*Hát újra itt. Nem mintha annyira hiányzott volna neki a város. Ezt persze minden alkalommal megjegyzi magának, mikor visszatér, mégis megteszi újra és újra. A régi időkre emlékezteti a hely, s mivel azok sem bővelkednek szép emlékekben, nem teszi boldoggá, hogy viszontláthatja.
Az éjelf léptei nem keltenek zajt a hatalmas épület falai között, melyekről akár egy kósza lélegzet is visszhangot vet. Csizmájának puha talpa oly könnyedén simul a kövezetre, mintha csak tollpihék hullanának alá. Persze most sem ok nélkül jött ide. Az ok, mint mindig, ha Elwyrien tesz valamit, a halál közelségét újra átélni. Látni valaki szemében a végső kapaszkodást értelmetlen és üres életébe, a félelmet, s csipetnyi dühöt, amiért nem látta előre a sorsát. A reményvesztett pillantást, mikor az illető rájön, hogy nincs esélye, a kezei, melyek Elwybe kapaszkodnak mielőtt végső búcsút venne ettől a világtól, s ahogy szorítása éltének erejével gyengül, az utolsó elakadó lélegzet hangja...
A nő számára mindez a megváltást jelenti. Elborult elméje nem keres már kiutat az őrület ingoványából, inkább elmerül benne, s így minden cselekedetét igazolni tudja. Kis társa, Vyra persze élvezi a kialakult helyzeteket, ő főleg nem tartaná vissza semmitől. Nem hogy a lelkiismeret, vagy épp a józan ész hangját testesítené meg, sokkal inkább játszik szerepet a nő életében, mint egy buzdító erő, aki céljai megegyeznek Elwyrien vágyaival.
Egy pislákoló fény halad a sötét árkádok között, a nő pedig beleolvad a homályba. Tekintete követi az alakot, ki egy gyertyát hordoz, melynek alig tükröződő fénye elég a mélységinek ahhoz, hogy ki tudja venni az illető termetét. Nem számít, hogy ő az, akit keres, nem számít egyáltalában véve, hogy kicsoda. Meg fog halni. Ez olyan biztos, akár maga a halál ténye, hogy létező entitás, aki az élőkre vadászik.
A halál már a születéskor ott lebeg mindenki feje felett, s végigkíséri az életét minden teremtett léleknek, hogy majd annak alkonyában ott várjon rá és végre lecsaphasson.
Ugyanezen elven működik Elwy is. Önjelölt hóhér ő, egy művész, ha úgy tetszik, ki a világot képező vászonra fest, de csak egyetlen színt használ, s ez a vörös, melyhez az általa megölt szerencsétlenek szolgáltatnak festéket.
Elindul a férfi után, aki magában mormol valamit. Nem számít rá, hogy meg fog halni, senki sem számít erre. Elwy egyre közelebb kerül hozzá, már tisztán ki tudja venni azt is, miről motyog, bár ez a legkevésbé sem érdekli. Már csak pár lépés választja el a leendő áldozatától, mikor jobb csuklóján ránt egyet, a penge kiold és levágott gyűrűsujja helyére siklik. A halk kattanásra az előtte lépkedő megáll, megfordul, majd értetlenkedő fintorral az arcán nyugtázza a bordái közé szaladó acélt. Ábrázata ijedtségről, meglepettségről tanúskodik, szemei elkerekednek, szóra nyitná száját, de azt a nő másik keze tapasztja be. CSavar egyet a jobbján, mire a férfi teste megfeszül, majd kiadva a lelkét esik össze. A gyilkosa elkapja, hogy ne csapjon zajt, s szinte gyengéden fekteti le a padsorok közé. A gyertya, mely a halott kezéből esik ki, koppan a kövezeten, s fénye kialszik. Újra csend és sötétség van. Nem volt szükséges megölni a férfit, legkevésbé sem jelentett veszélyt, de Elwy számára teljesen mindegy.
Tovább halad a kamra felé, ahol valódi célpontja várja. A pap, ki annak idején meggyógyította, mikor az Istennő magához akarta szólítani. Nem emlékszik már a nevére, de élénken emlékszik az arcára. Ahogyan abban is bizonyos, hogy az illető is emlékszik rá, s a harcra mely aznap éjjel a templomban folyt.
Elwy megáll a kamra ajtaja előtt. Az ajtó mellett gyenge fény szűrődik ki, odabentről csak a férfi lélegzetét hallja, s pergamen neszezését. Belöki az ajtót, s belép. A pap meglepetten pillant fel, s amit lát attól elakad a lélegzete. A sötét alak fölé tornyosul, bőrvértjéről vér csöpög a padlóra. Elwyrien elméjére kezd leszállni a sötétség, csak a férfi halálsikolya tör át a homály alkotta falon... vége... elvarrt egy újabb szálat, ami ide kötötte...*