi, eljött az ő ideje, s egy gyors támadást kivitelez, lánya lábára célozva, ezután hirtelen a fejre céloz, sok erőt beleadva sújt le. Számítása kishíján beigazolódik. Felishát meglepetés éri, s bár sikerül még sajátjával odébb löknie anyja fegyverét, a földre kerül. Nedda a nyeregben érzi magát, ismét fentről sújt le. Felishának nem marad más választása, mint fekve odébb gurulni a porban, így anyja míves acélja csak a port hasítja szét. Fordul a kocka, a fiatal lány következő lépése két-három jól irányzott rúgás, mellyel elbuktatja anyját. S mikor az tompa puffanással ér földet, lánya a hátára pattan, csavarni kezdi anyja karját, baljával pedig a nő hajába kapaszkodva kiemeli annak fejét a porból, hogy mondandóját a fülébe sziszeghesse.
- Nézz körbe, semmi esélyed sincs. Sokan vagyunk, de egyedül is elbírok veled. Egy mozdulat lenne elvágnom a torkod, de lásd, kivel van dolgod, nem szabadítalak meg a kis nyomorult életedtől.
Hanyagul visszaejti a másik fejét a földre, lemászik róla, s megindul a mostanra alaposan megfogyatkozott létszámú nézősereg felé.
- Menj haza, keress valami más elfoglaltságot. Öreg vagy már ehhez. A kardod megtartom!
Felmarkolja a fegyvert a földről. El van telve Svalos büszke mosolyával. Olyannyira, hogy nem is figyel háta mögé, ahol anyja halkan feltápászkodik, mihelyst mind hátat fordítottak neki, s hátulról támad. Gátlástalanul, ahogy fajtája . Puszta kézzel kezdi fojtogatni Felishát. Svalos és a vezér siet segítségére, de akár szégyen, akár nem, nem bírnak el egy tébolyodott testi erejével, s csak másik két társuk segítségével tudják ujjait lefejteni Felisha torkáról. A lány ekkor már úgy zuhan a földre, akár szalmatöltetű rongybáb.
- Kardot a kezembe, hadd öljem meg! kiáltja Svalos torka szakadtából, csak nagy nehézségek árán tudják távol tartani az önelégülten mosolygó Neddától.
- Te nekem nem árthatsz, fiú
- Elhallgass te kígyó! Végzek veled, csak merd álomra hajtani a fejed!
- Svalos, letartóztatjuk, és megtárgyaljuk az ügyét. Többet nem tehetünk, büntetni, de főként ölni nem a mi dolgunk. Emlékezz, alig tudtam Felishát is megmenteni a tömlöcből, mikor Damient megöltétek. Csak azért sikerült, mert kishíján megölték.
- De most TÉNYLEG meghalt! megindultsága már majdcsak átcsap sírásba.
- Vidd Elleanához, mielőtt tényleg késő lenne. Reméljük, lehet még érte tenni valamit. De lódulj már!
A hozzászólás írója (Rei Morienn) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2011.03.08 12:44:41
1. hozzászólás ezen a helyszínen: Játékon kívüli fórum
Üzenet elküldve: 2011-03-08 12:38:38
Üzenet elküldve: 2011-03-08 12:38:38
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 41
OOC üzenetek: 37
IC üzenetek: 41
OOC üzenetek: 37
II. rész
* * * *
Iszonyú fejfájással ébred. Míg öntudatlan volt, folyamatosan lázálmok gyötörték. Már nem emlékszik közülük egyre sem, csak azok borús, nyomasztó, zavart hangulata ragadt rá.
Megpróbál felülni, de gyengéd, ám annál határozottabb karok érintése, fogása fekteti vissza. Bár tény, enélkül is visszahanyatlott volna, mert a hirtelen mozdulatok hatására fejfájása rosszabbodik, csak úgy sajog-lüktet.
- Már két napja alszol. Azt hittem, nem kelsz fel. Tegnapelőtt… meghaltál.
Lassanként, nagyjából negyedik próbálkozásra sikerül kinyitnia szemeit anélkül, hogy újra erősödne a fejfájása. Körülnéz. Faépület alacsony ágyféleségén fekszik, a feje fölött gerendás tetőszerkezet, az ablakokon pedig narancsvörös szövetfüggönyök.
- Szeretek gyógyítani, szeretem az ispotályt. De, hogy ez várjon rám a mennyországban is...
