//Második szál//
//a nagy házalakítás//
*Nem volt éppen könnyű meló, amit az elmúlt pár napban véghezvitt. Ráadásul nagyrészt egyedül csinálta, de csak azért mert szüksége volt némi magányra. Kiváltképp akkor, mikor Kagan holmiját pakolta össze ládákba. Azt gondolta, hogy megússza könnyek nélkül, de ez sajnos nem jött össze, és sokkal többször kapott sírógörcsöt, mint az elején gondolta. Egy lyukas zoknit meglátva is képes volt elérzékenyülni és felidézni valami emléket. Valószínűleg emiatt is haladt a dologgal igen lassan, meg azért is mert csak szabadidejében, esténként csinálta. Itt is aludt, így utoljára a Kagan hálóhelyeként szolgált állatbőrök kerültek be a vasalt ládákba. A ládák egy raktárul szolgáló helyiségbe kerülnek, pár ajtóra csak a hálótól, ott egyszerre lesznek elég messze és elég távol is.
Az üres helyiség pont annyira nyomasztó, mint mikor még teli volt. Egy széket tartott csak meg, meg odébb a fürdődézsát. Lassanként aztán megtelik a szoba a saját holmijaival. Itt egy szekrény, ott egy fésülködőkomód, pár nagyobb párna, amiken a földön lehet ülni. Tulajdonképpen a végén egészen otthonosra sikerült, és ami a legfőbb, hogy nyomokban sem emlékeztet arra, hogy előtte valaki más lakott ebben a szobában.
Ezeken a pakolós napokon nemigen lehetett látni, csak akkor, amikor éppen a hordárokat kommandírozta, hogy azt a pár bútorát felhozzák ide, és elhelyezzék az előre kijelölt helyen. Az ilyen alkalmak remekül megfelelnek arra, hogy az ember kidobáljon egy halom olyan holmit, amit már évek óta nem vett fel, vagy amire már nincsen szüksége.
Ez persze nehéz, hiszen minden kis aprósághoz komoly érzelmek fűzik, például van egy szakajtóra való olyan ékszere, amit évek óta nem hordott, azt az inget is őrizgeti, ami Kagan lázadásának éjjelén volt rajta.
Sosem lett kimosva, ott barnállik rajta az őt megtámadó férfi vére. Maga sem tudja, hogy miért bújik bele most ebbe az ingbe, talán nosztalgiából. Egy gyereklány inge ez, akkor még alacsonyabb volt pár centivel, és sokkal vékonyabb is, mivel azonban a kövértől még mindig igen messze áll, ezért gond nélkül fel tudja húzni, csak feszül. Például mellben, most sincsen nagyon eleresztve, de akkoriban olyan lapos volt, mint egy deszka, és az ing ujja is majdnem könyökénél ér véget. Jó egy percig elréved, aztán komolyan sokkos lesz, de úgy érzi, hogy az anyag égeti, fojtja, szinte pánikszerűen húzza le magáról, és a hajtásnál megsárgult anyag elreccsen, ezután pedig Lea lihegve hajítja a földre. Nem hitte volna, hogy ez a régi emlék ilyesmit hoz ki belőle, talán nem is az ing tehet róla, még csak nem is a hozzá kapcsolódó szörnyű emlék, hanem a pár nappal előtti események. Félcsupaszon áll a helyiség közepén, és előbb a lába elé vetett inget nézi meredten, majd a borostyánszín tekintet átrebben a saját, sebes tenyerére, ami immáron gyógyulófélben van, aztán tekintete továbbkúszik az alkarján derengő rúnákra. Viszket, valahányszor odanéz és ez most sincs másként, hosszú perceket tölt azzal, hogy vörösre vakarja, de anélkül, hogy a rúnákban a legkevesebb kár is esne. Nyilván nem fogja tudni levakarni, de ő minden egyes alkalommal megpróbálkozik ezzel.
A törzstagok felé igyekszik nem mutatni ezt, de egyébként nagyon komolyan letargikus, pláne az olyan pillanatokban, amikor nincs mivel lefoglalja magát. Márpedig úgy tűnik, hogy mára elfogytak a tennivalók, pedig a nap még le sem ment.*