Tekintsd meg alább ezt a remek alkotást, vagy kattints ide, hogy visszatérj a fórumba, avagy kattints ide, hogy újabb művek közül választhass!
Cím: Puszta Véletlen ; Író: Angastan Veildurn (#7)
Sayemche
*A lány szeme kinyílt. Felébredt. Kinn a szél zúgása egyre erősödött, de nem ez ébresztette fel. A napok óta tartó vita, és az ezzel járó rosszkedv nem hagyta aludni. Tekeiwahona, az öreganyja a sátor másik felében felnyögött, majd az oldalára fordult, de aludt tovább. Csak a halk, újra egyenletessé váló lélegzés hallatszott, ami lassan beleolvadt a szél kinti zúgásába. Sayemche éberen bámult a sátor sötétjébe. A bejáratot elzáró díszes takaró mellett beszűrődött némi világosság a kinti éjszakából, és az elhamvadt hamu alatt még megbúvó kevés parázs fehér körvonala derengett középen, ha nagyon megerőltette a szemét.
Arra gondolt, hogy mi lesz az öreganyjával, ha ő elmegy. Belesajdult a szíve, ahogy azokra az egyedül töltött, magányos nappalokra gondolt, amik várni fognak rá nélküle. Mindennap ugyanaz: a reggeli tűz felélesztése, a sűrű kávé megfőzése pörkölt gyökerekből, a varrás, a főzés, a bőr puhára cserzésének hosszú és fáradságos művelete, ami már egyre több türelmet és közbeiktatott pihenőt igényelt Tekeiwahona részéről. Mély szeretet töltötte el a végtelenül bölcs, kedves kis öregasszony iránt. Vissza fog jönni. Vissza fog jönni, de most mennie kell.
A törzs itt marad, és figyelni fog rá. Tinglittel beszélt már a tervéről, és tudja, hogy nem lesz nap, hogy át ne nézzen ide. A tél pedig még messze van. Addig vissza is térhet.
Sayemche próbált a jövőhöz kapcsolódni, de semmit nem látott, csak gomolygó, képek nélküli, körvonaltalan sötétet. Nem tudta, mi vár rá, csak annyit tudott, érzett, hogy mennie kell. A titok, amit végtelen makacssággal kicsikart Tekeiwahonából, a titok csak még jobban felgyújtotta a képzeletét. Az öregasszony szó szerint belefáradt a hasztalan és hiábavaló elutasításba, és amikor szavát vette, hogy ha elmondja neki, amit tud az anyjáról, akkor tovább nem faggatja, és végre lekerül a napirendről ez a téma, elmondta azt a keveset, amit tudott. A hallottak után csak még jobban meg volt arról győződve, hogy a választ arra, hogy ki ő, Sayemche, és merre kell tartania, nem itt fogja megtalálni. Nem itt, hanem ott, ahol született: Artheniorban.
Az öregasszony nem sokat tudott, azon egyszerű oknál fogva, mert Sayemche apja, Tihuatán Wikepa nem sokat mondott neki. Az után a hosszú és kemény tél után, amikor az éhínség gyakori vendég volt a rhayougák sátraiban, elment egy időre. A medve, amit azon a télen ejtett, sok családot az éhhaláltól mentett meg, és segített túlélni a telet az enyhébb, tavaszi napok beálltáig. Tihuatán tavasszal az anyja elé állt, és csak annyit mondott: elmegyek, anyám. Eltelt a nyár, a vadludak hosszú v alakú csapatokba összeállva engedtek a hívó szónak, és elhagyták a vidéket, az őszt a tél követte, de Tihuatán csak a második telet követően tért vissza a rhayougákhoz. Attól kezdve minden nyár végén felmálházta a lovakat, és hosszú útra ment. Cserzett bőröket, mokasszinokat és hímzett takarókat felpakolva Wyomingba indult, hogy egy hónap múlva vas nyílhegyekkel, lámpaolajjal, és sóval térjen vissza. A törzs többet nem éhezett.
Amikor visszatért, nem egyedül jött. Anyja, Tekeiwahona sátrához lovagolva leszállt a lóról, és belépve a sátorba, a karján lévő csomagot egy kicsit megbontva letette a sátor közepére. Mikor kifelé indult, hogy ellássa és lemálházza a lovat, még visszafordult. Tekeiwahona kimondhatatlan örömmel, de rezzenéstelen arccal állt fel a jöttére, és csodálkozva odalépett az apró, takaróba bugyolált holmihoz. Feléhajolt, és Tihuatánra nézett.*
-Sayemchének hívják. Az én vérem.