- Ne viccelődj. Valóban nem dobogott a szíved, vagy öt percig. Elleana hozott helyre és ápolt. A te kis tizennégy éves, angyalarcú tanítványod.
- És én még nem akartam magam mellé venni, tanítani. Hol van most?
- Nem akar a szemed elé kerülni. Meg kellett szegje a neked tett ígéretét, hogy visszakapjunk. Varázslatot használt a te ispotályodban. De ez egyszer megbocsájthatnád neki. Kérlek.
- Hol van anyám? - meg se várja a választ, gyorsan erőt gyűjt, s feltápászkodik az ágyról. Miután megbirkózott a hirtelen súlyosbodó fejfájással, a szekrényhez tántorog. Felnyitja a nyikorgó ajtót, s a polcok sűrűjében, a rajtuk sorakozó üvegcsék, tégelyek és tálkák közt kezd keresni. Hamarosan ki is emeli onnét az egyik legnagyobb lombik-féle üveget, melyben ott vöröslik a víznél kicsit sűrűbb folyadék. Kihúzza belőle a dugót, beleszagol. Az illatáról is megismeri, hogy ez az a vegyület, a tinktúra, amit keres. Gondolkodás nélkül iszik bele, jó nagyot kortyol. Hígítás nélkül nem nagyon alkalmazta a szert még. De most 'lórúgás' kell. Olyan az íze, akár valami méregé. De kisebb gondja is nagyobb ennél, hát újabbat kortyol a léből. Ettől hamarosan új erőre kell kapnia.
Az eddig tétlenül ülő férfi kérdésére - "Ugye ne is próbáljalak visszatartani? - csak megrázza a fejét, amennyire az uralkodó fájdalomtól ez megy, s magához inti őt. Rá támaszkodva, még mindig csak támolyogva halad a tárgyalóterembe. Belépésével mindenkit meglep.
Épp most hallgatták meg a tanúkat Felisha oldaláról. Neddáéról senki nem tette tiszteletét a nő néhai klánjából, Serrane kifejezett kérésére sem. Nem is csoda. Megszállottságát azok sem bírták már tétlenül nézni, valószínűleg száműzték, de ez csak Felisha tippje.
- Te még élsz? - sziszegi az összeláncolt kezű nő.
- Rendet kérek. Ti meg üljetek le, Svalos.
- Rendet? Én azt akartam tenni! - magából kikelve rikácsol.
- Rendet kérek!
- De ez még rendesen meghalni is képtelen!
- Csendet, vagy visszaküldetem a tömlöcbe!
- Olyan akár a patkányok...
- Őrség, vezessék el őt. A tárgyalást holnapig elnapolom. Akkor kipihenten újra nekivágunk.
A két őr karon ragadja a szitkozódó, átkozódó nőt; s az ajtó felé vonszolják. Ez a szó a legmegfelelőbb, hisz' jóformán cibálniuk szükséges Neddát, mivel a nő igyekszik ellenállni, hol teste megfeszítésével, hol rúgkapálással. Egész addig, míg el nem éri, hogy egy pillanatra összezavarodik két őre. Ekkor hatalmasat rántva jobb karján kiszabadítja azt a termetes őr markából. Következő lépésként hasba veri őt könyökével, egész a szegycsontja alatt, a bordái találkozásánál. A másik őrnek is a gyomrát célozza, ezúttal öklével, majd a kétrét görnyedő melák orrát egy térdelő rúgással töri be. Egyetlen rövid pillanat műve az egész. Nem hiába érdemelte ki a Mester címet annak idején! Taktikus gondolkodással, hidegvérű türelemmel és fürgeségével toldotta meg nem túl számottevő fizikai erejét. Most is, mint mindig, csak kivárta a legmegfelelőbb időpontot; aztán egy szívdobbanásnyi idő is bőven elég volt a 'zavaró tényezők' kiiktatására - ahogy sajátos szavajárással fogalmazni szokott.
- Véged, szívem. - mosolyog a tőle pár lépésnyire helyet foglaló, meghökkent lányára. Svalos ekkor szablyája után nyúl. Azaz nyúlna, ha az ajtónállók nem vetették volna le vele a bejáratnál. Ide csak a legügyesebbek csempészhetnek be fegyvert, akkor is esetleg csak egy picike tőrt... Épp olyat, amilyet a megláncolt kezű nő húz elő most a csizmája szárából.
