//A Sellőzátony//
*Kezei továbbra is remegnek, testében, lelkében lángol a félelem, a rettegés, amellyel viseltetik a játék iránt. Hangját nem is mutatja meg az ellenfélnek, bizalmat adva a férfinek, csak bólint, mikor az újabb kör következik, nem akar semmiről sem dönteni, figyelni sem mer. Ajkai mozdulatlanok, ámbár némán imádkozik, hogy az a bizonyos szerencse ne tűnjön el mellőlük. A második helyes találatra nemhogy nyugodt arcot vág, még inkább ideges, feszült, hogy mi fog kisülni belőle. Az asztalcsapásra, a kimondott szóra csak összébb húzza magát, nem mer felnézni senkire sem, a helyet súlyosságát érzi, és nem mer kikezdeni vele egy kicsit sem. Ujjait ökölbe szorítva figyeli az utolsó, végzetes kört, a poharakat, melyek eszeveszetten keringenek körbe és körbe, követni viszont nemigen tudja, hogy melyik alatt lehet az a bizonyos érme. Csak sóhajt, ismét helyeselve, hogy arra voksol, amire a másik is, és ajkait összepréselve, minden erejével azon van, hogy ne látszódjon rajta az, ami odabent tombol, hogy ne ordítson, sikítson úgy, ahogyan legszívesebben az első perctől megtette volna. Az érme viszont ott lapul, szívéről nagy kő esik le, hiszen, ezek szerint megszabadultak, nem kell elviselniük azt, amit a beteg agyú kalóz tenni kíván. Már éppen hogy ő is felsóhajt, lenyugszik, amikor a kalóz elveszti a fejét. Fejét felkapva, riadt tekintettel mered a kalózra, majd már borul is az asztal. Hátraesik, hiszen eddig sem volt épp a legkényelmesebb helye, de legalább nem pont az őrült előtt kell lennie. Hang ajkait viszont egészen addig el nem hagyja, mígnem a kalóz kivonja szablyáját, és hadonászni kezd vele. Nemigen tud mivel védekezni, és mikor bőrét szabja fel a penge, ugyan nem mélyen, de eléggé érzi azt, felsikít. Tehetetlenül kap a vérző seb felé, szinte teljesen a félelemtől vezérelve, és némán, remegve védi arcát kezével, ha netán a másik újra támadna. De nem ez történik, nem támad többet, hiszen társai is érzik, hogy itt már teljességében komoly gondolata a kalóznak, hogy megölje őket. Ahogy felrángatják a földől, úgy engedelmeskedik némán, sőt, talán még hálás pillantással is tekint a kalóz felé, aki visszatereli őket a helyükre, ahonnét jöttek. Megváltás a sötét lyuk, most maga a béke szigete. Nem nézelődik visszafele úton, nem érdeklődik a többi rab holléte felől, vagy, hogy hogy vannak. Keze a seben pihen, szorítja ruhája foszlott anyagát rá, és amint beérnek, már húzódik is a társaival vissza oda, ahonnét jöttek.
Zihálva, könnyes szemekkel ácsorog, amikor becsukódik mögöttük az ajtó. Talán most fogja fel igazán, mit kellett átélnie, mi az, ami nemrég fenyegette őt. Pár könnycsepp kicsordul ugyan, de erőt vesz magán, nagyot sóhajt, és legyűri a gombócot, a pánikszerű sírás ingerét. Csendben tekint társaira inkább, figyelve, ahogyan a lány leül, viszont a másik keresgélni kezd. Követi a nőt, letelepszik maga is, hiszen remegő lábai most igencsak ingatagok, aprókat zihálva igyekszik lenyugtatni magát. Nem akar hisztérika lenni, igyekszik a tőle leghihetőbb, legerősebbnek mutatkozó képet közvetíteni a másikak felé. A lány kérdésre kapja fel a fejét, hiszen addig csak bámult maga elé mereven, és nagyot nyelve igyekszik hangja remegését is visszafogni.*
- I.. Igen. És te? – viszonozza a gesztus, és könnytől csillogó szemeiben az aggodalom szikrái csillannak fel, miközben a másik sebe felé tekint. Ők ketten kaptak a haragból, az őrületből, amely a veszteség miatt tört ki a szerencsétlenen. De már elmúlt. Legalább is ez el. A sebe viszont még mindig vérzik, ugyan nem nagyon, de neki ennyi is elég hozzá. Az anyagot görcsösen szorongatja, amitől a fájdalom üti fel a fejét, de nem törődik vele, valahogy elenyészik a többi érzése mellett. Ekkor figyel csak a férfire, hogy mit is ügyködik. Bizonyára megszomjazott, vagy csak felejteni akar, hiszen most, a többiek helyett ő kutat egy bizonyos üveg után. Nem is kerít nagy feneket neki, csendben figyeli, ahogyan végül iszik az italból. Ő maga is szomjazik, kissé kiszáradt már, de nem lenne képes akármelyik üvegből inni, akármit magába táplálni. Nem is adja jelét a dolognak, eltereli róla a gondolatait csendesen, majd meglepett pillantással tekint a férfire, amikor az üveget nyújtja felé. Elvéve nézi meg magának az italt, majd a másikra figyelve hallgatja szavait, amire bólint. Az utolsó szócska lepi meg igazán, az, hogy ennyire törődni kíván vele, vigyáz rá, mondhatni. Elmosolyodik a gondolatra, hiszen ebben a helyzetben különösen jól esik neki, ha valaki nem csak egy koloncnak, a lánc másik végén függőnek tekint rá. Sokat segít abban, hogy átvészelje.