*Tihuatán megfordult, és kiment a sátorból.
A férfi csak egyetlenegyszer, egy nyári éjszakán, a tűznél ülve beszélt anyjának a kislányról. Sayemche nyolc éves lehetett akkor. Apja mindenre megtanította, amit ő maga tudott, és már kétszer elvitte magával Wyomingba. Tihuatán anyja csendes kérdésére, hogy meséljen a lány anyjáról, először nem válaszolt. Amikor a tűz már szinte teljesen leégett, és néma csöndjük párbajából Tihuatán szavak nélkül is megértette, hogy Tekeiwahona nem kel fel addig a tűz mellől, amíg nem árul el valamit, belekotort a tűzbe, és a felszálló szikrák fényénél mesélni kezdett.* -Artheniorban született. Messzi hegyekből való volt az anyja. Meghalt ott, a városban. Nem tudtam rajta segíteni. Szép volt, mint a felkelő Nap, a szemében csillagok úsztak, és a Tavaszi szellő beszélt a szavával. Szeretett engem, és életet adott Sayemchének.
*Tihuatán ennyit mondott, és még sokáig ültek a tűz mellett.
Sayemche 15 éves volt, amikor rajtaütésszerűen megtámadták a tábort. A nők és a gyermekek mind megmenekültek, de a harcban sok harcos veszítette az életét. Tihuatán egy tucat orkot megölt, de végül több sebtől vérezve három ork kegyetlenül végzett vele. Sayemche talált rá nem messze a sátruktól másnap. Tihuatán sokáig nézte szó nélkül, mintha mindörökre az emlékezetébe akarná vésni, aztán örökre lezárultak a szemei...
Az íjáért és a tőréért nyúlt. Szinte nesz nélkül felhúzta mokasszinját, és magára vette bőrnadrágját és ingét. Eltett még egy apró bőrerszényt, felemelte a Szárnyascsillag oldalára erősíthető könnyű útimálhát, és kilopózott a sátorból. A ló a sátor mögött állt kipányvázva. Sayemche eloldozta, lehajtotta a fejét, és nagy levegőt vett. Aztán felszegett fejjel fellendült a ló hátára, mégegyszer, utoljára körülnézett a sötétben a táboron, aztán nekieredt az éjszakának. Hamar gyors vágtába csapott, így lovagolt az éjszakában egészen napkeltéig. Akkor elért egy kisebb vízmosást, ami a Nagy folyó egyik mellékága volt. Leszállt, megitatta a lovat, és ő is ivott. A kulacsa még tele volt. Leült, és pihent egy keveset, hagyta, hogy Szárnyascsillag legelésszen. Azután újra nekiindult, és sok órán át lovagolt délnyugatnak, míg el nem érte magát a Nagy folyót. "Most már nincs más dolgom, mint mellette haladni. El fog vezetni Aetheniorba" gondolta, visszaemlékezve apja szavaira, amikor Wyomingba menve Artheniorról mesélt.
Három napon keresztül lovagolt a folyó mellett, éjszakánként letáborozva a parton. A második nap délutánján messziről meglátott három orkot, de a magas fűben egy domb védelme mögé húzódva megvárta, amíg elmennek keletnek, és csak azután folytatta útját. Mással nem találkozott. A negyedik napon a folyó egy éles kanyarral két ágra szakadt, amik szinte ellentétes irányba folytatták útjukat. Akkor már nincs messze a gázló, amiről apám beszélt gondolta. Délnek haladva tovább hamarosan elérte a gázlót, és könnyen átúsztatott Szárnyascsillaggal. Két mérföldnyi lovaglás után már látta a templom tornyát. Még egy ideig lovagolt, amikor keletről közeledve rátért a városba északról bevezető, kikövezett útra. Itt már csak lépésben haladt a lóval, bámészkodva és nézelődve. Kikerült néhány szekeret, és egy nagyobb útikaravánt is. Senki nem köszönt neki, és senki nem törődött vele. Csak egy nyomorúságos külsejű öreg férfi bámulta meg a városkapunál, ahogy átment alatta. Leszállt a lóról, és kantárszáron vezette maga után. Szárnyascsillag néha felhorkantott, és megrázta a sörényét. Így értek be Arthenior főterére.
