//Faehrenn Dwirinthalen//
*Nem csodálkozik azon, hogy a Mester elmerül a rátörő, régi emlékek tengerében, mely őt ehhez a helyhez köti. Talán motoszkál benne valahol a kérdés, hogy mi változott azóta a látottakon kívül. Nos, ez az, amit ő maga sem tudna megmondani, olyan könnyedén röppent el ez a kilenc esztendő, melyet magányban töltött.
Akkor sem lett volna másképp, ha a Mester oldalán tölti, bár talán jobban elmélyült volna a mágikus, sötét praktikák felé, így a mérgek tudománya jutott, melyet jelenleg semmiért nem cserélne el.
Hűs az érintés, mely arcához nyúl, kissé össze is rezzen tőle, hisz egész gyerekkorától alig értek hozzá, de ahogy állt megemelik, szemét felnyitja, és tekintetét a sötételf bíbor lélektükreibe mélyeszti. Hisz önmagát megtagadni nem fogja, ha a Mester látni kívánja az lelke helyén terjengő árnyakat, szíve ügye. Neki ilyen nem jutott. Talán ezt is kedvelte annak idején a Mester benne.
A hím érezheti ujja alatt az állkapocs csontjait, sőt, érintése akár még a kis luk peremét is tapinthatja, mely az állcsúcstól alig ujjbegynyire van, oly vékony a bőre. Ahányszor lehántotta a bőrt onnan, fehér kötegek tárultak szeme elé. A fájdalom útja, így írja le jegyzeteiben. Behálózzák az egész testet, és fájdalmas üvöltésre kényszerítik a testet, ha elmetszi őket. Bár még nem volt alkalma alaposabban megvizsgálni a témát, hisz nem tartozik feltétlen hatáskörébe.
A „bókra” ízetlen mosoly húzódik pengevékony ajkaira, majd fejét finoman biccenti, szemét lesüti, és ennyit suttog a kunyhó méreggőzös csendjébe.*
- Köszönöm, Mester!
*Tekintetével követi a sötételfet, ahogy leereszkedik a székbe. Lehajol az asztal alá, kellő óvatossággal leemel egy fonott kosarat egy régi hokedliről. A tárolóból halk, fenyegető sziszegés hallatszik, de nem foglalkozik vele, hanem a sámlit a hím lábai elé helyezi, hogyha úgy kívánja, kényelmesen tudja pihentetni megfáradt tagjait.
A könyvekhez nem nyúl, hisz nem adtak rá engedélyt, nem is tekint feléjük, ahogy a szekrény alsó részét kinyitja, és fiolákat, üvegcséket helyez, katonás rendben az asztalra. Velük egy üvegtölcsér, és bele némi gyolcs is előkerül, hogyha elkészül a főzet, könnyűszerrel tudja tölteni, és szűrni a zavaros miazmát.
A kérdés nyomán nem tekint a Mester felé, bólintással, és sziszegő, halk szavakkal reagál.*
- Ahogy tudtam, amit tudtam. Mágikus esszencia nélkül nem maradt sok lehetőségem, mint a biztos alapok felfedése, és… és némi, elhanyagolható kiegészítő tudás gyűjtése - *a Mester kedvére tesz azzal, hogy saját tudományát elhanyagolható semmiségként tűnteti fel, bár számára egy világot jelent minden növény, állat vagy éppenséggel kemikália, mellyel az élet elűzhető a foszló porhüvelyből.
Ha a sötételf kicsit is emlékszik tanítványának mentalitására, tudhatja, hogy csupán alapos munka után volt bátorsága bármit biztosan kijelenteni, és hogy valószínűleg az „elhanyagolható” tudás is igen művészi egyéb sarlatánok és kuruzslók tudományához képest.
A priccshez lép, és felemeli róla a lepedőként szolgáló, szürke, kopott posztót. Fekete könyvet húz ki alóla, melybe – meg még számos, egyéb társába – apró, szálkás betűkkel összegezte tudását az emberi testről. Még a Mester tanította betűvetésre, mint oly sok mindenre. Ha a férfi szemfüles, láthatja, hogy nem csak ez az egy kötet sorakozik a padlón, tetejükbe gyakran sárgult lapokat hajított. Haladtában a férfi felé kanyarodik, és átnyújtja neki a kötetet, majd ismét a kandallóhoz viszik léptei, és megkavarja a sűrű folyadékot. Nem akarja, hogy leégjen, nem tesz jót a minőségnek.
Arra, hogy ajándékot hoztak neki, a hím felé tekint, majd szeme követi a karmozdulatot, és megállapodik a kupac tetején ülő köteten.
Mellé lép, pókhálószerű ujjai óvatosan kulcsolódnak a foszló lapokra, erős körmével gondosan választja szét az összetapadt lapokat.
Hümmögve fut végig bogártalan szeme a különös íráson, és az ábrákon, melyet mellékelnek, ajka féloldalas mosolyba rándul, ahogy átlép az asztal másik oldalára, fél kezében tartva a kötetet. Pennát ragad, és az asztalon fekvő, nyitott, fekete kötetbe vet néhány jegyzetet az egyik oldalról talált ábráról, melyet felismer.
Majd illő tisztelettel becsukja a csodás ajándékot, és a Mester felé fordul.*
- Nem készültem ily meglepetéssel, Mester, remélem, megbocsájtja - *nem kertel, nincs értelme, inkább a feketeleves elébe megy. Persze, ha érkezik fekete leves.*
A hozzászólás írója (Kirina Vaeneqou) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2013.11.02 21:15:13