- Persze. Hányszor mondtam már az őröknek, hogy a csizmákra is ügyeljenek! - Jobb híján Felisha elé húzódik, hátha jelenthet valamiféle akadályt a gyilkos szándékúnak. Hátha legalább lelassíthatja, hogy a többieknek legyen ideje újra lefogni azt. Bármit megtenne, hogy Felishát ne bánthassa újra. Bármit!
Ekkor vékonyka hang kiált. Nem többet, csak annyit: ne! Aztán szőke üstök, s könnyű fehér nyári ruhácska villan, szélsebesen vág Nedda és Svalos közé, nekiütközve a nőnek. Mindkettejük megtorpan, összesimulnak. Halk roppanás hallatszik ki a feszült, fagyos csendből. Olyan, mikor penge hatol át a húson, átütve a csontot is. A nő és a lányka szeme is tágra kerekedik. A teremben szinte villámot szül már a feszültség. Ellena megtántorodik, hátralép. Előbb csak egy aprót, aztán egy nagyobbat. Szép fehér ruháját, melyet Felisha ajándékozott neki, mellkasa és hasa táján már átitatta a bíborszín vér. Arca bőre fehérré vált, akár a vízesés felvert habja. Szemébe könny fakadt, egész valója remeg, mint az ágtól még el nem szakadt száraz falevél az őszi szélben.
- Ügyes volt. Lehettél volna fejvadász... - szól Nedda oly elismerő hangon, ahogy saját lánya sosem hallotta megnyilvánulni. Ezután szeme felakad, s élettelenül esik össze. Bordái közül az ég felé mered Elleana aranyszín zsineggel tekercselt markolatú tőre.
A lány hátrapillant válla fölött, az ártatlan, tiszta lélek pillantásával, majd szipogva, könnyeivel birkózva rohan ki a tárgyalóteremből.
* * * *
- Lezárult. Eltemettem. Ha az életemre tört is, az anyám volt.
Csak ennyit mond. Újra végignéz a tenyerein végigfektetett, örökölt kardon, s eldönti, nem kívánja megtartani. A halott teste fölé halmozott földpúpba döfi, fejfa gyanánt. Aztán ismét hátralép, ahol kedvese ölelése fogadja. Lágy szellő lengeti a fák lombját, madarak csicsergése tölti be a környéket. Majd' egy óra hosszat állnak így, csendben tartva a Nedda által nem megérdemelt gyászt. Csak az istállós fiú közeledésekor rebbennek szét. Az alacsony vörös hajú, szeplős fiúcska megszólalni sem bír; csak meghajolva, térdén támaszkodva kapkod levegő után, s Felisha felé nyújtogatja a szépen hajtott, kék pecséttel ellátott levelet. Felisha elveszi tőle, halkan megköszöni, s a pecsétet feltörve a gyöngybetűs írás soraiba temetkezik.
"Felisha Phendrossnak!
Kedves Tanítóm! Mélységesen bánom és sajnálom, amit tettem annak ellenére, hogy az életek óvására és mentésére tettem esküt. Mert ha formálisan, neked nem is, de magamnak tettem ilyet.
Örülök, hogy megismerhettelek, a testvéremként tisztelhettelek, felnézhettem rád és tanulhattam tőled. De mindezt most itt kell hogy hagyjam. Nem tudnék úgy boldogan élni, hogy minden és mindenki a mai nap eseményeire, szörnyű tettemre emlékeztet.
Hiányozni fogsz, Felisha Phendross; Nővérem, Mentorom.
Búcsúzom:
Elleana Nitia"
- Elleana írta. Elment. - Szomorú kék tekintetét Svalosra függeszti, cserébe ismét ölelést kap.
A lágy szellő ismét feléled. Fák ágait lengeti, s magával hozza a nyíló virágok és a közeli patak tiszta vizének frissítő illatát. Madarak szelik táncolva a felhőktől mentes kora délutáni eget, mit sem törődve az alattuk elterülő világgal, annak bújával-bajával...
Milyen tökéletes nap lehetne...
* * * *
Iszonyú fejfájással ébred. Míg öntudatlan volt, folyamatosan lázálmok gyötörték. Már nem emlékszik közülük egyre sem, csak azok borús, nyomasztó, zavart hangulata ragadt rá.
Megpróbál felülni, de gyengéd, ám annál határozottabb karok érintése, fogása fekteti vissza. Bár tény, enélkül is visszahanyatlott volna, mert a hirtelen mozdulatok hatására fejfájása rosszabbodik, csak úgy sajog-lüktet.