A város elbűvölte és ámulattal töltötte el, de szűk és ijesztő is volt egyben. Úgy érezte benne magát, mint a zsinegre kötött sólyommadár. Amikor először benyitott
a főtéri fogadó kőépületének ajtaján, a füstös levegőtől köhögnie kellett, forróság öntötte el az arcát a tekintetektől, és nem tudta, lesz-e egyáltalán helye. Legszívesebben visszafordult volna, és minden önuralmára szüksége volt, hogy ne ezt tegye, de aztán megemberelte magát. Egy különös, bíbor tekintetű, szálas, fehér hajú, sötét bőrű idegen jött a segítségére, a teli fogadóban az ő asztalához tudott leülni. Beszélgetni kezdett vele, míg rá nem döbbent, hogy a férfi - egy drow. Egy olyan lény, akinek a neve a rhayougáknál a gyerekek számára maga volt a rettenet, a harcosoknak pedig egyet jelentett az olthatatlan gyűlölettel.*
Angastan
*Abban az évben korán jöttek az első tavaszi napsugarak, de Angastan szeme, így a tizenkettedik év után már egyre jobban alkalmazkodott ahhoz a kezdetben égő fájdalommal és állandó könnyezéssel járó megpróbáltatáshoz, amit a nap egyre erősödő fénye okozott. Reggelente már könnyebben állt át a hőlátásról a fénylátásra, és szeme az évek alatt lassan, fokozatosan, kényszerű beletörődéssel alkalmazkodott a felszín fényviszonyaihoz.
A hegyoldalon, amelynek barlangjában tavaly ősz óta élt, amikor téli szállást keresve rátalált erre a barlangra, lassan foltossá vált a hótakaró, és megindult a tavaszi olvadás. Itt-ott zöld növénykék és sárga és lila színű virágocskák dugták ki a fejüket a még hideg földből, napról napra enyhült a nyugat felől fújó szél, és csak néha hozott újra hideget, ha a szélirány újra északira váltott. A környező hegycsúcsokat még mindenütt hósipka fedte, és éjszakánként még szükség volt az esti tűz enyhe meleget nyújtó parazsára, de aztán eljött az első olyan, meleg szeleket hozó tavaszi nap, amikor már a barlang előtt készítette el az esti vacsoráját, és éjszaka sem fázott odabenn tűz nélkül.
Míg a tél egyetlen célja a túlélés volt, addig a tavasz elhozta a merre tovább kérdését. A régóta dédelgetett terv arról, hogy meglátogatja az emberek városát, napról napra egyre sürgetőbb és a döntést egyre inkább kikényszerítő késztetéssé változott. A kifogásokat, amiket a változástól való félelem előhívott belőle, már ezerszer megválaszolta, és az önmagával vívott belső küzdelem lassan eldőlni látszott.
Félt a megvetéstől, félt a távolságtartástól, félt attól, hogy a magány érzése a városban sokkal fájóbb és kikerülhetetlenebb, mint a természetbe való visszahúzódás önként vállalt magánya. Félt attól, hogy másnak tartják, mint ami lénye leglényege, és leginkább attól, hogy ez ellen a börtönt jelentő tükör ellen nem tehet semmit. De a félelmek a haragot is felszították benne, a haragot önmaga ellen a félelmei miatt, és a haragot az ellen az ítélet ellen, aminek hamis volta léte értelmét kérdőjelezte meg.
Ez a harag volt végül, ami elindította, a harag, ami azt mondta: Angastan Veildurn nem fél senkitől, mert arról, hogy mi s ki ő valójában, nem másoknak áll módjában dönteni. Az ösvény, az út kiválasztása, az azon való elindulás és megmaradás döntése szabadságában áll minden érző lénynek a föld fölött és a föld alatt.
Így aztán elérkezett az a nap is, amikor kevés holmija egy útimálhában, könnyen vállradobható módon összecsomagolva a barlang előterében pihent, két szablyája kifényezve az oldalán lógó kardtokokban, és ő a tél fogától megszaggatott köpenyben és csizmában, de útra- és kalandra készen megállt, vállára dobta a holmiját, és megfordulva egy rövid pillantással elköszönt a barlangtól, ami több télen át menedéket adott neki. Azután visszafordult, és nem tétovázva nekivágott az Útnak.