- Rendben, köszönöm. – pillant rá hálásan, majd ahogyan kérte, az alkohol egy részét a sebre locsolta. Jobban csípte, mint amire számított, így fel is szisszen, de tűri viszont, hogy az ital marja de egyben fertőtleníti is a sebét. Vár egy kicsit, csak akkor önt még rá egy keveset, immáron hangtalanul bírva azt, majd, körbetekintve keresni kezd egy aránylag tiszta anyagot, amely megfelelhet a seb bekötözéséhez. Egy hosszabb, gyolcs-szerű anyagot vesz magához végül, elnézegetve szaggatja vékonyabb darabokra, hogy kötszernek feleljen meg, majd a művelet végeztével tekint le mellkasára, mégis hogyan fogjon hozzá. Sóhajtva fordul el, hogy könnyebben hozzáférhessen a sebhez, ruhája pántját letolja vállairól, csúsztatja lejjebb az anyagot, felfedve hófehér bőrének nem látott részeit, de nem sokáig, hiszen a kötés már kerül is a helyére, fedi el bőrét, sebét, és megkötve rögzíti azt. Nemigen kötözött még sebet, ráérzésre csinálta csak, remélve, hogy megfelel a célnak. Ruháját visszahúzva igazítja meg, fordul vissza előre, tekintetével még egyszer megköszönve a törődést, és nyugton ülve sóhajt, reméli a legjobbakat.
A béke, amelyet a kabintól várt, megadatik, azonban nem sokáig, hiszen a fedélzeten adódó gondok egyhamar leszűrődnek hozzájuk. Nem ígér semmi jót egy szó sem, ami eléri őt, és meg is érti, de örül annak, hogy nem kell odafent lennie, nem kell átélnie. A hang, a kellemes de mégis hátborzongató dallam teljesen elvonja a figyelmét a kalózokról, szemeit lehunyva hallgatja azt, míg el nem hallgat, és ismét csak a kalózok hangjait kénytelen „élvezni”. A ricsajra, és a szavakra kapja fel végül a fejét, hiszen egyhamar kiderül, mi az örömük tárgya, mi az, aminek oly rettentően örülnek. A hajó. A hajó, amely talán esély lehet.. Talán. Ismét képes reménykedni.
Ahogy gyorsulnak az események, Mylene tekintete úgy vándorol felfelé, igaz, semmit sem lát a hajó belsején kívül, mégis úgy pásztáz, mintha könnyedén fellátna. Az idő telik, a kalózok hangja elhal, és idegeneké hallatszik, majd lépések, egyenesen az ajtajuk felé. Már-már ösztönből húzza össze magát, félve kissé, hogy vajon most kikkel kerül szembe. A riadalom, mely a belépők láttán fogja el, egyhamar elillan, hiszen nem újabb ellenség, hanem igencsak segítő szándékkal rendelkezőek. Megkönnyebbülten sóhajt fel, mikor megszabadítják a láncaitól, már-már az örömkönnyeit hullajtja, de erőt vesz magán, erősnek mutatja magát, mint akin semmi sérülés sincs, és a lelke sem szenvedett semmit sem. Épphogy csak szusszan, amikor meglepve tapasztalja, hogy nem csak lánctársai kapnak fegyvert. Mintha az illető tudta volna, mit kell a kezébe adnia, úgy kerül hozzá az íj. Hálás pillantással megköszönve veszi magához, és követve őket, megindul a várt szabadság felé. Csakhogy, még ő is tudja, mennyire egyszerű lenne kijutni egyenesen, akadályok nélkül átkerülni a másik hajóra. A kalózok, akik addig vélhetőleg kiütve feküdtek, most támadásra és gyilkolni készek, hogy marasztalásra bírják a rabjaikat. De ő nem akar maradni, és, ahogy elnézi, egyikük sem. A tényleges harc megkezdődik, és ekkor, amikor talán a legnagyobb szükség van rá, nem tud moccanni. Az íjat görcsösen szorongatja, a nyíl, amelyet előhúzott és amellyel ő maga is ölni akar, a kezében marad. Nem képes arra, amit tennie kellene, nem tud semmit sem tenni. A vér, a temérdeknyi vér lepi el a hajót, néhol őt is, arcára sápadtság húzódik. Nagyokat lélegezve igyekszik visszanyerni a hidegvérét, lenyugodni, és cselekedni. Bár minden olyan egyszerű lenne..
