//A Gödör felé//
*Hát igen, a kancellár bizony mond valamit. Kár a nőkben megbízni. Persze ezt csak Lorew összetört szíve mondja, néhány óra múlva valószínűleg ugyanúgy fog rajongani a tündérért, mint korábban. Azonban most nem két órával odébb vannak, szóval bólint, mondván a jövőben nem fog ilyen ostobaságot csinálni. Azt se, amit kérdeznek... Semmit sem szabad elhinni, démoni lények ezek. Természetesen előadja majd a maga verzióját, de csak miután két új barátja egymással is olyan szoros viszonyt alakít ki, mint a szerzetessel. Azaz megtudják egymást nevét, és váltanak minimum két kulturált mondatot. Ha pedig a kancellár úgy ítéli meg, Waldran beléphet az erődbe (ami hát csak-csak meg fog történni, hiszen nemrég kapcsolt valami olyasmit a nevéhez a bemutatkozáskor, hogy Thargodar), akkor belevág a beszédbe, meg hát a sétába is.*
- Kissé ködös még nekem is, a kisasszony elég kapkodva adta elő a történetet, de ha jól értettem, akkor én őt valamikor Artheniorban a főtéren elkaptam, és bezártam egy pincébe. Ahol aztán megkíséreltem levágni a lábait. Hála az égnek elbuktam eme gaz feladat végrehajtása közben, mert ha a számvetési képességeim nem hagytak cserben, a tündérnek két lába volt, mikor nemrég utoljára láttam. Fél órája? *pillant Waldranra, több fronton is vár egy csekély megerősítést, például hogy időben mennyit haladtak azóta, és hogy a tündér hány lábon haladt akkor.*
- Kétségbeesetten bizonygatta, hogy ismerjük egymást, ami hát igaz is. Mármint... évek óta ismerem így látásból, bár... a nevét még nem árulta el, de talán ez az én bűnöm, sosem kérdeztem. Egy ízben söröztünk a Korsóban, noha ő nem ivott. Szóval Morwon és én söröztünk, ő pedig nézte. Ez volt... rég. Két éve? Három? Most meg találkoztam vele, adtam neki egy bájitalt apadatlan imádatom jeléül, meg hát beszélgettünk erről-arról. Furcsa volt, mintha tartana tőlem, de hát legutóbb is ilyen félénk volt, meg minden, és idővel még oldódott is a hangulat. Jelen volt valami Kilvard nevű fickó is a toronyból. Már... a mágustoronyból. Mondtam neki, hogy szívesen tanítom, meg ilyenek, ha gondolja... Aztán Kilvard távozott. Ezután... hű.
*Egy pillanatra lefagy, nem csak szóban, mozgásban is. Azaz megáll. Néhány másodpercre csak, aztán persze megy tovább, de a hangja aggodalmassá válik.*
- Van egy nagyon csúnya teóriám, uraim. Holdmágiával vagy Teysusszal melyikük van jó barátságban? Miután Kilvard távozott, a tündér alkalmazta rajtam a szerelemhold csókja fantázianévvel illetett varázslatot. Ez a mágia sajnos nagyon könnyű, nagyon érdekesnek tűnik, és beláthatatlan következményekkel jár. Rövid időre a saját testét a mágus átadja egy entitásnak. Nem tudni, milyennek, vagyis... én nem tudom. Az entitás a célpontot megbűvöli, hogy mindent elemésztő szerelmet érezzen a varázsló iránt. A célpont én voltam. Hogy a kis hölgy miért alkalmazta rajtam, arról fogalmam sincs, de őszintén. Ami biztos, hogy nem volt tisztában a kockázattal, ugyanis az entitás nem irányítható. Legjobb tudomásom szerint a mágus észleli a történteket, de nem szólhat bele. Mintha legalábbis valaki más átkozná meg. Említettem már, hogy ezt a varázslatot soha senkinek nem kéne használnia? Be kéne tiltani! Szóval a tündér elvarázsolt engem és saját magát, ez utóbbinak gondolom sokkal kevésbé örült. Bennem egyébként nem sok minden változott a varázslat hatására, eddig is rajongtam érte, utána is. Kicsit... ködösebb lett az agyam. Hát ez a szerelem. Az emberfia meghülyül. A következő pillanatban az entitás gyakorlatilag úgy kezdett közeledni felém, úgy... testi vágytól felfűtve, ha értik, hogy értem. Az a legkevésbé sem érdekelte, hogy a tündér egy méter körüli, én meg hát majdnem kétszer akkora *reméli, nem kell részleteznie, ez milyen komplikációkat idézett volna elő egy esetleges aktus esetén* Én hála az égnek nem voltam teljesen gügye. Meglehetősen az voltam, így elég későn esett le, de hát a szerelem az szerelem, és gyakran kéz a kézben jár a testi vággyal, de esetemben erősebb volt az érzés, hogy nem akarom megölni a lányt. Vagy legalábbis életveszélybe sodorni egy egyébként olyan testi kapcsolattal, amire az életemet felteszem, hogy nem akarta. Ezen a ponton újra megkérdezném, miért használta a varázslatot? De itt jön a csavar... Teysus kegyelméből jómagam képes vagyok az úgy nevezett oszlatásra, amivel egy célpontot megszabadítok mindenféle rá ható... hatástól. Én a tündért vettem célba, gondolván, megszabadítom az entitástól. Ettől én még szerelmes maradok egy ideig, de senki nem hal meg. Jó üzletnek tűnt. És úgy láttam sikerült. Mármint hirtelen már nem próbált bűnbe csábítani, helyette zavarában elrepült. Ami érthető, és pont olyan, amit ő egyébként csinálna, hát megnyugodtam. Aztán mondom teszek egy sétát Amon Ruadh falain kívül, amíg eldöntöm, hogy mit is kezdjek magammal, és akkor odarepült a kis tündér, és azt mondta, hogy én őt elraboltam, meg a többi. A csúnya teóriám, hogy talán az entitás rosszul reagált az oszlatásra, vagy ilyenek... Csak sajnos fogalmam sincs, hogy ez lehetséges-e, életemben nem oszlattam még a szerelemholdat. Se bármilyen entitást. Szóval lehet felmerültek esetleges komplikációk, de ezekért nem vállalok felelősséget, épp szerelmes voltam. Ha még csak lett volna bennem párüveg alkohol, néhány adag tudatmódosító, és fél tucat rontás, az egy dolog, de szerelmes voltam! Most pedig zavarban. Ó, egek, ha megtudja, hogy talán miattam egy entitás megzavarta az elméjét, lehet szóba se áll velem többet. Hát ez tragikus... Nem lehetne, hogy előbb kivégeznek, aztán nyomozgatnak, hogy jogos volt-e? Nem akarok szembesülni a vádló pillantásaival.
*Idegesen bele is túr a hajába, hogy jelezze, igazán stresszessé vált. Maga a sztori... elég jó, és hát elég cáfolhatatlan is, mivel a levegőben lóg. Mármint... az entitás nem fog megjelenni, hogy igazolja, hogy nem hagyott Nellben valami ártó agyrontást, hamis emlékeket. Persze az ellenkezőjét sem, de arról talán könnyebb meggyőzni a népet. Köztük a kis tündért is.*