Sok mérföldön keresztül át haladt lefelé délnek, legtöbbször sűrű rengetegben, ahol erdőjáró énje vezette és segítette a túlélésben. Néha emberek falvaira, gnómok településeire, törpék lakta barlangokra bukkant, de előfordult, hogy éjszaka elfeket látott a sűrűben. Ritkán állt meg, ritkán kérdezett, csak délnek tartott rendületlenül. Végül eljött a nap, amikor egy emelkedő végére érve meglátta Arthenior sziklatemplomának égbenyúló tornyát, és azután leereszkedve megdobbanó szívvel rálépett a városba vezető kövesút első kockáira. Végighaladt az úton, alig kevesebb figyelmet keltve, mint bármely más utazó, és áthaladva a hatalmas városkapu alatt, végig nézelődve hamarosan beért Arthenior főterére.
A Főtéren betért a Fogadóba, ahol a csapos minden különösebb érzelemnyilvánítás nélkül kitöltötte neki a kért italát, és Angastan útját a pulttól az asztalig épp csak egy pillanatnyi elhalkulása kísérte a Fogadóban lévő általános zsivajnak. Leült, és épphogy elkezdte kortyolni az italt, amikor a Fogadó ajtaja újra kinyílt, és egy gyönyörű fiatal lány lépett be rajta a puszták népéből. Belépését a füstös fogadóhelyiségbe, ami már sok vihart megért, sokkal nagyobb csend kísérte, mint amilyen Angastant fogadta, de azután a fogadó népe napirendre tért az esemény felett, és mindenki újra a maga gondjával kezdett törődni. Angastan nem vette le szemét a lányról. Az első nap jutott róla eszébe, amelyet a felszínen töltött, és az első szél, ami az arcát érintette. Amikor a lány kétségbeesetten és egyben elszántan szembenézett a benntartózkodókkal, egy helyet keresve, szinte nem is gondolkodott, úgy hívta felállva az asztalához őt. Nem tudatosult benne, de ebben a pillanatban úgy érezte magát, mint aki hazaérkezett. Ide, Artheniorba.*
Vége. Köszönjük a figyelmed! Vissza a fórumba
Cím: Puszta Véletlen ; Író: Angastan Veildurn (#7)
Sayemche
*A lány szeme kinyílt. Felébredt. Kinn a szél zúgása egyre erősödött, de nem ez ébresztette fel. A napok óta tartó vita, és az ezzel járó rosszkedv nem hagyta aludni. Tekeiwahona, az öreganyja a sátor másik felében felnyögött, majd az oldalára fordult, de aludt tovább. Csak a halk, újra egyenletessé váló lélegzés hallatszott, ami lassan beleolvadt a szél kinti zúgásába. Sayemche éberen bámult a sátor sötétjébe. A bejáratot elzáró díszes takaró mellett beszűrődött némi világosság a kinti éjszakából, és az elhamvadt hamu alatt még megbúvó kevés parázs fehér körvonala derengett középen, ha nagyon megerőltette a szemét.
Arra gondolt, hogy mi lesz az öreganyjával, ha ő elmegy. Belesajdult a szíve, ahogy azokra az egyedül töltött, magányos nappalokra gondolt, amik várni fognak rá nélküle. Mindennap ugyanaz: a reggeli tűz felélesztése, a sűrű kávé megfőzése pörkölt gyökerekből, a varrás, a főzés, a bőr puhára cserzésének hosszú és fáradságos művelete, ami már egyre több türelmet és közbeiktatott pihenőt igényelt Tekeiwahona részéről. Mély szeretet töltötte el a végtelenül bölcs, kedves kis öregasszony iránt. Vissza fog jönni. Vissza fog jönni, de most mennie kell.
A törzs itt marad, és figyelni fog rá. Tinglittel beszélt már a tervéről, és tudja, hogy nem lesz nap, hogy át ne nézzen ide. A tél pedig még messze van. Addig vissza is térhet.
