//LilyPan deLyle//
*A nő tekintetében felvillanó rémkép hátratántorítja Irdorilt, mintha türelmetlen, kíváncsi gyerekként ért volna a tüzes vashoz, még mielőtt vékony, erőteljes pengévé kovácsolódott volna. Az Álomkufár kicsusszan a szorításából, de szerencsére most már nem távolodik tovább. Ahogy a nő rekedtes hangja elér a tudatába, rájön, mire akar célozni a vészjósló tekintet, és az elrettentő viselkedés, főleg, miután a nő a második szabályt is elmondja. Azt mondjuk nem érti teljesen a sötételf, hogyan tudná rászabadítani a fájdalom többszörösét: biztosan tudja, érzi, hogy képtelen lenne átszakítani a gátat, és még több szenvedést elviselni.
~Biztos, hogy belehalnék.~
*Ennek ellenére akaratlanul is megremeg, ahogy az eső lassú, démoni melankóliájában végiggördül a megtört testen. A kabátja teljesen átázott, makacsul tapad a bőréhez, lábbelije szivacsként funkcionálva tovább rontja a bajt. Minden egyes kimondott szó után összerezzen, érzi, ahogy egy láthatatlan fenyegetés földbe döngöli, és kinyújtott kézzel várja, hogy megköttessen az alku. Tudja, hogy rossz irányba halad, de az álom nem nyughat. Ki kell adnia magából, különben belülről fogja felemészteni, és el fogja pusztítani.
Amint az Álomkufár kimondja az Éjfél szót, Irdoril nagyot nyel, és alaposan meggondolja a választ. Megpróbál mérlegelni, megpróbál ésszerűen gondolkozni, de az állandó, sejtelmes zúgás a fülében megakadályozza bármilyen törekvését erre nézve. Csak most veszi észre, hogy mennyire leizzadt az eddigi szóváltásban. Ijesztő.*
- Megértettem. És túl akarom élni.
*Az utolsó szavakat megnyomja, biztosan tudni akarja, hogy a nő nem akarja átverni, és nem akarja megölni. Igaz, van a halálnál sokkal rosszabb alternatíva is. Látott már olyan embereket, vagy olyan elfeket, akik egész életüket gyakorlatilag végigvegetálták: célok, álmok, vagy akarat nélkül tengették végig szürke hétköznapjaikat, amíg csak a magányos kaszás be nem kopogtatott hozzájuk. És ők félelem, vagy kétség nélkül követték az öreget, beletörődve az elkerülhetetlenbe. De Irdoril nem ilyen. Ő átveri a sorsot, ő küzdeni fog. Egy ilyen világban mindenki csak magára számíthat, ezt már rég megtanították neki.
Kinyújtja kezét a nő felé, az alku megpecsételése miatt. Ha elfogadja, erősen megszorítja, tudtára akarja adni a nőnek, hogy ő még nem egy szürke, kiégett test, szellem nélkül, nem adja magát olyan könnyen, még ha a hangok mást is állítanak. Ha nem fogadja el, vissza ejti maga mellé karját, és végre kinyögi azokat a szavakat, amiket már oly régóta fogalmazott magában, de most mégis összezavarodik, a nyelve elakad, és minden összefolyik.*
- Tehát az álmom...mit kell tennem?
A hozzászólás írója (Irdoril Aerveth) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2013.09.15 11:02:10