//Az Élet Fája//
*Háromszor a nevét, ez menni fog. Persze csak a legszükségesebb esetben szeretné zaklatni a félistennőt, és a kilátásba helyezett programterv szerint ilyesmi nem várható. Esetleg majd elkerüli az alkoholt, akkor talán nem keveredik újra pácba. Meg a fogadót... Egyszer megy oda, és máris a feje tetején a világ.*
- Rendben, így fogok tenni *bólint, majd az elválás gondolata kicsit elszomorítja. Persze tisztában volt vele végig, hogy nem tarthatnak örökké a dolgok, és teljesen megérti az okokat. Vagyis nem teljesen, csak abban a mélységében, amit Nylisani eléje tárt, ellenben ez több, mint elég. Dolga van, hát mennie kell.*
- Természetesen megértem, és nem szeretnélek feltartani. Megtisztelő volt találkozni veled. Minden jót a következő viszontlátásig *először nem is tűnik fel számára az egyre élénkülő szél, csak mikor a levelek már-már teljesen eltakarják Nylisanit. Aztán pedig az egész örvény eltűnik, mintha soha ott se lett volna, és azzal együtt a félistennek sem marad semmi nyoma. Lorew a maga részéről még egy darabig térdel ott egy helyben, de mivel semmi további változást nem érzékel, kénytelen elfogadni, hogy Nylisani tényleg eltűnt.
Ennek hatására nagyot sóhajt, majd hátradöccen ülőhelyzetbe. A pillanatnyi letargiánál pedig, amit a búcsú okozott, sokkal fontosabb kell legyen számára, hogy végre találkozhatott vele. Ez az érzés önmagában olyan hihetetlenül hat számára, hogy kicsit még mindig olyan, mintha álmából ébredne. A minden végtagját átjárja a remegés, amely a korábbi idegességéből maradt hátra, és a szíve is vadul kalapál. Hihetetlen, hogy megjelent előtte. Még ha nem is konkrétan neki (mert hát azt sosem remélhette), de akkor is megtisztelte a jelenlétével. Ráadásul feladattal látta el. Nem kötelezettséggel, ez fontos, és szoktatnia kell magát a gondolathoz. Egy kérés, és Lorew örömmel eleget tesz ennek a kérésnek.*
- És közben ne felejtsek el élni... van benne valami *dörmögi csak úgy magának* Ideje volna már hazalátogatnom a Namos házba. És szerezném kéne egy számszeríjat a mostani helyett. Valójában lenne mit élni...
*Így belegondolva egész sok feladata gyűlt fel az utóbbi időben, simán csak elfeledkezett róluk, olyannyira lefoglalta Nylisani felkutatása. Most hogy a reménytelenség egyre növekvő terhe már nem nyomja a vállát, a valóság kellemes fátyolként hull alá egész testére, és átjárja a nyugalom érzése. Szóval a kovács... Azzal feltápászkodik, amint elég biztosnak érzi a lábait, majd elindul a kapu felé. Először vet még egy búcsúpillantást a magnóliafára, majd onnantól vissza se néz. Végre újra van értelme az életének, és ez nagyszerű érzés. Egyetlen dolog tehetné talán jobbá ezt az érzést, ha újra olyannak láthatná a világot, és ezt az egész helyzetet, mint a bájital után. Kékben szeretné átgondolni, ami történt. Ellenben ezzel még vár egy kicsit, felesleges kapkodni.*