*A sírok között haladva, Alinah mindegyiknél imádkozik egy kicsit, ám az egyiknél hosszabb időre megáll. Letérdel a szürke, rideg kő elé, amire csak annyit véstek, hogy 'Helina Brethil.' Kezét összekulcsolva lehajtja a fejét és kicsit hangosabban, mint a többi elhunytnál, elszaval egy furcsa nyelven íródott imát. Mikor végez, ujjait végig húzza a sírba írt néven és úgy válaszol Charrim kérdésére.*
-Fél-elf vagyok, így követhetném az emberek vallását is, de úgy tűnik, hogy nem csak külsőleg, de belsőleg is sokkal inkább hasonlítok apámra. Épp ezért én a természet isteneinek hódolok, de egyáltalán nem bánom. Valahogy sokkal közelebb érzem magamhoz őket, mint más isteneket, talán azért, mert egész életemet az erdőkben töltöttem. *Mondja, majd ismét a sírkőre néz. Úgy gondolja, kicsit mesél az itt fekvő nőről pár szót a férfinak* Helina a nagynéném volt. Imádtam a meséit az ősi elfekről és a tündérekről. Valahányszor meglátogatott minket mindig hozott valami ajándékot és nagyon sokat tanultam tőle a harcról. Ha ő nem bíztatott volna, akkor, amikor én már feladtam volna a gyakorlást, valószínűleg sosem tanulok meg bal kézzel lőni. Mindig azt mondogatta nekem, hogy semmi sem lehetetlen csak akarat kérdése az egész, na és persze az önmagunkba vetett hité.
*Alinah hangja egyre szomorúbbá válik, ahogy mesél és a végére el is csuklik a hangja. Pár másodpercig csak némán figyeli a szélben hajladozó fűszálakat és átadja magát az emlékeknek, amiket szeretett nagynénjével töltött, akire szinte már nővéreként tekintett. Mikor észreveszi, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcán, gyorsan letörli. Nem szereti, ha szomorúnak látják, és nem akarja a közelében álló Charrimot kényelmetlen helyzetbe hozni.*
A hozzászólás írója (Alinah Brethil) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2012.08.04 22:49:55