Sayemche próbált a jövőhöz kapcsolódni, de semmit nem látott, csak gomolygó, képek nélküli, körvonaltalan sötétet. Nem tudta, mi vár rá, csak annyit tudott, érzett, hogy mennie kell. A titok, amit végtelen makacssággal kicsikart Tekeiwahonából, a titok csak még jobban felgyújtotta a képzeletét. Az öregasszony szó szerint belefáradt a hasztalan és hiábavaló elutasításba, és amikor szavát vette, hogy ha elmondja neki, amit tud az anyjáról, akkor tovább nem faggatja, és végre lekerül a napirendről ez a téma, elmondta azt a keveset, amit tudott. A hallottak után csak még jobban meg volt arról győződve, hogy a választ arra, hogy ki ő, Sayemche, és merre kell tartania, nem itt fogja megtalálni. Nem itt, hanem ott, ahol született: Artheniorban.
Az öregasszony nem sokat tudott, azon egyszerű oknál fogva, mert Sayemche apja, Tihuatán Wikepa nem sokat mondott neki. Az után a hosszú és kemény tél után, amikor az éhínség gyakori vendég volt a rhayougák sátraiban, elment egy időre. A medve, amit azon a télen ejtett, sok családot az éhhaláltól mentett meg, és segített túlélni a telet az enyhébb, tavaszi napok beálltáig. Tihuatán tavasszal az anyja elé állt, és csak annyit mondott: elmegyek, anyám. Eltelt a nyár, a vadludak hosszú v alakú csapatokba összeállva engedtek a hívó szónak, és elhagyták a vidéket, az őszt a tél követte, de Tihuatán csak a második telet követően tért vissza a rhayougákhoz. Attól kezdve minden nyár végén felmálházta a lovakat, és hosszú útra ment. Cserzett bőröket, mokasszinokat és hímzett takarókat felpakolva Wyomingba indult, hogy egy hónap múlva vas nyílhegyekkel, lámpaolajjal, és sóval térjen vissza. A törzs többet nem éhezett.
Amikor visszatért, nem egyedül jött. Anyja, Tekeiwahona sátrához lovagolva leszállt a lóról, és belépve a sátorba, a karján lévő csomagot egy kicsit megbontva letette a sátor közepére. Mikor kifelé indult, hogy ellássa és lemálházza a lovat, még visszafordult. Tekeiwahona kimondhatatlan örömmel, de rezzenéstelen arccal állt fel a jöttére, és csodálkozva odalépett az apró, takaróba bugyolált holmihoz. Feléhajolt, és Tihuatánra nézett.*
-Sayemchének hívják. Az én vérem.
*Tihuatán megfordult, és kiment a sátorból.
A férfi csak egyetlenegyszer, egy nyári éjszakán, a tűznél ülve beszélt anyjának a kislányról. Sayemche nyolc éves lehetett akkor. Apja mindenre megtanította, amit ő maga tudott, és már kétszer elvitte magával Wyomingba. Tihuatán anyja csendes kérdésére, hogy meséljen a lány anyjáról, először nem válaszolt. Amikor a tűz már szinte teljesen leégett, és néma csöndjük párbajából Tihuatán szavak nélkül is megértette, hogy Tekeiwahona nem kel fel addig a tűz mellől, amíg nem árul el valamit, belekotort a tűzbe, és a felszálló szikrák fényénél mesélni kezdett.* -Artheniorban született. Messzi hegyekből való volt az anyja. Meghalt ott, a városban. Nem tudtam rajta segíteni. Szép volt, mint a felkelő Nap, a szemében csillagok úsztak, és a Tavaszi szellő beszélt a szavával. Szeretett engem, és életet adott Sayemchének.
*Tihuatán ennyit mondott, és még sokáig ültek a tűz mellett.
Sayemche 15 éves volt, amikor rajtaütésszerűen megtámadták a tábort. A nők és a gyermekek mind megmenekültek, de a harcban sok harcos veszítette az életét. Tihuatán egy tucat orkot megölt, de végül több sebtől vérezve három ork kegyetlenül végzett vele. Sayemche talált rá nem messze a sátruktól másnap. Tihuatán sokáig nézte szó nélkül, mintha mindörökre az emlékezetébe akarná vésni, aztán örökre lezárultak a szemei...
