~Ó, miért kell a világnak ily gonosznak lennie!? Még hogy ők csak a várost védik! Talán nem éppen annyira fontos-e védeni a törvényt, az igazságot? Elvégre feladatuk az is!~
*Három napja már, hogy a Templom ad némi megnyugvást háborgó lelkének. Mindig ide jön, ha egy kis gondolkozásra van szüksége, magányra, melyben rendbe teheti a problémákat.*
~Szegény Gars is... Miért pont a szelíd emberek mennek el olyan hirtelen? Öreg barátom volt, s hűséges szolgám! Micsoda fájdalom a nemléte nékem!~
*Három nap, mint látszik, nem volt neki elég, mert a gondolatai úgy cikáznak, mint villám, mely kettéhasítja az emberek fölött lévő sötétszürke fátylat. Rohamokban, hullámokban tör rá a gyász, melyet az elégedetlensége fokoz. Szerencsére vannak olyan pillanatok is, amikor tiszta fejjel tudja keresni a kiutat szorult helyzetéből. Már tudja, mit kell tennie. Meg kell osztania ezt az ajtón éppen belépő Tenminnel is, hisz tervei elhatározássá alakultak át.*
-Szervusz Bátyám! Hoztam neked egy kis ételt.
-Ülj csak le Tenmin!
*Int az előtte lévő üres székre, s rokona megfogadja a tanácsát.*
-Aggódunk érted, már három napja ki sem mozdultál innen. Gondolom, nem is sokat ettél.
*Beleegyezően bólogat, miközben a kapott kenyeret, s füstölt sonkát kicsomagolja. Igazából étvágya most sem nagyon van, de tudja, hogy nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy legyengüljön.*
-Artheniornak már nincs szüksége lovagokra, Tenmin. Az eszme, amiért küzdünk, szertefoszlani látszik. Even mellett már nem tudnék kiteljesedni, s vélhetően őt is hátráltatnám a nyakasságommal. Elmegyek Artheniorból.
*A fiú látszólag nem mutat meglepettséget, talán már ő is gondolt hasonlókat.*
-Merrefelé indulsz?
-Még nem tudom. Talán a Kikötő felé. Ott még találhatok olyan helyet, ahol megbecsülik a jóságért, igazságért harcoló embereket.
*Kis bizonytalanság telepszik az ifjú arcára.*
-Velem mi lesz?
-Elég nagy vagy már ahhoz, hogy eldöntsd, mit akarsz. Maradhatsz Evennel is, hogy segítsd az útját, de tarthatsz velem is, ám ekkor számolnod kell vele, hogy sorsunk bizonytalan és kiszámíthatatlan lesz, talán harcokkal és szörnyűségekkel teli, talán az ellenkezőjével.
-Ha nem leszek terhedre, én veled tartanék.
-Hogyan is lennél a terhemre? Hiszen az öcsém vagy! Még örülök is neki, hogy lesz az úton társaságom.
-Nem tudnám elképzelni, hogy ne a testvéremmel tartsak. Mikor jössz a birtokra?
-Hamarosan indulok, de a piacra megyek előbb, hogy bevásároljak az útra.
-Veled tarthatok?
-Igen. Aztán közöljük Evennel a hírt.
-Félek rosszul fogja érinteni egy ilyen hirtelen döntés.
-Meg fogja érteni, s mivel ismer, talán már számít is rá.
*Harap végül a kenyérbe, s falatozni kezd. Az új út, a kaland reménysége talán új reményt ad számára, s a gyász is enyhülni fog az idő múlásával, de Garst elfeledni nem fogja soha.*