- Már két napja alszol. Azt hittem, nem kelsz fel. Tegnapelőtt… meghaltál.
Lassanként, nagyjából negyedik próbálkozásra sikerül kinyitnia szemeit anélkül, hogy újra erősödne a fejfájása. Körülnéz. Faépület alacsony ágyféleségén fekszik, a feje fölött gerendás tetőszerkezet, az ablakokon pedig narancsvörös szövetfüggönyök.
- Szeretek gyógyítani, szeretem az ispotályt. De, hogy ez várjon rám a mennyországban is...
- Ne viccelődj. Valóban nem dobogott a szíved, vagy öt percig. Elleana hozott helyre és ápolt. A te kis tizennégy éves, angyalarcú tanítványod.
- És én még nem akartam magam mellé venni, tanítani. Hol van most?
- Nem akar a szemed elé kerülni. Meg kellett szegje a neked tett ígéretét, hogy visszakapjunk. Varázslatot használt a te ispotályodban. De ez egyszer megbocsájthatnád neki. Kérlek.
- Hol van anyám? - meg se várja a választ, gyorsan erőt gyűjt, s feltápászkodik az ágyról. Miután megbirkózott a hirtelen súlyosbodó fejfájással, a szekrényhez tántorog. Felnyitja a nyikorgó ajtót, s a polcok sűrűjében, a rajtuk sorakozó üvegcsék, tégelyek és tálkák közt kezd keresni. Hamarosan ki is emeli onnét az egyik legnagyobb lombik-féle üveget, melyben ott vöröslik a víznél kicsit sűrűbb folyadék. Kihúzza belőle a dugót, beleszagol. Az illatáról is megismeri, hogy ez az a vegyület, a tinktúra, amit keres. Gondolkodás nélkül iszik bele, jó nagyot kortyol. Hígítás nélkül nem nagyon alkalmazta a szert még. De most 'lórúgás' kell. Olyan az íze, akár valami méregé. De kisebb gondja is nagyobb ennél, hát újabbat kortyol a léből. Ettől hamarosan új erőre kell kapnia.
Az eddig tétlenül ülő férfi kérdésére - "Ugye ne is próbáljalak visszatartani? - csak megrázza a fejét, amennyire az uralkodó fájdalomtól ez megy, s magához inti őt. Rá támaszkodva, még mindig csak támolyogva halad a tárgyalóterembe. Belépésével mindenkit meglep.
Épp most hallgatták meg a tanúkat Felisha oldaláról. Neddáéról senki nem tette tiszteletét a nő néhai klánjából, Serrane kifejezett kérésére sem. Nem is csoda. Megszállottságát azok sem bírták már tétlenül nézni, valószínűleg száműzték, de ez csak Felisha tippje.
- Te még élsz? - sziszegi az összeláncolt kezű nő.
- Rendet kérek. Ti meg üljetek le, Svalos.
- Rendet? Én azt akartam tenni! - magából kikelve rikácsol.
- Rendet kérek!
- De ez még rendesen meghalni is képtelen!
- Csendet, vagy visszaküldetem a tömlöcbe!
- Olyan akár a patkányok...
- Őrség, vezessék el őt. A tárgyalást holnapig elnapolom. Akkor kipihenten újra nekivágunk.
A két őr karon ragadja a szitkozódó, átkozódó nőt; s az ajtó felé vonszolják. Ez a szó a legmegfelelőbb, hisz' jóformán cibálniuk szükséges Neddát, mivel a nő igyekszik ellenállni, hol teste megfeszítésével, hol rúgkapálással. Egész addig, míg el nem éri, hogy egy pillanatra összezavarodik két őre. Ekkor hatalmasat rántva jobb karján kiszabadítja azt a termetes őr markából. Következő lépésként hasba veri őt könyökével, egész a szegycsontja alatt, a bordái találkozásánál. A másik őrnek is a gyomrát célozza, ezúttal öklével, majd a kétrét görnyedő melák orrát egy térdelő rúgással töri be. Egyetlen rövid pillanat műve az egész. Nem hiába érdemelte ki a Mester címet annak idején! Taktikus gondolkodással, hidegvérű türelemmel és fürgeségével toldotta meg nem túl számottevő fizikai erejét. Most is, mint mindig, csak kivárta a legmegfelelőbb időpontot; aztán egy szívdobbanásnyi idő is bőven elég volt a 'zavaró tényezők' kiiktatására - ahogy sajátos szavajárással fogalmazni szokott.
