//A tűznél//
*Nathaira teljesen jól elvan magával, miután visszaért az újabb kiküldetéséről, persze a két jómadár már jóval előtte megérkezett, tekintettel ama egyszerű körülményre, hogy a nővel ellentétben ők lovakkal mentek ki. Lassan már készülőben van az étel is, javában nyúzzák az állatokat, meg készítik őket elő. A nő viszont olybá tűnik, átjutott a holtponton, és már szinte egyáltalán nem is érzi azt, hogy éhes volna. Persze később ennek nyilván meglesz a hatása, de ha már egyszer így esett, akkor éppen kibírja ameddig kell. Elvégre nem minden áldott nap jutott neki betevő falat eddig sem, és ebbe azért még nem fog belehalni. Jobb híján unalmában egy fűszálat kezd rágicsálni, újfent, és nézelődik. A tokás gnóm, meg a disznószerű bakfis még mindig itt van, de egyre nagyobb a nyüzsi a táborban, mintha készülne valami. Persze lehet, hogy csak a szokásos előkészületek, mindenesetre tény, hogy Nathaira az utóbbi időben nem szokott hozzá az ilyesfajta nyüzsgéshez. Valahol még tetszik is neki ez az egész, aminek itt részese lehet, végre egy olyan közösség, ahol ki-ki az érdemei szerint bíráltatik el. Legalábbis az eddig tapasztaltak alapján így tűnik neki, és ez éppenséggel kedvére való dolog. Ha nem azt nézik, hogy fityeg-e valami a lábai között, hanem azt, hogy hogyan bánik a fegyverrel, s hajlandó-e ölni ha kell, akkor elég jó esélyekkel indul.
Mindeközben a Kramlaf nevű is megérkezik, mintha valamit nagyon keresne, de ez ugyebár Nathairát a lehető legkevésbé sem érdekli, felőle mindenki törődhet a maga dolgával, amíg őt nem zavarják ezzel.
Halkan dudorászni kezd, és elmereng magában a régmúlt és a közelmúlt eseményein. Leginkább azon az úton, ami ide vezetett az északi pusztaságból, a levegő városán át. Ha jobban belegondol akkor nem is annyira rossz a jelenlegi sorsa, persze egy nap után még nem ítélhet és nem is mondhat biztosat. A tengert ugyan nem látta, de még oda is eljuthat egyszer. Ez afféle dolog, amit magában megfogadott, amikor Északról elindult a Délre vezető hosszú úton, látni akarja a végtelen vizet, ami csak az éggel találkozik ameddig a szem ellát. Magának sem igazán tudja megmagyarázni, miért is, de igazán nem is akarja.
Végül aztán ásít egy nagyot és kinyújtja a hosszú lábait, melyek kissé elzsibbadtak az üldögélésben, na meg a vasalt csizma sem tesz olyan jót nekik.
~Történhetne már valami. Más' nem, küldjenek el megint valamerre, csak ne kéne egy helyben ücsörögni ennyit...~ gondolja magában kissé fásultan.*