//Aying Yari, Ingon Lilliah & Mesélőke//
*Az események körülötte hihetetlenül felgyorsulnak. A két nő egyik sem abból a fajtából származó, aki csak úgy feladná elveit, érdekeit. A tolvaj meg akarja kapni, mire kérte nemrég, viszont Aying nem méltányolja annyira sem, hogy pár szóban elintézze azt a bizonyos tanítást. Egyik sem enged, a csata pedig elkezdődik, amibe nemigen tud beleszólni. Sikolya már rég elszállt, elnémult, már csak kettejük hangját hallja, illetve saját szívverését, mely torkában dobod szinte. Megrémült, talán félti Aying testi épségét is, bár alig ismerik egymást, mégis megvan benne az érzés, hogy aggódjon érte. Talán valahol lelke legmélyén a tolvaj iránt is, de olyannyira apró az egész, hogy nem is tudatosul benne. Nem tud mit tenni, hiszen fegyver híján csak élő pajzsnak lenne jó, vakon, esztelenül viszont nem rohan egy tőrnek, bármilyen fegyvernek, főleg nem viselőjének. Ámbár a kő, amelyet annak próbált használni, már valahol a földön hever, mintha mindig is ott lett volna a helye, az pedig, hogy mit talált el, és mit nem, nemigen érdekli a lányt. Nem követte a kő útját, hiszen másra figyelt. Aying, sérülése ellenére sem hátrált meg, sőt, mintha meg sem érezte volna, hogy mi történt nemrég vele, hogy a seb ott tátong combján. Mylene mindig is tisztelte az ilyen embereket, akik gyengeségeik, jelen esetben pedig sebeik ellenére sem hazudtolják meg magukat, és küzdenek. Az már számára mellékes, hogy az ilyen ember a jó, vagy épp a rossz oldalhoz tartozik.
Elhátrál a két nőtől végül, hisz így gondolja okosnak, nem akadályozza őket, nem folyik bele jobban a csatába. A tolvaj egykettőre szembesül a szemet szemért elvvel, karján feltűnik a vöröslő vér. Borzongás járja végig Mylene testét, nem szokott ő ennyi vér látványához, de, helyzetéhez és rangjához híven még így is jól bírja. Nem hangzik el újabb sikoly, szemét lehunyva sóhajt egyet, miközben próbál kitalálni valamit, hogyan vessen véget az egésznek. Nem akar halált, nem akarja, hogy ezek ketten a végsőkig küzdjenek. Talán erre a kétségbeesett gondolatára reagált a sors, vagy sikolya eredménye volt az – ami a biztosabb -, hogy két városőr közelít feléjük, s ki is szúrja őket, amint szemeit kinyitva vizslatja a férfiakat íriszeivel. Megkönnyebbül, fellélegzik a látványra, hiszen tudja, vége, nem ont egyikük sem több vért, nem kell kétségbeesetten keresnie a megoldást. Előrébb lép hát, bátrabban, mint eddig, miközben a lefogottakra tekint, és sóhajt. Ha a tolvaj nem lett volna ennyire makacs, most elkerülhetnék ezt, nem kellene ezen végig lépdelniük, ugyan neki nem teher, de kettejüknek igen. A támadó végül, saját maga vallja be, mit tett, bár, valószínűleg ezt már az őrök akkor tudták, mikor idejöttek. Mégis, talán ez javít az esélyén. Amikor fülét megüti, hogy az egyik őr kíváncsi az ő meséjükre, felé fordul, szemléli egy darabig, de elsőre mégiscsak Aying felé fordul, a lábán lévő sebre tekintve. Aggódik, kissé, nem nagyon, de látszik rajta.*
- Remélem nincs nagy gond.* - sóhajtott, miközben előhúz egy hófehér kendőt, persze nem azzal a céllal, hogy könnyeit törölje vele. Aying-hoz lép, és óvatosan köti át vele lábát, ideiglenes kötéssel elfedve a sebet, némileg felfogva a vért. Ellép végül, köszöntet nem várva, hiszen önszántából tette, amit tett, és az őr felé tekint, amely nemrég szavaira volt kíváncsi.*
- Nos, dióhéjban annyi a történet, hogy szerinte * - itt finoman mutat a tolvaj felé* - Gond volt, hogy kiszúrtam a tetőn, melyen időzött. Megsértettem az elveit, ezért ellopta az erszényünket, és igyekezett rávenni arra, hogy vegyük le a ruháinkat az aranyért cserébe. De lezuhant a tetőről, így, a terve sikertelenné vált, mi folytattuk utunkat, miután követett minket, és egy szívességet kért útitársamtól, amit ő elutasított. Nos, ami ezek után történt, azt önök is látják. Ennyi lenne a történet.* - fejezi be, mindvégig higgadt, nyugodt beszédét, amelyen már nem látszik semmiféle rémület, aggodalom, mintha mi sem történt volna. Némileg megnyugodott attól, hogy közbeavatkoztak, és elfojtották a dolgot, no meg, a városőrök jelenléte is sokat segít a dolgon, elcsendesül végül, hiszen nem csak őt kérdezték. Egy helyben állva várja, hogy Aying szóljon valamit, illetve azt, hogy hogyan folytatódik a dolog, merre sodorja őket az áramlat. Az a bizonyos szökőkúti találkozás szinte már végtelen távolságnyinak tűnik számára. Ahogy viszont a tolvajra tekint, a meglévő nyugalma elillan, hiszen a helyzet nem épp rózsás, sőt, ami az illeti, rengeteg vér veszi körbe a nőt. Megretten, hiszen nemigen hitte azt, hogy ilyen komoly az a seb, de a helyzet nem így hozta. Így, nincs más lehetősége, a tolvaj elő lép, és félreteszi büszkeségét*
- Bekössem a sebed? * - pillant aggódó tekintettel rá. Nem leplezi, már szinte félre is tette a sérelmét, hiszen az övé vajnyi kevés volt*
A hozzászólás írója (Mylene Zestia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2013.08.18 00:17:35