Az íjáért és a tőréért nyúlt. Szinte nesz nélkül felhúzta mokasszinját, és magára vette bőrnadrágját és ingét. Eltett még egy apró bőrerszényt, felemelte a Szárnyascsillag oldalára erősíthető könnyű útimálhát, és kilopózott a sátorból. A ló a sátor mögött állt kipányvázva. Sayemche eloldozta, lehajtotta a fejét, és nagy levegőt vett. Aztán felszegett fejjel fellendült a ló hátára, mégegyszer, utoljára körülnézett a sötétben a táboron, aztán nekieredt az éjszakának. Hamar gyors vágtába csapott, így lovagolt az éjszakában egészen napkeltéig. Akkor elért egy kisebb vízmosást, ami a Nagy folyó egyik mellékága volt. Leszállt, megitatta a lovat, és ő is ivott. A kulacsa még tele volt. Leült, és pihent egy keveset, hagyta, hogy Szárnyascsillag legelésszen. Azután újra nekiindult, és sok órán át lovagolt délnyugatnak, míg el nem érte magát a Nagy folyót. "Most már nincs más dolgom, mint mellette haladni. El fog vezetni Aetheniorba" gondolta, visszaemlékezve apja szavaira, amikor Wyomingba menve Artheniorról mesélt.
Három napon keresztül lovagolt a folyó mellett, éjszakánként letáborozva a parton. A második nap délutánján messziről meglátott három orkot, de a magas fűben egy domb védelme mögé húzódva megvárta, amíg elmennek keletnek, és csak azután folytatta útját. Mással nem találkozott. A negyedik napon a folyó egy éles kanyarral két ágra szakadt, amik szinte ellentétes irányba folytatták útjukat. Akkor már nincs messze a gázló, amiről apám beszélt gondolta. Délnek haladva tovább hamarosan elérte a gázlót, és könnyen átúsztatott Szárnyascsillaggal. Két mérföldnyi lovaglás után már látta a templom tornyát. Még egy ideig lovagolt, amikor keletről közeledve rátért a városba északról bevezető, kikövezett útra. Itt már csak lépésben haladt a lóval, bámészkodva és nézelődve. Kikerült néhány szekeret, és egy nagyobb útikaravánt is. Senki nem köszönt neki, és senki nem törődött vele. Csak egy nyomorúságos külsejű öreg férfi bámulta meg a városkapunál, ahogy átment alatta. Leszállt a lóról, és kantárszáron vezette maga után. Szárnyascsillag néha felhorkantott, és megrázta a sörényét. Így értek be Arthenior főterére.
A város elbűvölte és ámulattal töltötte el, de szűk és ijesztő is volt egyben. Úgy érezte benne magát, mint a zsinegre kötött sólyommadár. Amikor először benyitott
a főtéri fogadó kőépületének ajtaján, a füstös levegőtől köhögnie kellett, forróság öntötte el az arcát a tekintetektől, és nem tudta, lesz-e egyáltalán helye. Legszívesebben visszafordult volna, és minden önuralmára szüksége volt, hogy ne ezt tegye, de aztán megemberelte magát. Egy különös, bíbor tekintetű, szálas, fehér hajú, sötét bőrű idegen jött a segítségére, a teli fogadóban az ő asztalához tudott leülni. Beszélgetni kezdett vele, míg rá nem döbbent, hogy a férfi - egy drow. Egy olyan lény, akinek a neve a rhayougáknál a gyerekek számára maga volt a rettenet, a harcosoknak pedig egyet jelentett az olthatatlan gyűlölettel.*
Angastan
*Abban az évben korán jöttek az első tavaszi napsugarak, de Angastan szeme, így a tizenkettedik év után már egyre jobban alkalmazkodott ahhoz a kezdetben égő fájdalommal és állandó könnyezéssel járó megpróbáltatáshoz, amit a nap egyre erősödő fénye okozott. Reggelente már könnyebben állt át a hőlátásról a fénylátásra, és szeme az évek alatt lassan, fokozatosan, kényszerű beletörődéssel alkalmazkodott a felszín fényviszonyaihoz.
A hegyoldalon, amelynek barlangjában tavaly ősz óta élt, amikor téli szállást keresve rátalált erre a barlangra, lassan foltossá vált a hótakaró, és megindult a tavaszi olvadás. Itt-ott zöld növénykék és sárga és lila színű virágocskák dugták ki a fejüket a még hideg földből, napról napra enyhült a nyugat felől fújó szél, és csak néha hozott újra hideget, ha a szélirány újra északira váltott. A környező hegycsúcsokat még mindenütt hósipka fedte, és éjszakánként még szükség volt az esti tűz enyhe meleget nyújtó parazsára, de aztán eljött az első olyan, meleg szeleket hozó tavaszi nap, amikor már a barlang előtt készítette el az esti vacsoráját, és éjszaka sem fázott odabenn tűz nélkül.