Igyekezete közben, lánctársa is csatába kezd, szemei hatalmasra tágulnak, amikor közvetlen közelében találkozik a halál ezen arcával, és a vér, amely a padlóra kerül. A pillanatnyi tehetetlensége nem szűnik, még akkor sem, amikor indulnia kellene, a másik hajón lenne a helye. Sikoly hagyja el ajkait, mikor a kalózok felé indulnak, az íj kissé megemelkedik, mintha már képes lenne arra használni, amire való, de nem történik meg végül az, aminek kell, félbeszakad. Még ebben a helyzetben is képes zavarba jönni az idegen érintéstől, attól, ahogyan a férfi elragadja őt, és átsegíti a hajóra, sebesülten, elszántan, senkivel sem törődve. Szemei könnyekkel telnek meg, miközben kapaszkodik, és a menekítő hajó fedélzetére kerül. Már nem tudja megtippelni, mi lenne az, amivel meg tudná ezt majd hálálni neki, az életét, amelyet talán most mentett meg.
Ahogyan a férfi kiterül a hajópadlón, úgy dobja le az fegyverét, amelyet addig szorongatott. Felé fordulva húzódik közelebb hozzá, vet pillantást a sebre, majd az arcára, szemeiben pedig könnyek és hála csillog. Nemigen tud mit mondani, csak a férfi ép kezére helyezi sajátját, és amolyan néma „köszönömöt” mondva szorítja meg finoman a férfi kézfejét. Nem tartja ott sokáig sajátját, talán neki sem kellemes, neki pedig még mindig zavarba hozó az ilyesmi, így, elhúzva jobbját, körbetekint, hova kerültek. A kalózhajó, amelyet felégetni készülnek, már csak emlék. Egy rossz, pokoli emlék. Tekintetét elfordítja a fellobbanó lángokról, a holttestekről, amelyeket odaát hevernek, és visszatekint a társára. A kérdésre nem felel, csak bólint, mintha szavai eltűntek volna, a kalózhajón maradtak volna. Társaságot kapva húzódik kicsit félre, figyeli, ahogyan az érkező látja el a sebet, amelyet talán neki kellett volna, hiszen ennyivel biztosan tartozik a másiknak. Többel is. Amíg némi csend ül a hajón, addig bámul némán maga elé, hol felsóhajtva, hol csak szemeit lehunyva. Fáradt és nyúzott, ez látszik rajta, de nem hangoztatja, éber tekintettek húzza ki magát, amikor a kapitány hangja felcsendül ismét, és feléjük szól. Társa mellé húzódik vissza, mintha nem merne két lépésnyivel arrább mozdulni mellőle, és úgy hallgatja a kapitányt, miközben néha-néha a férfire tekint, figyelve állapotát. Szinte mosolyogni támad kedve, amikor felmerül a tény, hogy várniuk kell. Órák hosszat képes lett volna várni, és képes most is, mintsem még egyszer átélje a másik hajón történteket, vagy csak annak egy szeletét. Mintha a béke ringatózó szigetére került volna, úgy fogadja el a dolgot, hogy várniuk kell, a fedélzeten ülve. Talán nem is merne még egy sötét zugba behúzódni, a szél, a kellemes, friss levegő cirógatja arcát, miközben lehunyja a szemeit, és nagyot szippant belőle. A szabadság, amelyről nemrég beszéltek, a béke és a nyugalom ezen a hajón volt, amelynek legénysége mentette meg őket. Szerencsések. Egy kicsit időzik még el így, élvezve a szelet, majd szemeit visszaszegezi a férfire, a kötésre, amely a sebet borítja. A sajátja még bírja, a sebe pedig már csak kellemetlenül zsibog, ég, de szinte fel sem veszi. Majd átkötözi, ha kikötöttek, ha elérték a célt.
- Jól van? – bukik ki belőle az aggodalmas kérdés hirtelen, de nem akarja visszafogni. Tincsei előrehullnak, amikor letekint rá. Nem úgy tűnt, mint egy életveszélyes seb, de fel tudja idézni, mit mondott arról, mik lehetnek azokon a kardokon, szablyákon. Úgy sem tud mit tenni, így marad a padlón, ülve, és némán örül, ad hálát, hogy így folytatódik a kalandjuk.