//Második szál//
//Esküvő//
//Loganorr//
*Amyccha sem gondolatolvasó, így nem tudja pontosan, milyen gondolatok járnak a vőlegénye fejében, csak halvány sejtése van róla, azok alapján, amiket korábban már mondott Loganorr. Úgy véli Logan becsületbeli kötelességének érzi az esküvőt, főleg úgy, hogy már együtt háltak. Nem mintha Amynek bármi kifogása lenne a házasság ellen. Mármint a házasság intézménye ellen. Soha nem ellenezte, sőt, igen okos dolognak tartja, már amennyiben az működik a felek között.*
~Na ne túlozz, Amy! Tudod te jól, hogy igazából csak akkor tartod jó ötletnek, ha a pár valóban szereti egymást.~
*Újra Loganra pillant, nézi, ahogy a zekéje zsebét ellenőrzi, kicsit idegesnek látja, vagy inkább izgatottnak. Ő maga is izgatott, hiszen ez hatalmas lépés lesz.*
~Nivere úrnő és Tylen úr. Köthetnek persze házasságot, és még sikerülhet is a dolog, nem gondolok olyat, hogy nem, de azért a mi esküvőnk mégis más. Bizony egészen más. Logan nem az a fajta férfi, aki csak úgy hagyná, hogy bármi csekélység felülírja az elveit, és nem is gyenge ember, hogy egyszerűen behódoljon a vágyainak. De az igazság az, hogy akkor is vele lennék, ha nem lenne papírunk róla. Mert szeretem. De csak még jobban szeretem azért, mert úgy érzi, hogy ilyen módon is meg kell becsülnie, becsülnünk, ami köztünk van.~
*Végül, némi töprengés után mégis felhozza az előző asszonyt. Pár dolgot természetesen már tud a párja előző házasságának körülményeiről, de igazából sosem faggatta, hogy kiszedje belőle mit érzett vagy érez az elhunyt felesége iránt. Egyszerűen csak úgy gondolja, hogy talán a férfit megnyugtatná a tudat, hogy ő nem haragudna, ha... Tényleg nem haragudna. De nem tudja, mit érezne, csak azt, hogy örülne, ha tényleg tiszta lappal indulhatnának.
Logan viszont nem mozdul, csak nézi őt elkomorodó arccal, majd beszélni kezd.
Amy nem igazán tudja mire vélni a szavakat.*
~Szinte mintha gyónni akarna, a bocsánatomat kérni.~
*Elsápad, a szemei kerekre nyílnak.*
~Ha azt mondja, hogy még mindig...~
*Szinte levegőt sem mer venni, csak nézi a kedvesét és némán várja, mit mond majd neki.
Aztán észre sem veszi, hogy elnyílik a szája, mondhatni, szó szerint leesik az álla, a szíve meg olyan veszett, kemény ritmusban veri a mellkasát, mintha ki akarna ugrani a helyéről.*
~Csak én? Egek ura! Már akkortól csak én, hogy a majorságban először leszállt a lováról? Akkor még gondolni sem mertem rá. Tudtam, hogy nős ember. De mikor nem titkolta el, hogy felismerte a nevemet...~
*Nem tudja, hogy mikor fogták meg újra egymás kezét, azt sem, melyikük nyúlt a másik után hamarabb, de most összefonja az ujjaikat, finoman megszorítja a férfi kezét. Aztán Logan a szemébe néz, Amy pedig viszonozza a pillantását.*
- Nincsen mit megbocsátanom. Hidd el, hitemre mondom, én nem kívántam a halálukat, és, nos, és, ha, szóval, akkor soha nem mutattam volna ki, amit éreztem irántad. Először a városi házban, te nem is láttál, én is csak futólag, arra gondoltam, milyen jóképű, és szerencsés a párja. De nem engedtem meg magamnak, hogy ennél többet gondoljak rád. De mikor a majorságba jöttél, mikor azt mondtad, tudod ki vagyok, mikor elmondtad, hogy annyi sok éve jártál nálunk, arra gondoltam, milyen kegyetlen is az élet. De hidd el, őszintén mondom, nem örültem a bánatodnak, nem örültem. És az összetört arcodnak sem. Nagyon dühös voltam Norkére! Ugyanakkor, mégis akkor kerülhettem közelebb hozzád, egy picivel. Féltem, hogy mi lesz, ha észreveszed, mennyire nagyon kedvellek, és hogy kínos lesz neked, hogy csak udvariasságból nem hajtasz el, mert közben még... Aztán persze reménykedni kezdtem, igazán akkor, mikor a városban jártunk együtt, és azokat a szalagokat vetted. Akkortól reménykedtem.
*Amy elmosolyodik, a borsó bársonyszalag van most is a hajába fonva.*
- Akkor ne legyen többé bánat a szívedben!
*Bólint, majd a bejárat felé néz, aztán újra a párjára és a komolyan válaszol.*
- Igen. Menjünk be! Nem illő váratnunk a szerzetest, ha már ilyen korai órán talpon van érettünk.
*Aztán ahogy befelé indulnak csak úgy odasúgja Logannak:*
- Tudod, szeretlek.