Míg a tél egyetlen célja a túlélés volt, addig a tavasz elhozta a merre tovább kérdését. A régóta dédelgetett terv arról, hogy meglátogatja az emberek városát, napról napra egyre sürgetőbb és a döntést egyre inkább kikényszerítő késztetéssé változott. A kifogásokat, amiket a változástól való félelem előhívott belőle, már ezerszer megválaszolta, és az önmagával vívott belső küzdelem lassan eldőlni látszott.
Félt a megvetéstől, félt a távolságtartástól, félt attól, hogy a magány érzése a városban sokkal fájóbb és kikerülhetetlenebb, mint a természetbe való visszahúzódás önként vállalt magánya. Félt attól, hogy másnak tartják, mint ami lénye leglényege, és leginkább attól, hogy ez ellen a börtönt jelentő tükör ellen nem tehet semmit. De a félelmek a haragot is felszították benne, a haragot önmaga ellen a félelmei miatt, és a haragot az ellen az ítélet ellen, aminek hamis volta léte értelmét kérdőjelezte meg.
Ez a harag volt végül, ami elindította, a harag, ami azt mondta: Angastan Veildurn nem fél senkitől, mert arról, hogy mi s ki ő valójában, nem másoknak áll módjában dönteni. Az ösvény, az út kiválasztása, az azon való elindulás és megmaradás döntése szabadságában áll minden érző lénynek a föld fölött és a föld alatt.
Így aztán elérkezett az a nap is, amikor kevés holmija egy útimálhában, könnyen vállradobható módon összecsomagolva a barlang előterében pihent, két szablyája kifényezve az oldalán lógó kardtokokban, és ő a tél fogától megszaggatott köpenyben és csizmában, de útra- és kalandra készen megállt, vállára dobta a holmiját, és megfordulva egy rövid pillantással elköszönt a barlangtól, ami több télen át menedéket adott neki. Azután visszafordult, és nem tétovázva nekivágott az Útnak.
Sok mérföldön keresztül át haladt lefelé délnek, legtöbbször sűrű rengetegben, ahol erdőjáró énje vezette és segítette a túlélésben. Néha emberek falvaira, gnómok településeire, törpék lakta barlangokra bukkant, de előfordult, hogy éjszaka elfeket látott a sűrűben. Ritkán állt meg, ritkán kérdezett, csak délnek tartott rendületlenül. Végül eljött a nap, amikor egy emelkedő végére érve meglátta Arthenior sziklatemplomának égbenyúló tornyát, és azután leereszkedve megdobbanó szívvel rálépett a városba vezető kövesút első kockáira. Végighaladt az úton, alig kevesebb figyelmet keltve, mint bármely más utazó, és áthaladva a hatalmas városkapu alatt, végig nézelődve hamarosan beért Arthenior főterére.
A Főtéren betért a Fogadóba, ahol a csapos minden különösebb érzelemnyilvánítás nélkül kitöltötte neki a kért italát, és Angastan útját a pulttól az asztalig épp csak egy pillanatnyi elhalkulása kísérte a Fogadóban lévő általános zsivajnak. Leült, és épphogy elkezdte kortyolni az italt, amikor a Fogadó ajtaja újra kinyílt, és egy gyönyörű fiatal lány lépett be rajta a puszták népéből. Belépését a füstös fogadóhelyiségbe, ami már sok vihart megért, sokkal nagyobb csend kísérte, mint amilyen Angastant fogadta, de azután a fogadó népe napirendre tért az esemény felett, és mindenki újra a maga gondjával kezdett törődni. Angastan nem vette le szemét a lányról. Az első nap jutott róla eszébe, amelyet a felszínen töltött, és az első szél, ami az arcát érintette. Amikor a lány kétségbeesetten és egyben elszántan szembenézett a benntartózkodókkal, egy helyet keresve, szinte nem is gondolkodott, úgy hívta felállva az asztalához őt. Nem tudatosult benne, de ebben a pillanatban úgy érezte magát, mint aki hazaérkezett. Ide, Artheniorba.*
Vége. Köszönjük a figyelmed! Vissza a fórumba