// Nara //
*Ő maga csuhájának bő ujjait ereszti össze, hogy két csuklója találkozva, összefonódhasson rejtekükben. Gyűrűjét is kicsit igazítja hosszú, fekete körmös ujjaival, ahogy lassan megindulnak kifelé a temetőből.*
- Akkor legyen a Pegazus. Én se nagyon ismerem még a várost annyira, hogy nyugodt szívvel térjek be máshová.
*Nem mintha szívében élne még valódi nyugalom. Hiszen, eddig mindig éppen azért kapta sebeit, mert lankadt figyelme, elkényelmesedett és nem számított a sebtében érkező támadásokra.
Arcán ott honol a mosoly, mely könnyen fordulhatna vigyorba bármely pillanatban, ám most még erőltetnie sem kell, hogy megmaradjon gyengéd, barátságos gesztusnak a görbület ajkain. Hiszen a téma már nem oly könnyed, mint a párocska esetében, ott egyszerű volt a dolga. Békítette a két felet, előbb, s utóbb, majd ők elintézik egymás között, ahogy akarják. Ő csupán megadta a lehetőséget a végső, közös döntéshozatalra.*
- Ám egy jó forgatója tudja, mikor kell kirántani tokjából a fegyvert. Mester kell neked, ki segít szabályozni téged... Őt...
*Maga sem tudja, miként fogalmazza meg. Hiszen, olyan tényleg, mintha egy harmadik személyről lenne szó, ki ott van, s még sincs.*
- Mindent el lehet fojtani. Kevés van, mi bennünk, lelkünkben úgy ég, hogy erőnek erejével se lehet nyugalomra bírni, ám a kialakult reflex nem az. Mikor életedért küzdesz, előtör a túlélési ösztön, ezt csupán nyugalommal lehet csitítani, ám ettől még ott buzog mindig. De a gyilkos reflex, az ölésre való hajlam, a fegyveri mivolt már más...
*Mindenkiben megvan a józan ész, még azokban a matrózokban is, kikből a rum szaga éjjel, s nappal is árad, álmukban, s munkájuk közben is.
Sebei nem jelentenek tabut, néha kimondottan szívesen beszél róluk, ám ez főleg attól függ, hogy miként tartja számon a másikat, kivel éppen társalog. Tima például az, kivel nyugodtan lenne képes beszélni az összesről, szépen felsorolva mindegyik keletkezésének történetét.*
- Sose volt olyan harc, miben esélyem is lett volna... Túlerő, vagy puszta fizikai fölény, de egyenlőtlen esélyeimmel csak annak örülhettem, hogy túléltem az akasztást is, sok más dologgal egyetemben. S nem szeretem az erőszakot, még legvégső megoldásnak sem. Gyávaság talán elfutni, ám jobbára ezt teszem. Vérző, girhes testem, szinte csontváz alakom aligha lenne alkalmas érdemi harcra.
*Mosolya szélesebbre vált, ahogy kissé ócsárolja magát. Persze, edzhetne, lehetne belőle is gyilkos, kit senki nem tud legyőzni. De ez puszta fantazmagória, inkább marad a temető őre és a templom szolgája. Nem hisz semmilyen istenségben, ám még így is az a legbékésebb hely, számára különösen.*
- Lelked sötét fele, elméd démona... nevezzük bárhogy, nem a szívjóság hajtja, miként elárultad. Viszont halandó porhüvelyed védelmére nincs is jobb segédlet, mint egy hidegvérű gyilkos. Uralnod kell, vagy valaki, aki képes rajtad... Rajtatok uralkodni.
*Érződik már hanghordozásából is, hogy nem szolgának akarja adni a lányt, sokkal inkább egy mester, egy mentor kéne neki, ki kiképzi rá, miként legyen kiváló harcos, aki képes bánni önmagával.*
- Az erdei elf vadászok is áldást kérnek a megölt vadak lelkéért, s szomorúak lesznek mindegyik után. Természetes ez, bár esetedben kicsit más. Ez a halas dolog nem egészen illik rá...
*Gondolkozik, ahogy élénkzöld szemét az égre emeli. Idő közben, nem túl sietős tempójukkal elérnek már a templom kertjébe is, ahonnan majd tovább vezeti őket a félszerzet irányzéka. A szegénynegyeden át könnyen elérik majd a főteret, merről a Pegazus is nyílik.*