*Táncol, mégpedig egy ifjú sötételffel, aki egyszer talán a férje lesz. Aztán jön az apja, félrevonja, mondván, beszélniük kell.
A következő kép az, hogy egyedül vándorol a mélység sötét útvesztőiben, öregen és fáradtan. Gázlót keres egy folyón, de elkapja az ár, és öreg izmaival nem tud ellenállni a sodrásnak. Kétségbeesetten próbál kapaszkodni a parti sziklákba, ám ujjai minduntalan lecsúsznak a nedves kövekről. Végül már nem is kapálózik, belátja, hogy nincs értelme, és hagyja, hogy elnyelje a víz. Csakhogy valaki vagy valami láthatatlan elkapja, és húzni kezdi kifelé, vagy talán inkább felfelé.
Levegő után kapkodva ébred. Kicsit lassan fogja fel, hol van, és kik veszik körül. Amint tudata kitisztul, megpróbál felülni, és legnagyobb meglepetésére ez sikerül is neki. Néhány percig némán szemléli maga körül a csatatérré változott temetőt.*
Győztünk *suttogja, kicsit még mindig meglepetten.* És mindenki egyben van... többé-kevésbé.
*Halványan, kimerülten elmosolyodik.*
Ezért életem végéig hálás leszek... ami így már nem kevés időt jelent, remélem. Persze a hálám anyagi része sem marad el, bár a pénzem a szálláshelyen van... De ezek után odajutni már igazán semmiség, nemigaz?
*Eddigre minden kábaság lehull róla, és bár nagyon is érzi a fájdalmat, megkönnyebbülten felkacag. Túlélte, ismét fiatal, és hamarosan megint erős és gyors lesz, mint régen - mit is kívánhatna még?*