- Véged, szívem. - mosolyog a tőle pár lépésnyire helyet foglaló, meghökkent lányára. Svalos ekkor szablyája után nyúl. Azaz nyúlna, ha az ajtónállók nem vetették volna le vele a bejáratnál. Ide csak a legügyesebbek csempészhetnek be fegyvert, akkor is esetleg csak egy picike tőrt... Épp olyat, amilyet a megláncolt kezű nő húz elő most a csizmája szárából.
- Persze. Hányszor mondtam már az őröknek, hogy a csizmákra is ügyeljenek! - Jobb híján Felisha elé húzódik, hátha jelenthet valamiféle akadályt a gyilkos szándékúnak. Hátha legalább lelassíthatja, hogy a többieknek legyen ideje újra lefogni azt. Bármit megtenne, hogy Felishát ne bánthassa újra. Bármit!
Ekkor vékonyka hang kiált. Nem többet, csak annyit: ne! Aztán szőke üstök, s könnyű fehér nyári ruhácska villan, szélsebesen vág Nedda és Svalos közé, nekiütközve a nőnek. Mindkettejük megtorpan, összesimulnak. Halk roppanás hallatszik ki a feszült, fagyos csendből. Olyan, mikor penge hatol át a húson, átütve a csontot is. A nő és a lányka szeme is tágra kerekedik. A teremben szinte villámot szül már a feszültség. Ellena megtántorodik, hátralép. Előbb csak egy aprót, aztán egy nagyobbat. Szép fehér ruháját, melyet Felisha ajándékozott neki, mellkasa és hasa táján már átitatta a bíborszín vér. Arca bőre fehérré vált, akár a vízesés felvert habja. Szemébe könny fakadt, egész valója remeg, mint az ágtól még el nem szakadt száraz falevél az őszi szélben.
- Ügyes volt. Lehettél volna fejvadász... - szól Nedda oly elismerő hangon, ahogy saját lánya sosem hallotta megnyilvánulni. Ezután szeme felakad, s élettelenül esik össze. Bordái közül az ég felé mered Elleana aranyszín zsineggel tekercselt markolatú tőre.
A lány hátrapillant válla fölött, az ártatlan, tiszta lélek pillantásával, majd szipogva, könnyeivel birkózva rohan ki a tárgyalóteremből.
* * * *
- Lezárult. Eltemettem. Ha az életemre tört is, az anyám volt.
Csak ennyit mond. Újra végignéz a tenyerein végigfektetett, örökölt kardon, s eldönti, nem kívánja megtartani. A halott teste fölé halmozott földpúpba döfi, fejfa gyanánt. Aztán ismét hátralép, ahol kedvese ölelése fogadja. Lágy szellő lengeti a fák lombját, madarak csicsergése tölti be a környéket. Majd' egy óra hosszat állnak így, csendben tartva a Nedda által nem megérdemelt gyászt. Csak az istállós fiú közeledésekor rebbennek szét. Az alacsony vörös hajú, szeplős fiúcska megszólalni sem bír; csak meghajolva, térdén támaszkodva kapkod levegő után, s Felisha felé nyújtogatja a szépen hajtott, kék pecséttel ellátott levelet. Felisha elveszi tőle, halkan megköszöni, s a pecsétet feltörve a gyöngybetűs írás soraiba temetkezik.
"Felisha Phendrossnak!
Kedves Tanítóm! Mélységesen bánom és sajnálom, amit tettem annak ellenére, hogy az életek óvására és mentésére tettem esküt. Mert ha formálisan, neked nem is, de magamnak tettem ilyet.
Örülök, hogy megismerhettelek, a testvéremként tisztelhettelek, felnézhettem rád és tanulhattam tőled. De mindezt most itt kell hogy hagyjam. Nem tudnék úgy boldogan élni, hogy minden és mindenki a mai nap eseményeire, szörnyű tettemre emlékeztet.
Hiányozni fogsz, Felisha Phendross; Nővérem, Mentorom.
Búcsúzom:
Elleana Nitia"
- Elleana írta. Elment. - Szomorú kék tekintetét Svalosra függeszti, cserébe ismét ölelést kap.
A lágy szellő ismét feléled. Fák ágait lengeti, s magával hozza a nyíló virágok és a közeli patak tiszta vizének frissítő illatát. Madarak szelik táncolva a felhőktől mentes kora délutáni eget, mit sem törődve az alattuk elterülő világgal, annak bújával-bajával...
Milyen tökéletes nap lehetne...
1-2