*Nocsak-nocsak, Arthenior is rendelkezik egy gyémánttal a koronáján, na persze lehetne szebb is, de miért is panaszkodna? Ghael nem nagy híve a tomplomoknak, ámbár azt el kell ismernie, hogy a felvezetés nem banális. A virágok, a fák, szinte megérinti a lelkét a természet, szemei előtt látja is a lányokat lenge tavaszi ruhákban (már-már fátyolköntösben) futkározni összevissza. Hogy kacarásznak... A felvázolt jelenet hatására bárgyú, kicsit sem irányítás alatt tartott mosoly ül ki bárdunk egyébként csak cseppet sem bárgyú, csak időnként nem túl jól karbantartott képére.*
- Ezek meg veszni hagyják mindezt... Arthenior, újra és újra családnom kell benned, te félig tisztára nyalt levesesfazék!
*Igen, kétséget kizáróan ez a legpontosabb hasonlat. Egy olyan fazékhoz már ki nyúlna hozzá? A tartalma szinte teljesen eltűnt, épp csak annyi van már benne, hogy mocskos legyen még, de enni abból már senki nem fog. Az ember meglátja maga előtt, és máris eszébe villan, "én ugyan hozzá nem nyúlok, a végén még nekem kéne elmosni". Kívülről csábító, szép, de amikor belenézünk... Hatalmas csalódás. Így járt ő is a várossal, reménykedett, hogy majdcsak lesz valami, lányok, pénz, ital... De hát az ital pénzbe kerül, a lányok italba, a pénz meg nem a fán terem, és olyan mocskosul gyanakvó itt mindenki, mintha Ghael csak az erszényükre hajtana. Történetesen ez igaz is, de bárdunk szívét azért megsebzi, hogy ezt állandóan észreveszik rajta. Már-már színpadiasan a szívéhez kapna a trauma hatására, aztán rájön, hogy most magában van, nem kell megjátszania magát. Ennek hatására a szívhez kapás helyett egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el a száját, és már halad is tovább. Őszintén szólva ha nem kéne neki pénz ahhoz, hogy élhessen, akkor talán sose játszaná meg magát. Jó, ez aligha igaz, a nőknek mindig tenni kell a szépet, a férfi embernek választása nincs ilyen téren. Csakhogy... ha még pénz se kéne neki az élethez, és a nők is engedelmesen ledobnák a ruháikat az illemkörök nélkül, akkor már bizonyára nem játszaná meg magát soha.
Csak sajnos az életet úgy találták ki a feljebblévő erők, az istenek, vagy nevezzük bárhogy őket, hogy az élethez kellenek a nők meg a pénz. Kellemetlen? Nem annyira, legalább Ghael meg tudott békélni a játékszabályokkal. Csaló lenne ő ebben a játékban, csak mert ha teheti, nem dolgozik meg a pénzért és a nőkért? Aligha. Hol vagyon az írva, hogy neki vért kell izzadnia eme két fontos pontjáért az életnek. Fizetni nem szeret a nőért, ez tény, számára a pénz és a nő két külön területe az életnek, köztük átjárás csakis közvetve lehetséges. Egy kis ital, néhány ruha, ilyenek. De pénzt a nőnek adni... Azt csak olyanok csinálnák, akik nagyon kétségbe vannak esve. Szegény balfánácok... De persze Ghael pontosan tisztában van vele, hogy nem lehet mindenki olyan remek ember, mint ő, hogy a nők utána dobják magukat... Nem csak jólépű, de okos is, és hát a szavaival mindenkit elvarázsol. Ha jellemeznie kéne magát, akkor bizonyára ezeket emelné ki. Ha a nőknek kéne jellemezniük, akikkel dolga volt, akkor bizonyára más szemszögből kerülne megközelítésre vonzó személye, például alacsony, nyeszlett, tapló, ilyenek. Még tiszta szerencse, hogy ő maga asszonynépek véleményére nem ad, különösen olyanokéra, akiket végül be sem tudott csalni az ágyba. Azoknak csak savanyú a szőlő, amiért elszalasztották ezt a remek lehetőséget, efelől semmi kétsége nincs.*