//Edző és gólyatábor//
*Büszkén húzza ki magát a dicséretre. Van is oka rá, hisz amilyen nehezen ment ez az egész mágusosdi az elején már lassan kezdett kétségessé válni, hogy egyáltalán képes rá.
A mókusra visszatérve szomorúan hajtja le fejét, még ajkát is biggyeszti hozzá sírósra, de a könnyzápor elmarad, csak egy nagy sóhaj tör fel kebléből.*
-Nem, nem szép.
*Fejét rázva pontosít.*
-Loka nem a mókuskát kergeti. Ő csak elfutott. Azt hiszem megsértődött. De lehet csak elszégyellte magát.
*Vonogatja vállát, őszintén szólva nem figyelt a másik kettőre igazán, sem azok szavaira, csak a pöttöm, bundás rágcsáló alacsony ívű röppályájára.
A kérdésre serényen bólogat, és felel is, mintha csak iskolapadban ülne.*
-Mind gyakoroltuk az érzéket, és mindannyiunknak ment. Nem egyformán. Más érzés volt, nekem mintha lebegnék, Kriyon bizsergésről beszélt, meg zsibbadásról. Lokának is sikerült, de nem emlékszem, hogyan írta körül. Aztán Kriyon még varázsolt is kettőt.
*Nem kell sokáig biztatni, ahogy felhangzanak Worenth szavai Lapu máris az utasítás szerint igyekszik cselekedni. Nagy levegőt vesz, szemeit lehunyja, és lazán hagyja lógni karjait teste mellett, nem köröz velük lassan a levegőbe. Fura így, eddig másképp próbálta, ezért először muszáj karjaira koncentrálnia, lassan lélegezve igyekszik elhitetni magával, hogy az említett végtagok nem is léteznek. Csak szárnyai vannak, áttetsző, szivárványszínben csillogó, márványerezett, csodaszép szárnyai, melyek olyan természetességgel emelik a levegőbe, mint ahogyan a szél kapja fel a virág lehulló szirmait. Mint ahogy azt tette ő maga is, jó pár évvel ezelőtt.*